A kidobott 2.0-ás verzió

Itt közlöm a kidobott 2.0-ás verziót. A 3.0 másmilyen lesz, szinte teljesen, ettől függetlenül akadnak elszórva információk, amelyek poénokat lőhetnek le, ezért aki nem szereti előre tudni, mi történik, ne olvassa.

Én szóltam.

(Azt pedig egy későbbi bejegyzésben majd elmondom, mi volt ezzel a változattal a baj.)

Az sárkányokrul

Valójában a sárkányokon már jóval korábban elkezdtem gondolkodni; de nem azon ám, hogy mire képesek, miben áll a hatalom, amit sugároznak – hanem azon, mi teszi a sárkányt azzá, ami. Mitől lesz kegyetlen (ha az lesz)? Mitől más, mint a többi tündérfajzat? Miért tesszük külön kalapba, holott varázslatos lény a sárkány is, akárcsak a táltos ló, a beszélő állatok, a manók, a tündevények.

Miért érezzük azt, hogy a sárkány más? És erre a másságra tudok-e választ adni úgy, hogy az szerves részét alkossa a történetnek?

Sárkány

Milyen szavak jutnak eszetekbe a sárkányról? Mi az első öt dolog, ami beugrik róluk? Egyáltalán: miféle sárkányra gondoltok?

(Egyébként ma két bejegyzés született. Csak gondoltam, szólok.)

Sárkányölő

Mese az Ólomerdő múltjából.

***

Vannak előre elrendeltetett sorsok – az enyém az volt, hogy hőssé legyek. Mindent erre tettem föl: megölöm a sárkányt és elveszem a királylányt. Mit kívánhatnék többet?
Amikor összecsaptam a sárkánnyal, még nem tudtam, miféle jutalom vár rám. Csak tettem a dolgom, amire születtem, amire neveltek. Hiszen legkisebb fiú voltam, születésem éjszakáján nappali világossággal égett egy csillag, egy táltos istállójában szolgáltam meg a kardomért – nap nap után hordtam ki a ganét, egy tányér levesen éltem, és az a ló végig gúnyosan meredt rám. Mindennap elmentem a karóba húzott fejek mellett, és amikor a varjak utánam kiáltottak: „kár, kár, kár érted”, már majdnem föladtam.
Biztos voltam benne, hogy nekem célom van. Egy napon betörtem a lovat; végigtáncolta a Tejutat, patáival csillagokat rúgott le az égről, és gonoszul nyerített. Fogai élesen villantak, akkor már tudtam, hogy kiknek a húsán élt addig.
A sárkányokról csak annyit tudtam, hogy tüzes leheletük perzsel, és a Rengetegben élnek. Nekem pedig le kell győznöm őket, mert ezt mondták a szüleim, ezt a tanítómesterem, ezt az összes koldus, rőzsegyűjtő öregasszony és beszélő állat, akivel utam során találkoztam. Csak a táltos sziszegte oda, hogy sosem fog sikerülni, hogy elbukom, és csontjaimból kutyák szopogatják majd ki a velőt.