Posts Tagged ‘Üveghegy’

h1

Üveghegy részlet

november 14, 2014

Az Üveghegy már megjelent – én sajnos még nem fogtam kézbe, mert pechemre kificamítottam a  bokámat. Az első húsz oldal viszont megtekinthető az ISSUU-n.

 

Reklámok
h1

Üveghegy a nyomdában

október 22, 2014

November elején megjelenik az Üveghegy. Még mindig nehéz elhinni, pedig már láttam a nyomdai belívet, és elkészült a borító is. Már csak a nyomdagépek zakatolása hiányzik és az, amikor a könyvet először kinyitom és megszagolom. Mindig az az első.

Hosszú volt az út, akárcsak Emeséé, és nem is egyenesen haladt. De a végére csak megtaláltam a történetet.

 

uveghegy_b1_muti

A borító ismét Sánta Kira és Csigás Gábor közös munkája, belül pedig Cserny Timi Pookah csodálatos illusztráció lesznek.

Fülszöveg

„Elég szörnyű dolgokat művelünk egymással puszta szeretetből.”

A tündér Lóna visszatért, lánya, Emese azonban képtelen megbocsátani neki, hogy egykor elhagyta. Az öntörvényű lány inkább a saját útját keresi a tündérek varázslatos birodalmában, amely fenyegető változások előtt áll. Nincs könnyű dolga, hiszen meg kell tanulnia varázsolni, elfogadni Lónát, és elengedni a múltat.

Emese nem tud lemondani a vágyairól, még ha ezeknek nem is csupán ő fizeti meg az árát. Miután megszegi a tündérek egyik legnagyobb tabuját, kénytelen elszánni magát: az emberi életet választja, vagy Héterdő legendáit és varázslatait? Mindkét világban hosszú útra indul, hogy meglelje a válaszokat, ám döntései meghatározzák a családja és a tündérek sorsát is – de hogy a lány hős lesz-e vagy romboló, azt talán még a végzetnők sem tudják.

Az Ólomerdő hét éve várt folytatása két kisregényt tartalmaz, amelyek újra igazolják, hogy Kleinheincz Csilla sorozata elvárásainkra rácáfoló fantasy, egyúttal nagyon is emberi konfliktusokat bemutató családtörténet a döntések súlyáról.

h1

Üveghegy és Kősárkány

október 11, 2014

Úgy tűnik, én nem arra születtem, hogy blogot írjak – valahányszor lett volna időm rá a munka és a magánélet mellett, akkor inkább az Ólomerdő folytatását vettem elő.

Pontosabban folytatásait. Amint az Ólomerdő-történetekkel folytatott hadakozásom krónikája is elárulta, 2012. februárjában befejeztem az Üveghegy című kisregényt, azt is három nekifutás után, aztán azt hittem, végre továbbléphetek az azt követő történetre.

Nem így lett. Ugyanabba a problémába ütköztem, mint korábban: egyszerre túl sok mindent akartam belesűríteni a történetbe, és a különböző témák szétfeszítették a sztorit. Jól van, mondtam magamnak rutinosan, egyszer már megoldottam egy hasonló problémát azzal, hogy kisregényt írtam az átvezető eseményekből (amelyek önmagukban is épp elég mozgalmasak, nem csoda, hogy nem állt nekik jól a másodhegedűs szerep a fő történetszál mellett), tegyünk most is így.

Azt hittem, hogy Emese útkereséséből, a kamasz- és felnőttlét között megélt nehézségekből egy akkorka kisregény lesz csak, mint amilyen az Üveghegy volt, végül azonban majdnem tíz ívre duzzadt. Első felében két utazás váltogatja egymást – az egyiket Emese Bécsbe teszi, a másikat Szépországba (a tündérek földjére), a második felében pedig már nemcsak többeknél merül fel a „ki vagyok?” kérdése, de az utolsó kötet eseményeinek is elkezdtem megágyazni, és visszatértem olyan szereplőkhöz, akik addig csak motoszkáltam a tudatom peremén.

Nem volt könnyű az utazás nekem sem. Az Ólomerdő által támasztott elvárások (ifjúsági fantasy, végén csókkal) egyszerűen nem fértek meg a történettel, amit el akartam mesélni, és hosszas vívódásba került lemondani arról, hogy a külső nyomásnak megfeleljek (és majdnem írtam egy dühöngő bejegyzést arról, hogy mi a bajom a mostani YA fantasyk kötelező köreivel). Azt akartam, hogy Emese története önmagához legyen hű, és nem sürgethettem a nővé érését csak azért, mert tudtommal sokan várják (közéjük értve persze magamat is, mert valahol mélyen a szadista író énem alatt egy romantikus is el van rejtve).

Úgy érzem, egy vallomáson túl kell esnem. Nincs Rabonbán, pont. A Kősárkányban egyáltalán meg sem jelenik, és az Üveghegyben is csak egy jelenet erejéig bukkan fel. Tudom, hogy sokaknak hiányozni fog, de ez most (még) nem az ő története. A következő majd az övé lesz, tényleg.

Hihetetlen megkönnyebbülés volt félretenni az elvárásokat, és egyszerűen csak azzal foglalkozni, ami éppen most fontos. Emesének hosszú utat kell bejárnia, hogy az lehessen, akire aztán a végzetnők rábízzák a tündérvilág sorsát, és ez az út nem csupán kilométerekben mérhető, hanem hibák, tévedések, küzdelmek és vágyak sorozata, amiket nem összegezhetek háttértörténetként az „izgalmas” részek előtt. Hiszen az út a legfontosabb, a képlékeny köztes állapot.

Hogyan lesz valakiből hős? Milyen pofonok, veszteségek, örömök és visszaigazolások által? Van-e egyáltalán olyan kategória, hogy „hős”, és nem csupán egy olyan lányról beszélünk, aki minden követ megmozgat azért, hogy megtalálja az egyensúlyt a vágyai és aközött, amit helyesnek ítél?

Az Üveghegy kötet (benne az Üveghegy és a Kősárkány kisregények) a változás története. Változik Emese, változik Széposzág, de változik Lóna, István, Firene, a Héterdő is, hogy a végére (majdnem) mindenki a helyére kerüljön a következő történethez, és Emese saját döntése alapján elmehessen végre visszaszerezni Rabonbán szívét.

(A számok szerelmeseinek: az Üveghegy 129K, a Kősárkány 391K terjedelmű lett, a kettő együtt így egy ívvel hosszabb, mint az Ólomerdő volt.)
h1

A hidrafejű folytatás

október 22, 2013

Szerintem mindenki legalább olyan alaposan megfeledkezett erről a blogról, mint én – másfél év is eltelt azóta, hogy befejeztem a kisregényt. Az elsőt.

Az Ólomerdő világával és történéseivel úgy vagyok, mint Héraklész: hol úgy érzem, csak lapátszámra hordom ki a ganét az istállóból, hol pedig úgy, mintha egy hidrával hadakoznék, amelyiknek akárhány fejét levágom, két másik nő a helyébe.

Ugyanis hiába írtam meg az Üveghegyet (a korábban Halott sárkányként emlegetett kisregényt), majd alakítottam át az Ólomerdőt ( a tavalyi évemet nagyrészt ezzel töltöttem, bár hozzáírás helyett inkább az olló csattogott szorgalmasan), amikor belefogtam a „folytatásnak” titulált regénybe, megint ugyanabba a problémába ütköztem, mint korábban: vagyis nem tudok továbbhaladni, míg el nem varrok bizonyos, útközben előgombolyodott szálakat. Amikor pedig nekiláttam ezek eldolgozásának, azok ismét megkettőzték magukat, és nagyon remélem, hogy most már nyugton maradnak és hagyják magukat beleszőni a mesébe.

Jelen állás szerint ugyanis az Ólomerdő-történetekből öt lesz: az Ólomerdő, az Üveghegy, az Aranyút és végül a Tündérszív és a Sorsfolyó (igen, aki arra számított, hogy Rabonbán és Emese romantikusan összeborulnak a közeljövőben, annak minimum a 4. sztorit ki kell várnia, és még akkor sem ígérem meg, hogy minden úgy fog menni, ahogyan elképzelte…). Ezek közül a középső három mindegyike kisregény, és persze semminek a címe nem biztos, csak nekem kell egy mentális kapaszkodó hozzájuk.

Sajnos ez egy renitens sorozat én meg egy renitens író vagyok, nem fogok felduzzasztani egy történetet csak azért, hogy meglegyen a regényterjedelem, és nem vonok össze külön témákat és szálakat ugyanezért – emiatt még nemigen tudom, hogyan és mikor jelenhetnek meg ezek az írások, noha az Üveghegy már készen van, és az Aranyút harmadával is megvagyok – no és részletek akadnak a későbbi kötetekből is. (Ez a kettő szorosan összekapcsolódik, ezért valószínűleg egy kötetbe kerülnének.)

Közben meg rájöttem arra, hogy a kisregény-terjedelem csodálatos dolog: meghagyja a lehetőséget arra, hogy jobban kibontsak egy-egy témát vagy szereplőt, bonyolítsam a szálakat, kísérletezzek, ugyanakkor fókuszáltabb, mint egy regény. Célra lehet röptetni, mint egy sólymot.

Az imént nem írtam teljesen igazat, mikor azt állítottam, nem tudom, hogyan és mikor jelennek meg ezek az írások. Úgy néz ki, lesz kiadó, amelyik jövőre nemcsak az átírt Ólomerdőt, de talán már az első két folytatás-kisregényt is megjelentetné – és a hátralévő két történetre meg egészen biztosan nem kéne hét évet várni.

Az Ólomerdő a család története volt, az Üveghegy az anyáé, az Aranyút a lányáé, a Tündérszív Rabonbáné – a lezáró kötet pedig valami új lesz, és remélem, nem fog újabb hidrafejeket növeszteni, mert más utakra is szívesen elkanyarognék.

(Az Aranyútból pedig itt egy spoileres részlet azoknak, akik az Ólomerdőt már olvasták.)