Posts Tagged ‘Üveghegy’

h1

Szétesik, összeáll

december 16, 2019

Egyszer volt, hol nem volt… az író megírta regényét.

Az Ezüstkéz szerkesztőnek leadott kézirata az 5.6-os verziószámot viselte, és mire eljutottam az utolsó mondatig, már az 5.7-es verzión dolgoztam. Az eddigi négy megjelent regényem közül ennek ugrottam neki a legtöbbször, az 5.6-os és 5.7-es váltást leszámítva külső kényszer nélkül. Mert az, hogy az író leül és elsőre tökéletesen megírja a regényt, az csak egy mese. Amolyan „holnemvoltos” tündérmese, amiben jó hinni akkor, amikor az ember maga elé képzeli a történetét, és a fejében valahogy minden színes és eleven. Utána azonban kénytelen elindulni abba a nagy-nagy rengetegbe, hogy elnyerje méltó jutalmát, és hamar rájön, hogy a nagy kaland valójában kemény munka.

Lefordítani szavakra azt, ami sokszor csak egy érzés, nem egyszerű. Fölépíteni egy egész társulatot, hogy eljátszhassák, amit a szöveg a sorok között még mondani akar, idegőrlő zsonglőrmutatvány. Sokszor éreztem azt, hogy majdnem megvan, amit szeretnék, éppen csak kevésnek éreztem a „majdnem”-et. Szép, de. Ügyes, de.  El akartam jutni egy bizonyos tó partjára egy megálmodott és több éve célként kitűzött jelenethez, és nem volt mindegy, hogyan. Menjünk a rövidebb úton? Vagy válasszuk a veszélyesebbet?

Szeretném elmondani, miért tartott ez nekem évekig, és miért álltam neki újra meg újra elölről. Mert minden egyes egész verziószám egy újabb nekifutást jelent az elejétől kezdve. Természetesen nem teljes regényeket értek ezalatt, de a 4.0-ás változat – amelyet javarészt kézzel írtam noteszekbe, könyv mintapéldányokba és füzetekbe – a történet feléig is eljutott, mielőtt kidobtam volna. Valószínűleg jó lett volna. Volt, aki szerint az is volt. De nem a lehető legjobb.

72844293_2607968155946600_6715618891319476224_o

Az Ólomerdő után több szereplő sorsát is tovább szerettem volna vinni, és csak kínlódó nekifutások után jöttem rá, hogy egyetlen regény képtelen összefogni ezeket (a 2.0-ás változat kukázása idején még azt hittem, egyetlen történetet írok). Amint négyfelé bontottam a történetszálakat és idősíkokat, megkönnyebbültem: már nem volt olyan kényszer, hogy egyetlen takaros folytatásban elvarrjak minden egyes szálat és összerendezzem a sokszor teljesen külön témákat megtestesítő karaktereket, több fejezet hosszúságú visszaemlékezésekkel szakítva meg a mesét. Úgy éreztem, visszakapom az irányítást: hiszen az én történetem, akkor miért próbálnám beleszuszakolni magamat olyan szűk dobozokba, amiket végső soron csak én képzelek oda? Valójában doboz sincsen: ha azt a történetet írom meg, amit kell, amit igaznak érzek, akkor kitágulnak a határok és szabadabban nyújtózkodhatok bármilyen irányba.

Így aztán 2011-ben elkezdtem az Ólomerdő közvetlen folytatását, egy kisregényt, majd belefogtam a Kősárkányba is. Úgy éreztem, ahhoz, hogy Emese eljusson annak a bizonyos tónak a partjára, előbb meg kell tudnia, kicsoda is ő. Meg kellett találnia az útját, mint minden tinédzsernek, és eközben én is útkeresésnek indultam, és már ismert mezőket magam mögött hagyva belebonyolódtam egy sűrű rengetegbe. Amíg bolyongtam, Emese is tapogatózott, és 2014-ben eljutott arra a pontra, hogy már rá mertem bízni az Ólomerdő világának sorsát.

A 3.0-ás Ezüstkéz azonban túlságosan szorosan követte őt: miközben a teljes cselekmény körülötte forgott, a többiek, Lóna, István, Rabonbán és Firene elsikkadtak, és eközben Emese egy olyan kötelességet teljesített, amit csak a körülmények kényszerítettek rá. Azért volt hős, mert annak kellett lennie. Megnyomorította az ígéret, amit Rabonbánnak tett és amivel muszáj volt kezdenem valamit, eltakarítani az útból, hogy aztán – úgy hittem – a „lényegre” koncentrálhassak.  De egyetlen kiválasztott sem lehet csak azért az, mert az író és az őt papagájként ismétlő mellékszereplők annak mondják. A történet óhatatlanul szétesett.

Akkor állt össze megint, amikor rátaláltam három új szereplőre és Szépország múltjára, és azzal a meggyőződéssel álltam neki a 4.0-ás változatnak, hogy ez már a végső lesz. Már tudtam, mi lesz a fő konfliktus és mi a fő téma, ami köré a szereplőket csoportosítani tudom, csupán a szálakat kellett összefésülnöm. És most már ismertem Emesét, és igazán megszerettem.

Majd elakadtam. Nem csak az írás terén, de az írói blokk okait értettem kevésbé. Hiszen megvolt a történetem, összeállt végre. De aztán segítséget kaptam. Leváltottam a számítógépet, megtörtem a fehér monitor és az internet hatalmát, és töltőtollal, színes tintákkal kezdtem írni füzetekbe, nyomdákból kapott üres mintakönyvekbe és noteszekbe, hétvégente pedig összejártam az író barátaimmal, hogy együtt írjunk. Hatalmas ereje van annak, ha minden elakadást meg tud beszélni az ember, és ha látja, hogy Botond mások ujjai megállás nélkül kopognak a billentyűzeten. Körülöttem lassan elkészült két regény és jó pár novella, de én még mindig küzdöttem. A töltőtoll, amelyet az öcsémtől kaptam épp azért, hogy írjak végre, segített: tavaly őszre már majdnem készen voltam Rabonbán kisregényével, a Sárkányfival, amikor az egészet félre kellett tennem egy másik projekt kedvéért. Megírtam egy teljesen különálló kisregényt, majd ismét fel akartam venni a fonalat, és akkor rádöbbentem, hogy nem megy.

Az Ezüstkéz 4.0 nem volt rossz, de túlságosan sok volt az anyagában a buborék. Tudtam, honnan indul és hova tart, és minden logikusan következett az előzményekből és a szereplők jelleméből, mégis úgy éreztem, hogy biztonsági játékot játszom. Azt írom meg, amit már tudok, és nem azt, ami kihívást jelent, ami nehéz, ami megkínoz. vagyis nem azt, amit érdemes.

Nálam a beszélgetés hozza az áttöréseket, amikor néhány kérdés elég, hogy beékelődjön a repedésekbe, és szétvesse a probléma addig mozdíthatatlannak és sérthetetlennek látszó szikláját. Az Ólomerdőnél ez a beszélgetés Levin és köztem zajlott, most pedig Anita és Botond hagyták, hogy a fordulatokat előre lelőve, de átbeszélhessem velük az aggályaimat. Az én „Heuréka” pillanatom olyan volt, mint egy villámcsapás. Egyetlen királynőt kellett csak leütnöm a tábláról, hogy az egész sakkjátszma átrendeződjön és eljussak a végső mattig. Egyetlen fordulatot kellett sokkal korábbra hoznom, hogy minden tét sokkal élesebb legyen, minden áldozat fájdalmasabb, minden jó döntés nemesebb. Nem tudom, mit fognak hozzá szólni az olvasók. Ha közvéleménykutatást írtam volna ki, ez a megoldás fel sem került volna a lehetőségek közé. De muszáj volt meglépnem, mert onnantól, hogy felvetődött bennem, egyszerűen nem létezett más történet, csak ez. Ez volt az igazi, és ezt kerestem az elmúlt tizennégy év alatt.

A többi változás már egyenesen következett ebből. Szereplőket vontam össze, nézőpontokat helyeztem át, kulcsfordulatokat adtam át másoknak. A szétesett 4.0-ás változat egy sokkal feszesebb 5.0-ássá állt össze, amely a menet közben átírt jelenetekkel aztán lassan 5.7-es verzióvá vált. Ez az utolsó változat öt hónap alatt készült el, hol lassabban, hol gyorsabban építkezve, új és számomra is meglepő fordulatokat és gondolatokat hozva állt össze egésszé, miközben én egyre jobban szétestem. Közhelyszámba megy, amikor az írók azt mondják, hogy a történet életre kel és megírja önmagát, de részben igaz. Persze, nem magát írja meg, én vagyok az, aki elfáradtam és kiürültem az egészben, de most, hogy vége van, újra kezdek megtelni, mint egy forrás medencéje. Azt vallom, hogy nem érdemes takarékoskodni írás közben: mindent ki lehet és ki is kell merni az íróból, egészen fenékig, úgyis újra visszaszivárog belé az erő, a képzelet és a szenvedély. Mindent bele lehet és érdemes önteni az írásba: hiszen az olvasó is nagyot akar majd kortyolni belőle.

Hát ezért tartott ez az út tizennégy évig. Egy novella, két kisregény és három regény.  Utószó nincs. Az utolsó jelenet mindent elmond az írással kapcsolatban is.

h1

Ezüstkéz

október 15, 2019

Tizennégy éve elkezdtem egy történetet egy lányról, akinek az apja ember, az anyja pedig tündér volt. Akkor még úgy hittem, hogy egyetlen regény elég lesz, hogy megismerjem őt, a családját és a világát, de tévedtem. Minden egyes szereplőnek saját meséje volt, minden lezárás új kezdést hozott magával, ezért azon kaptam magamat, hogy kisregényt írok a közvetlen folytatással, majd egy újabb regényt, és azután még újabbat…

Most elértem az út végéhez. Emese története itt véget ér, egy novella, két kisregény és három regény után. Tegnap elengedtem Szépországot, és bár könnyen lehet, hogy később még új történetek születnek, új szereplőkkel, most már egy új világ foglalkoztat.

Rengeteget tanultam, amíg a trilógiát írtam – az írásról, az átírástól, a szereplőimről és magamról is. Rájöttem, hogy nincsen bonyolultabb, mint egy mese, amelyik egyszerűnek láttatja magát. Az utolsó javítás és a tanulságok feldolgozása még hátravan, de egy szusszanásnyi pihenőt engedélyezek magamnak, hogy el tudjak búcsúzni Emese történetétől.

Ezüstkéz_promó1

Az Ezüstkéz 2019 végén fog megjelenni, és a címadó regény mellett egy kisregényt is tartalmaz majd, Sárkányfi címmel.

h1

Üveghegy részlet

november 14, 2014

Az Üveghegy már megjelent – én sajnos még nem fogtam kézbe, mert pechemre kificamítottam a  bokámat. Az első húsz oldal viszont megtekinthető az ISSUU-n.

 

h1

Üveghegy a nyomdában

október 22, 2014

November elején megjelenik az Üveghegy. Még mindig nehéz elhinni, pedig már láttam a nyomdai belívet, és elkészült a borító is. Már csak a nyomdagépek zakatolása hiányzik és az, amikor a könyvet először kinyitom és megszagolom. Mindig az az első.

Hosszú volt az út, akárcsak Emeséé, és nem is egyenesen haladt. De a végére csak megtaláltam a történetet.

 

uveghegy_b1_muti

A borító ismét Sánta Kira és Csigás Gábor közös munkája, belül pedig Cserny Timi Pookah csodálatos illusztráció lesznek.

Fülszöveg

„Elég szörnyű dolgokat művelünk egymással puszta szeretetből.”

A tündér Lóna visszatért, lánya, Emese azonban képtelen megbocsátani neki, hogy egykor elhagyta. Az öntörvényű lány inkább a saját útját keresi a tündérek varázslatos birodalmában, amely fenyegető változások előtt áll. Nincs könnyű dolga, hiszen meg kell tanulnia varázsolni, elfogadni Lónát, és elengedni a múltat.

Emese nem tud lemondani a vágyairól, még ha ezeknek nem is csupán ő fizeti meg az árát. Miután megszegi a tündérek egyik legnagyobb tabuját, kénytelen elszánni magát: az emberi életet választja, vagy Héterdő legendáit és varázslatait? Mindkét világban hosszú útra indul, hogy meglelje a válaszokat, ám döntései meghatározzák a családja és a tündérek sorsát is – de hogy a lány hős lesz-e vagy romboló, azt talán még a végzetnők sem tudják.

Az Ólomerdő hét éve várt folytatása két kisregényt tartalmaz, amelyek újra igazolják, hogy Kleinheincz Csilla sorozata elvárásainkra rácáfoló fantasy, egyúttal nagyon is emberi konfliktusokat bemutató családtörténet a döntések súlyáról.

h1

Üveghegy és Kősárkány

október 11, 2014

Úgy tűnik, én nem arra születtem, hogy blogot írjak – valahányszor lett volna időm rá a munka és a magánélet mellett, akkor inkább az Ólomerdő folytatását vettem elő.

Pontosabban folytatásait. Amint az Ólomerdő-történetekkel folytatott hadakozásom krónikája is elárulta, 2012. februárjában befejeztem az Üveghegy című kisregényt, azt is három nekifutás után, aztán azt hittem, végre továbbléphetek az azt követő történetre.

Nem így lett. Ugyanabba a problémába ütköztem, mint korábban: egyszerre túl sok mindent akartam belesűríteni a történetbe, és a különböző témák szétfeszítették a sztorit. Jól van, mondtam magamnak rutinosan, egyszer már megoldottam egy hasonló problémát azzal, hogy kisregényt írtam az átvezető eseményekből (amelyek önmagukban is épp elég mozgalmasak, nem csoda, hogy nem állt nekik jól a másodhegedűs szerep a fő történetszál mellett), tegyünk most is így.

Azt hittem, hogy Emese útkereséséből, a kamasz- és felnőttlét között megélt nehézségekből egy akkorka kisregény lesz csak, mint amilyen az Üveghegy volt, végül azonban majdnem tíz ívre duzzadt. Első felében két utazás váltogatja egymást – az egyiket Emese Bécsbe teszi, a másikat Szépországba (a tündérek földjére), a második felében pedig már nemcsak többeknél merül fel a „ki vagyok?” kérdése, de az utolsó kötet eseményeinek is elkezdtem megágyazni, és visszatértem olyan szereplőkhöz, akik addig csak motoszkáltam a tudatom peremén.

Nem volt könnyű az utazás nekem sem. Az Ólomerdő által támasztott elvárások (ifjúsági fantasy, végén csókkal) egyszerűen nem fértek meg a történettel, amit el akartam mesélni, és hosszas vívódásba került lemondani arról, hogy a külső nyomásnak megfeleljek (és majdnem írtam egy dühöngő bejegyzést arról, hogy mi a bajom a mostani YA fantasyk kötelező köreivel). Azt akartam, hogy Emese története önmagához legyen hű, és nem sürgethettem a nővé érését csak azért, mert tudtommal sokan várják (közéjük értve persze magamat is, mert valahol mélyen a szadista író énem alatt egy romantikus is el van rejtve).

Úgy érzem, egy vallomáson túl kell esnem. Nincs Rabonbán, pont. A Kősárkányban egyáltalán meg sem jelenik, és az Üveghegyben is csak egy jelenet erejéig bukkan fel. Tudom, hogy sokaknak hiányozni fog, de ez most (még) nem az ő története. A következő majd az övé lesz, tényleg.

Hihetetlen megkönnyebbülés volt félretenni az elvárásokat, és egyszerűen csak azzal foglalkozni, ami éppen most fontos. Emesének hosszú utat kell bejárnia, hogy az lehessen, akire aztán a végzetnők rábízzák a tündérvilág sorsát, és ez az út nem csupán kilométerekben mérhető, hanem hibák, tévedések, küzdelmek és vágyak sorozata, amiket nem összegezhetek háttértörténetként az „izgalmas” részek előtt. Hiszen az út a legfontosabb, a képlékeny köztes állapot.

Hogyan lesz valakiből hős? Milyen pofonok, veszteségek, örömök és visszaigazolások által? Van-e egyáltalán olyan kategória, hogy „hős”, és nem csupán egy olyan lányról beszélünk, aki minden követ megmozgat azért, hogy megtalálja az egyensúlyt a vágyai és aközött, amit helyesnek ítél?

Az Üveghegy kötet (benne az Üveghegy és a Kősárkány kisregények) a változás története. Változik Emese, változik Széposzág, de változik Lóna, István, Firene, a Héterdő is, hogy a végére (majdnem) mindenki a helyére kerüljön a következő történethez, és Emese saját döntése alapján elmehessen végre visszaszerezni Rabonbán szívét.

(A számok szerelmeseinek: az Üveghegy 129K, a Kősárkány 391K terjedelmű lett, a kettő együtt így egy ívvel hosszabb, mint az Ólomerdő volt.)
h1

A hidrafejű folytatás

október 22, 2013

Szerintem mindenki legalább olyan alaposan megfeledkezett erről a blogról, mint én – másfél év is eltelt azóta, hogy befejeztem a kisregényt. Az elsőt.

Az Ólomerdő világával és történéseivel úgy vagyok, mint Héraklész: hol úgy érzem, csak lapátszámra hordom ki a ganét az istállóból, hol pedig úgy, mintha egy hidrával hadakoznék, amelyiknek akárhány fejét levágom, két másik nő a helyébe.

Ugyanis hiába írtam meg az Üveghegyet (a korábban Halott sárkányként emlegetett kisregényt), majd alakítottam át az Ólomerdőt ( a tavalyi évemet nagyrészt ezzel töltöttem, bár hozzáírás helyett inkább az olló csattogott szorgalmasan), amikor belefogtam a „folytatásnak” titulált regénybe, megint ugyanabba a problémába ütköztem, mint korábban: vagyis nem tudok továbbhaladni, míg el nem varrok bizonyos, útközben előgombolyodott szálakat. Amikor pedig nekiláttam ezek eldolgozásának, azok ismét megkettőzték magukat, és nagyon remélem, hogy most már nyugton maradnak és hagyják magukat beleszőni a mesébe.

Jelen állás szerint ugyanis az Ólomerdő-történetekből öt lesz: az Ólomerdő, az Üveghegy, az Aranyút és végül a Tündérszív és a Sorsfolyó (igen, aki arra számított, hogy Rabonbán és Emese romantikusan összeborulnak a közeljövőben, annak minimum a 4. sztorit ki kell várnia, és még akkor sem ígérem meg, hogy minden úgy fog menni, ahogyan elképzelte…). Ezek közül a középső három mindegyike kisregény, és persze semminek a címe nem biztos, csak nekem kell egy mentális kapaszkodó hozzájuk.

Sajnos ez egy renitens sorozat én meg egy renitens író vagyok, nem fogok felduzzasztani egy történetet csak azért, hogy meglegyen a regényterjedelem, és nem vonok össze külön témákat és szálakat ugyanezért – emiatt még nemigen tudom, hogyan és mikor jelenhetnek meg ezek az írások, noha az Üveghegy már készen van, és az Aranyút harmadával is megvagyok – no és részletek akadnak a későbbi kötetekből is. (Ez a kettő szorosan összekapcsolódik, ezért valószínűleg egy kötetbe kerülnének.)

Közben meg rájöttem arra, hogy a kisregény-terjedelem csodálatos dolog: meghagyja a lehetőséget arra, hogy jobban kibontsak egy-egy témát vagy szereplőt, bonyolítsam a szálakat, kísérletezzek, ugyanakkor fókuszáltabb, mint egy regény. Célra lehet röptetni, mint egy sólymot.

Az imént nem írtam teljesen igazat, mikor azt állítottam, nem tudom, hogyan és mikor jelennek meg ezek az írások. Úgy néz ki, lesz kiadó, amelyik jövőre nemcsak az átírt Ólomerdőt, de talán már az első két folytatás-kisregényt is megjelentetné – és a hátralévő két történetre meg egészen biztosan nem kéne hét évet várni.

Az Ólomerdő a család története volt, az Üveghegy az anyáé, az Aranyút a lányáé, a Tündérszív Rabonbáné – a lezáró kötet pedig valami új lesz, és remélem, nem fog újabb hidrafejeket növeszteni, mert más utakra is szívesen elkanyarognék.

(Az Aranyútból pedig itt egy spoileres részlet azoknak, akik az Ólomerdőt már olvasták.)