Ólomerdő és a zene

„Az A38-on voltak, Emese érezte, ahogy talpa alatt ring a hajó, rezeg a fedélzet a dob ritmusára, a dal pedig mintha a norvég énekesnő csontja velejéből szakadt volna fel, kivérezve a villogó fényektől szörnyképes színpadra, és amikor a nő fölemelte karját, Emeséé is a magasba lendült, és üvöltött ő is torka szakadtából, kieresztett a hangjával mindent, ami addig belé szorult és korábban nem tudta megfogalmazni. Nem a dalszöveg szabadította fel, és nem is a dallam, hanem az a nyerseség, amit sosem talált meg az akusztikus gitárra susogva énekelt dalokban, sem a gondolatok nélkül pulzust pörgető elektronikus zenében, csak itt, a metalban: hogy bár van, ami megfogalmazhatatlan, azt nyersen is érdemes kiordítani a világba, mert talán soha nem lesz szavakba önthető, mert a legmélyebb érzések nem tűrik a formát, és ez áll a legközelebb a varázslathoz.”

Amikor írok, jobbára mindegy, mi vesz körül, mert amint a szöveg mélyére merülök, az agyam kiszűr minden külső ingert. Még szerencse – az Ezüstkéz zömét tósztkenyér-puhaságú kávéházi zenével a háttérben írtam, miközben körülöttem beszélgetés mormogott. Amikor azonban elakadtam, és a fehér képernyő bénító delejének hatása alá kerültem, jól jött a regény világához összerakott playlist, amely egyenlő mértékben tartalmazott olyan számokat, amik az erdőket és a varázslatot idézték fel bennem, és olyanokat, amelyeket a főszereplő, Emese hallgatott volna.

Emeséről rögtön tudtam, hogy a metal és a kemény rock rajongója lesz, és nem is csak azért, mert én is az vagyok, bár az ízlését sokban én „kölcsönöztem” neki. A két világ közé szorultsága, a sehová nem tartozás érzése, a folyton benne munkáló harag és fájdalom ebben a zenében talált leginkább magára.

Mert „ahogy ott ugrált a nála kétszer idősebb, hosszú hajú férfiak és feketébe öltözött, mosómedveszemű nők között, egy volt velük. Itt mindenki értette a kiénekelt-üvöltött üzenetet, mert őszinte volt és zsigeri, és nem követelt meg senkitől alkalmazkodást. Itt nem számított, hogy csak egy karja volt, hogy nem volt egészen ember, de tündér sem. Itt ugyanúgy nem érzett senki csak fél szívvel, mint ahogyan Szépországban sem.”

 

Tehetségek

Bevallom, nem igazán vagyok híve a láncleveleknek és a láncbejegyzéseknek, ugyanakkor nem szeretném elvesztegetni a lehetőséget arra, hogy felhívjam a figyelmet néhány olyan tehetségre, akiknek a munkájától az elmúlt időkben kaptam valamit, és nem szeretnék udvariatlan sem lenni, amiért szó nélkül hagyom, hogy Lobo gondolt rám (nagyon köszönöm!).

A kérdésekre nemigen tudok (vagy akarok) válaszolni, mivel szerintem nem lehet ezek alapján jobban megismerni senkit. Bármelyik írásomban több van belőlem, mint egy egyszerű válaszban. Inkább azokkal foglalkoznék, akik szerintem megérdemlik, hogy többen is megismerjék őket – és most nem az irodalom területéről válogatok.

Nem kell a bejegyzésre reagálni sem, megnevezni újabb embereket, vagy válaszolni az általam kihagyott kérdésekre – már csak azért sem, mert nem mindegyik megnevezettnek van blogja. Van, akit jobban ismerek, van, akit szinte csak látásból,; van, aki befutott, van, aki még csak szűk körben ismert, de mindegyikük munkáit nagyon szeretem valamiért.

Tapsi ugyan ír is, én mégis a rajzait emelném ki – emblematikusak, lenyűgözőek, finomak, és hiába sok bennük a fekete, mégsem komorak. Minden alkalommal, amikor visszatérek egy már ismert képhez, új részleteket fedezek fel benne.

Jud szintén író-festő. A képei nyugalmat sugárzóak, nem evilágiak, cseppet sem hasonlítanak a futószalagon gyártott fantasy mázolmányokhoz. Egyediek. Történetük van.

Vass Ricsi meg egyszerűen önmaga: profi, kedves, jó humorú, és szerintem egy űrlény. Blogja itt. Lenyűgözően spontán rajzol döbbenetesen rövid idő alatt, pláne hogy a munkahelye időnként a vonat; valami turpisság van a dologban.

Csiszár Katalint szerintem sokan ismerik, mivel ő a Rózsavölgyi csokiműhely lelke. Nagyszerűnek találom, ahogy kitartással és szorgalommal nemhogy elérte az álmát, de világszínvonalon műveli is azt. Egy éve ettem utoljára a bonbonjaiból, de még most is a számban érzem az ízüket. Menjetek el a boltjába! Bűnözzetek!

Még egy belevaló nő, aki sikerre vitte álmait, és a képzeletéből varr ruhát másoknak: Gyovai-Farkas Edina, az Eclectick tervezője. A kedvenceim: egyediek, pimaszak, modernek és abszolút hordhatóak. Megjegyzem, hogy a budapesti boltjukban a kiszolgálás is csillagos ötös; egyszerűen jó betérni akkor is, ha az ember tudja, hogy nem lesz pénze vásárolni.

A Doomsday Funknak pedig családi vonatkozása is van – öcsém a gitáros (az énekessel pedig egy osztályba jártam). Nem vagyok különösebben tájékozott a zenei irányzatokat illetően, de talán nem lövök mellé, ha azt mondom, hogy kellemes, intelligens és pezsdítő progresszív rockot játszanak. (Bele is lehet hallgatni a repertoárba.)

Nézzetek utánuk – érdemes!