Posts Tagged ‘premissza’

h1

Sorok mögött: A mag

április 11, 2015

Más írók műveiben olyan könnyű felismerni a köteteken, sokszor életműveken áthúzódó problémát, témát, amely olyannyira nem hagyja nyugodni a szerzőt, hogy minduntalan új és új oldalakról közelíti meg. Olyan ez, mint az ujjlenyomat, ugyanúgy hozzátartozik egy-egy író stílusához, mint a szóhasználata, a metaforái, vagy a vonzódása a körmondatokhoz.

Nem is biztos, hogy maga az író tisztában van a fő témájával; talán teljesen mást gondol rá jellemzőnek és lényegesnek. Lehet, hogy az, aki beteljesülő szerelemről ír lányregényeket, valójában az árulásról ír újra meg újra, csak éppen ezt elfedi a cselekmény és a bevett fordulatok egyformasága, a cukor elrejti a keserűt.

Én sokáig úgy gondoltam, egyszerűen csak emberek közti kötődésekről, kapcsolatokról írok – így, ilyen tágan, és éppen ezért ez a meghatározás nem is mond semmit. Aztán, ahogy egyre tudatosabbá váltam, úgy tűnt fel, hogy a legtöbb írásomban van egy mag az éppen aktuális történet problematikája és témája mögött. Talán csak mellékalakokban jelent meg, vagy elrejtve más gondolatok mögé, de egyre inkább a felszínre tört, és annyira meghatározóvá vált, hogy alighanem ez fogja uralni a teljes Ólomerdő-trilógiát.

Az első kötetnél még úgy tűnt, a téma az, hogy mindennek meg kell fizetni az árát. Ez indította el a szálakat, ez határozta meg, minek kell történnie. Ugyan ez továbbra is meghatározza a tündérvilágot, Emesén és több másik szereplőn keresztül mégis arra döbbentem rá, hogy valójában már nem ez mozgatja őket. Ez a téma statikus, egy premissza, egy törvény, de nem az az élő mag, amelyből aztán a történet kihajthat, és inkább csak alapot szolgáltatott a későbbi kötetekhez.

Ami jelenleg leginkább izgat, és visszanézve már évekkel korábbi írásaimban is megjelent, az az identitás kérdése, méghozzá az integritását megőrző identitásé. Az én és nem-én közötti választóvonal nem éles, egyrészről igyekszünk magunkat elhatárolni a világtól, és rámutatni arra: „ez vagyok én”, másrészről viszont folyamatosan oldjuk fel mi magunk a határokat, amikor bele akarunk olvadni egy-egy közösségbe, idomulni akarunk az elvárásokhoz, és ez állandó feszültséget eredményez. Az is kérdéses, ugyanaz-e a családban látott én a munkahelyivel, vagy csak osztoznak néhány közös halmazon. Megtagadhatóak-e egyes énjeink arra hivatkozva, hogy „de én nem olyan vagyok valójában“?

Izgat annak az énnek a képe, amelyik határozottan, rendszeresen meghúzza a határvonalat kül- és belvilág között, és elsősorban önmagához hű (vállalva azt is, hogy az „önmagam” fogalma is mesterséges, nem behatárolható konstrukció).

Mindig is problémáim voltak az elvárásokkal (talán tudat alatt ezért is bojkottáltam az előző körtémát). Miközben igyekszem megfelelni nekik – be kell tartani a határidőket, foglalkozni kell a családdal, hobbival, írni kell és úgy általában, reagálni a világra –, egyúttal magam felé is meg kéne felelnem azzal, hogy valamiképp egyben tartom és megőrzöm az énemet, ne mossa el, formálja át a külvilág. Márpedig azt teszi, és sokszor ehhez önként adok engedélyt. Jó benne lenni a gyerekkel vagy a kedvessel közös „mi”-ben, és voltaképpen a munka és az írás is örömöt tud okozni, akármennyire sürget a határidő. Máskor az elvárások viszont betolakodásnak érződnek a személyes terembe, és felzaklatnak.

Ez az ambivalens viszony az én és nem-én közti határhoz rendre előbukkan az írásaimban. Amikor Emma második nőként elutazik a szeretője temetésére, számolva a feleséggel, de nem kifejezetten a konfliktust keresve, akkor a társadalmi elvárások ellenében marad hű a választott, kétszemélyes közösséghez, amelyet a férfival alkotott. Amikor a Fehér elefántban a vak nyomozó a bűntett szándéka és a végrehajtott bűntett közti különbségen gondolkodik, az én határain belül már megtörtént gyilkosságot majdnem azonos súlyúnak gondolja az elkövetéssel, hiszen utóbbi csak abban különbözik, hogy kölcsönhatásba is lépett a külvilággal. Az öntudatra ébredő tó nő és víz alakjában egyaránt önmaga, és különböző formáiban megtapasztalt érzései mindenképpen hozzá tartoznak.

A Kősárkányban pedig Emese azért indult el (kétszer is), hogy az örökségéhez, a két világhoz fűződő viszonyát meghatározza. A kamasz felnőtté válása magában foglalja az „én” megszilárdulását és megerősödését a külvilággal szemben, és az út végére Emese arra jut, mint sok más felnövő gyerek: hogy a saját identitását elsősorban ő maga határozza meg a döntései és elköteleződései révén.

Kérdés persze, hogy a világ mit vár tőle, és képes lesz-e magáévá tenni az elvárást, hogy Ezüstkezűvé váljon, vagy épp ellenkezőleg: dacol vele? Külső vagy belső kényszer az, hogy hőssé váljon a döntései útján? Egyre inkább úgy tűnik, hogy a lezáró kötetnek ez lesz a témája – a mag már nem pihen, már nem csak bátortalan hajtásokat növeszt, hanem ezúttal teljesen beszövi-beindázza majd a történetet – de hogy a fő téma azután tovább hajt majd engem, vagy új témára találok, azt egyelőre nem tudom megmondani.

De igyekszem a saját utamat követni, akár a külvilág elvárásaival ütközve is.

 A többiek bejegyzései:

Gaura Ágnes

Buglyó Gergely

Bartos Zsuzsa

Moskát Anita

Kemese Fanni

Varga Bea (On Sai)

Puska Veronika

h1

A folytatásokról és elvárásokról

november 26, 2009

A minap Mg-b (John J. Sherwood) blogján arról olvastam, hogyan fókuszál egy írásra, illetve hogy mennyire fontos az, hogy át tudja állítani az agyát az adott feladatra.

Ez a téma is megérne önmagában egy bejegyzést, mert én meg egyszerre több futó fájlba dolgozó típus vagyok – bár szakaszonként mindig más és más van előtérben –, azonban nekem inkább a felvezetésen akadt meg a szemem. Mg-b példának hozta fel Heidel Dant, aki az olvasói nyomásra felhagyott a szövegek közti cikázással, és ígéretet tett, hogy most már végre befejezi a regényét, ha törik, ha szakad.

Az ígéretekről pedig már tudjuk, hogy veszedelmesek. Read the rest of this entry ?

h1

Karakterek és hit

május 29, 2009

Mostanság izgalmas tézis-antitézis-szintézis játékot játszunk Wyquinnel, bár leginkább a szintézisben jeleskedünk, mert alapvetően sok mindent hasonlóan látunk az írással kapcsolatban. Úgy alakult, hogy ő is most kezdi a regényét, én is nemrég kezdtem, és mindketten blogon követjük a munkát. A játék abból áll, hogy írás közben beleütközöm egy problémába vagy egy elgondolkodtató írástechnikai kérdésbe, amiről írok egy bejegyzést, aztán közben beszélünk is róla, és a végén ő is elgondolkodik rajta – és fordítva. Ebből aztán valami új gondolat sül ki, és előrelendülünk a munkánkban: én az Ólomerdő 2-vel haladok, ő pedig a Föld 2682-vel (nem és nem bírom megjegyezni ezt a számot, sajnálom).

Jelenleg a hit kérdésén töröm a fejemet, amit ő hozott fel. Read the rest of this entry ?

h1

Amikor a szereplő lázad

május 19, 2009

„… és egyszer csak életre keltek a szereplőim, én pedig követtem őket” – mondja a hipotetikus író, az ember pedig bólogat, ó, igen, ez itt a Nagy Titkok egyike, a Jel, hogy az író művész.

Frászt. Read the rest of this entry ?

h1

Premissza

április 29, 2009

Próbáltam az összes eddig kitalált szereplőt, motívumot, motivációt, ötletet a levegőben tartani, pörgetni az összes tányért (és közben vasalni), hátha megvilágosodom. Általában így megy: ha koncentrálok rá, csak kínszenvedés, ha úgy teszek, mintha mást csinálnék, szinte elém tolakszik a megoldás.

Meglett a premissza, aztán csiszoltunk rajta Levinnel, hogy még világosabb legyen, hozzávarrva a főbb szereplők személyes céljait és útját. Néhány tányért hagynom kellett a földre hullani (például Nimródot), de nem bánom. Egyszerre csak egy történetet lehet elmesélni. Read the rest of this entry ?

h1

A gubanc

április 29, 2009

Fejemben kavarognak a motívumok, jelenetek, szereplők. Külön-külön mindegyik egy-egy történet része, és ezek a potenciális történetek egy nagy színes gombolyagban kuszálódnak össze. A trükk: úgy kicsípni a végét és úgy hozzákötni a vezérfonalhoz a többit, hogy egységes szőttest adjon ki. Lehet, hogy ezért néhány fonal a gubancban marad, kihasználatlanul, másokat kegyetlenül visszanyirbálok.

A vezérfonal az, ami számít.

Jelenleg némiképp tanácstalanul bámulom a gubancot. Van egy ígéretem, amit teljesítenem kell. Van egy erős motívumom, amit meg akarok tartani, mert kötni tudom hozzá az egyik új szereplőt (akit szintén meg szeretnék tartani). Van egy katasztrófám. Még két új szereplőm.

De még egyik sem vezérfonal.

Keresem a történet premisszáját*, mert reggelre kelve arra jöttem rá, hogy amiről azt hittem, az, megtévesztés volt csupán, álpremissza. Az a bizonyos egy mondat, amely meghatározza a teljes regényt, nincsen még meg.

Ráfordított idő tekintetében kétségtelenül ezzel az egy mondattal foglalkozom a legtöbbet; már három hónapja is ezen rágódtam. Hogy mi ez a premissza? A történet igaza; az a mag, amely meghatározza az úgynevezett mondanivalót, amely értelmet ad a cselekménynek, amely megszabja, mely jeleneteket kell megírnom és milyen hangsúlyokkal és melyeket hagyhatom ki. Ilyenformán a premissza voltaképpen a belső szerkesztő, a történet kulcsára, én pedig alantas rabszolgája csupán.

Biztos vagyok benne, hogy benne van a  gubancban, csak meg kéne találnom. Hol csípjem ki a vezérfonal végét?

Holnapig van még időm kitalálni, de az óra ketyeg.

* Premisszáról, és úgy általában a történetek szerkezetéről lásd Egri Lajos: A drámaírás művészete c. könyvét.