Becsületkassza

Emlékszem, olyan tizenhét éve, amikor Münchenben jártam, megdöbbentett, hogy az utcán újságos dobozok álltak újságárus nélkül, amelyekből bárki vehetett. Aki akart, bedobta az aprót egy perselybe – aki meg nem akart, az fizetés nélkül távozott. Akkor nem gondoltam volna, hogy ez működőképes lehet, hogy megérheti így újságot kiadni. Azt hiszem, akkoriban nem voltam valami jó véleménnyel az emberek becsületéről.

Miért jutott ez eszembe?

A személy a könyv mögött

A Spét egyharmadánál járok lassan – bár pontosan nem lehet megbecsülni a végső terjedelmet –, és ilyenkor mindig jól jön a külső szem, hogy tudjam: hogy sikerült a kezdés és mik az elvárások a felütés alapján. A szerkesztőmmel, Tamás Gáborral (akit olykor Levinként emlegetek a blogomon) átbeszéltük a cselekményt és pár szereplő motivációját, a regény szerkezetét, és még egy tesztolvasó is került, aki mit sem tudott arról, mit akarok megírni és miért.  Ő mondott valamit, ami szöget ütött a fejembe.

A Spét az eddigi legszemélyesebb regényem. Egyrészről sűrűbben vannak benne saját élmények és gondolatok a téma miatt, másrészről E/1 a narráció, és ez még inkább segíti az író és a narrátor személyének összemos(ód)ását. Jutka az első harmad elolvasása után bevallotta, ő találgatta, vajon melyik jelenetnek van valós alapja. Mennyiben azonos az író és a narrátor főszereplő? És számít ez?

A pénteki könyvbemutató

Wyquin kérdez

Utólag tudja csak az ember felfogni és átgondolni – amikor ott van, nincs idő másra, mint befogadni és átélni. Minden könyv megjelenése  félig-meddig hihetetlen esemény, különösen, ha az ember arra gondol: még mindig nem írta meg azt a művet, amely az igazi számára. (Nem is írhatja, mert megírva más ember lesz és más jelenti majd számára az elérendő célt, fut hát folyton a délibáb után.) Pár hete azt mondtam Botondnak, aki maga is átélte már a sokadik könyvmegjelenését, hogy kopik a lelkesedés, de most mégis pontosan annyira örültem, mint a legelsőnél.