A folytatásokról és elvárásokról

A minap Mg-b (John J. Sherwood) blogján arról olvastam, hogyan fókuszál egy írásra, illetve hogy mennyire fontos az, hogy át tudja állítani az agyát az adott feladatra.

Ez a téma is megérne önmagában egy bejegyzést, mert én meg egyszerre több futó fájlba dolgozó típus vagyok – bár szakaszonként mindig más és más van előtérben –, azonban nekem inkább a felvezetésen akadt meg a szemem. Mg-b példának hozta fel Heidel Dant, aki az olvasói nyomásra felhagyott a szövegek közti cikázással, és ígéretet tett, hogy most már végre befejezi a regényét, ha törik, ha szakad.

Az ígéretekről pedig már tudjuk, hogy veszedelmesek.

Légy önmagad?

Nihil feltette nekem a következő kérdést az előző bejegyzés alatt: „Te mit gondolsz a saját hang vs. új irány közötti egyensúlyozásról? Ha az egyik irányba lököd magad, akkor megvádolnak, hogy nincs egy sajátos íz, egy meghatározó egység a regényeid között, ha a másik irányba, akkor azzal, hogy kiégtél.”

A válasz elsőre arrogánsnak fog tűnni, de remélem, kiderül majd a végén, hogy nem az, ugyanis ezt válaszolnám: nem érdekes, melyikkel vádolnak a kettő közül, mert mindkettő téves prekoncepcióból indul ki.

A kérdés

Azt mondják, hogy az írók őszinték. Ez általában így is van, ha az dramaturgiailag indokolt, egyébiránt az írók ugyanannyit képesek hazudni önmaguknak és másoknak, mint más emberek. Maga az írás különösen neuralgikus pont, így aztán megnő az önbecsapás veszélye.

Amióta olvastam Jud bejegyzését, azóta azon jár az eszem, miért is írok én. Meg azon, hogy minek.

Karakterek és hit

Mostanság izgalmas tézis-antitézis-szintézis játékot játszunk Wyquinnel, bár leginkább a szintézisben jeleskedünk, mert alapvetően sok mindent hasonlóan látunk az írással kapcsolatban. Úgy alakult, hogy ő is most kezdi a regényét, én is nemrég kezdtem, és mindketten blogon követjük a munkát. A játék abból áll, hogy írás közben beleütközöm egy problémába vagy egy elgondolkodtató írástechnikai kérdésbe, amiről írok egy bejegyzést, aztán közben beszélünk is róla, és a végén ő is elgondolkodik rajta – és fordítva. Ebből aztán valami új gondolat sül ki, és előrelendülünk a munkánkban: én az Ólomerdő 2-vel haladok, ő pedig a Föld 2682-vel (nem és nem bírom megjegyezni ezt a számot, sajnálom).

Jelenleg a hit kérdésén töröm a fejemet, amit ő hozott fel.