Posts Tagged ‘Ólomerdő’

h1

Régi-új Ólomerdő

április 21, 2014

Ugyan a napokban különböző embereknek és blogokon többször is megválaszolom a kérdést, mit változtattam az Ólomerdőn, úgy érzem, egy magyarázattal itt is tartozom.

Amikor befejeztem az Üveghegyet (az öt Ólomerdő-történet közül a másodikat), nyilvánvaló volt, hogy önmagában sehol nem fogom tudni megjelentetni. Kész szerencse, hogy már dolgoztam a harmadik történeten, amellyel együtt már kitesz egy kötetet, viszont ahogy egyre jobban beleástam magamat a világba és a korábbi szereplők életébe, egyre jobban zavart az Ólomerdő eleje.

A régi kiadásban a regény ötödénél került át Emese Héterdőbe, és tündér örökségére is lényegében akkor döbbent rá. A varázslatos elemeket pedig iskolai jelenetek ellensúlyozták, lehorgonyozva Emesét a „valódi” világban. Az olvasók egy része lassúnak találta ezt az indítást, és én is úgy éreztem, nem olyan lényeges megismernünk Emese családon kívüli, normális életét – sokkal fontosabb lenne a családi szálakat megerősíteni.

Így aztán az új változatban Emese anyjának eltűnése és tündér mivolta a kezdetektől fogva tudott; és ahogy a rejtély is megváltozott, István és Emese kapcsolata kicsit kidolgozottabbá vált. Hiszen a regény későbbi jeleneteiben rajtuk múlik sok minden, és kötődésüknek egymáshoz a folytatásban is komoly szerepe lesz…

De ez csak a dramaturgiai magyarázat. A lényeg sokkal egyszerűbb: azért írtam át az Ólomerdőt, mert megtehettem. Mivel a folytatás nem jelenhetett meg a  „levegőben lógva”, várható volt, hogy újra a könyvesboltok polcaira kerül majd az első kötet. Nem bírtam volna változatlanul hagyni. Közhelyszámba megy az, hogy „egy könyv csiszolgatását sosem lehet befejezni, csak abbahagyni”. Hát akkor igazolom ezt a közhelyet.  Hét éve elengedtem az Ólomerdőt, de amikor vissza kellett térnem az elhagyott ösvényekre, megismerkednem a közben kamasszá, majd felnőtté érett Emesével, nem tudtam félretenni az időközben összegyűjtött tapasztalatot és meglátásokat a könyvről. Kellő idő múltával mind az elborzadás, mind az ájult imádat elkopik a saját művünkkel szemben, és könnyebb felfedezni mind a hibáit, mind az erényeit.

Hű akartam maradni az eredeti regényhez, és úgy gondolom, sikerült. A mostani verzió közelebb áll ahhoz a képhez, ami bennem élt az írása közben. Kevesebb a mellékvágány, erősebb a kamaradrámai jelleg (nem írok epikus, birodalmakon átívelő fantasyt, a szűk kameraállást szeretem), tisztább az esszencia. Azt mondjuk nem tudom, hét év múlva mit fogok gondolni róla (vagy a folytatásairól), de remélem, nem lesz okom változtatni rajta többet.

 

h1

A hidrafejű folytatás

október 22, 2013

Szerintem mindenki legalább olyan alaposan megfeledkezett erről a blogról, mint én – másfél év is eltelt azóta, hogy befejeztem a kisregényt. Az elsőt.

Az Ólomerdő világával és történéseivel úgy vagyok, mint Héraklész: hol úgy érzem, csak lapátszámra hordom ki a ganét az istállóból, hol pedig úgy, mintha egy hidrával hadakoznék, amelyiknek akárhány fejét levágom, két másik nő a helyébe.

Ugyanis hiába írtam meg az Üveghegyet (a korábban Halott sárkányként emlegetett kisregényt), majd alakítottam át az Ólomerdőt ( a tavalyi évemet nagyrészt ezzel töltöttem, bár hozzáírás helyett inkább az olló csattogott szorgalmasan), amikor belefogtam a „folytatásnak” titulált regénybe, megint ugyanabba a problémába ütköztem, mint korábban: vagyis nem tudok továbbhaladni, míg el nem varrok bizonyos, útközben előgombolyodott szálakat. Amikor pedig nekiláttam ezek eldolgozásának, azok ismét megkettőzték magukat, és nagyon remélem, hogy most már nyugton maradnak és hagyják magukat beleszőni a mesébe.

Jelen állás szerint ugyanis az Ólomerdő-történetekből öt lesz: az Ólomerdő, az Üveghegy, az Aranyút és végül a Tündérszív és a Sorsfolyó (igen, aki arra számított, hogy Rabonbán és Emese romantikusan összeborulnak a közeljövőben, annak minimum a 4. sztorit ki kell várnia, és még akkor sem ígérem meg, hogy minden úgy fog menni, ahogyan elképzelte…). Ezek közül a középső három mindegyike kisregény, és persze semminek a címe nem biztos, csak nekem kell egy mentális kapaszkodó hozzájuk.

Sajnos ez egy renitens sorozat én meg egy renitens író vagyok, nem fogok felduzzasztani egy történetet csak azért, hogy meglegyen a regényterjedelem, és nem vonok össze külön témákat és szálakat ugyanezért – emiatt még nemigen tudom, hogyan és mikor jelenhetnek meg ezek az írások, noha az Üveghegy már készen van, és az Aranyút harmadával is megvagyok – no és részletek akadnak a későbbi kötetekből is. (Ez a kettő szorosan összekapcsolódik, ezért valószínűleg egy kötetbe kerülnének.)

Közben meg rájöttem arra, hogy a kisregény-terjedelem csodálatos dolog: meghagyja a lehetőséget arra, hogy jobban kibontsak egy-egy témát vagy szereplőt, bonyolítsam a szálakat, kísérletezzek, ugyanakkor fókuszáltabb, mint egy regény. Célra lehet röptetni, mint egy sólymot.

Az imént nem írtam teljesen igazat, mikor azt állítottam, nem tudom, hogyan és mikor jelennek meg ezek az írások. Úgy néz ki, lesz kiadó, amelyik jövőre nemcsak az átírt Ólomerdőt, de talán már az első két folytatás-kisregényt is megjelentetné – és a hátralévő két történetre meg egészen biztosan nem kéne hét évet várni.

Az Ólomerdő a család története volt, az Üveghegy az anyáé, az Aranyút a lányáé, a Tündérszív Rabonbáné – a lezáró kötet pedig valami új lesz, és remélem, nem fog újabb hidrafejeket növeszteni, mert más utakra is szívesen elkanyarognék.

(Az Aranyútból pedig itt egy spoileres részlet azoknak, akik az Ólomerdőt már olvasták.)

h1

Fél kisregény

augusztus 21, 2011

Az elmúlt héten Erdélyben táborozott az Írókör. A hat (ebből három tisztán írással töltött) nap alatt végigvettünk egy komplett, kisregényírásról szóló tananyagot, és ki-ki dolgozott a kisregényén, regényén, novelláján a gyakorlatoknak és tippeknek megfelelően.

Hogy idén ez volt a téma, az önös érdeknek köszönhető: rájöttem, hogy közbe kell iktatnom a nagy folytatás előtt még egy epizódot az Ólomerdő szereplőinek életéből. Az elmúlt hónapok alatt az is letisztult, pontosan miről fog szólni, és az utazás előtti napokban már azt is tudtam, ki lesz a nézőpontkarakterem. Akire korábban sosem gondoltam: Lóna.

Az információadagolás problémájába már korábban is belefutottam. Ha Emese maradt volna a fő karakterem, az előzmények miatt érzelmi felindultsága már a történet kezdetén olyan nagy lett volna, hogy az hiteltelenné, melodramatikussá tette volna az egész kisregényt – és úgy érzem, még így is vékony jégen táncolok. Lóna hideg, de erős és letisztult érzésekkel bíró, tündérmódra gondolkodó karaktere jó Watsonná teszi: amit ő megmutat, abból leszűrhetjük, min megy keresztül Emese, de mivel nem érti meg a tulajdon lányát, a feszültség is megteremtődik közöttük.

Nem gondoltam volna, de a folytatás (vagyis a középső rész) kamaradráma lesz, Lóna és Emese szembenállásának története, kevés szereplővel, sok visszaemlékezéssel és egy nagy titokkal és nem kevésbé nagy veszedelemmel, hogy a valódi folytatásban már minden szereplő a helyén lehessen, amikor megrázom és felborítom a teljes Tündérországot.

A kisregényes előadásoknak megfelelően ezúttal készítettem egy szinopszist, ami nagyon hasznosnak bizonyult, hogy fókuszban tudjam tartani a történetet, sőt: a legmeglepőbb számomra az volt, hogy hígítani voltam kénytelen a drámát és az expozíciót, így behoztam egy harmadik karaktert is.  A főbb pontok ki vannak jelölve, a golyó pedig gurul – remélem, a kisregény másik fele is elkészül hamarosan. A pálya már készen áll, csak be kell járni (aztán pedig újraírni, újraírni és újraírni).

Azt pedig nagyon remélem, hogy nem kell x-edszerre is kidobnom 50-100 ezer leütésnyi szövegeket. Figyeljétek a számlálót!

***

Hétszer hét nap telt el a villámok órája óta. Hétszer hét napja voltam ismét önmagam, az ezüsterdő úrnője és özvegy.

A történetem nem itt kezdődik; elmondhatnám, hogyan találkoztam egy emberrel az erdőn, és hogyan hagytam ott a tündérek földjét érte; hogyan árult el engem és hogyan árultam el aztán én őt; mesélhetnék az átok hosszú éveiről, amelyek végtelen nappalnak és végtelen éjszakának tűntek, és miközben hattyúként úsztam az ólomerdő fagyszürke taván, a lányomról álmodtam, akit hátrahagytam. Elregélhetném az ő meséjét is: hogyan jött el értem és hogyan szabadított meg, mi történt aznap a ribizlibokros kertben, az emberek földjén, amikor kétszer egymás után lecsapott a villám – de ezen történetek közül néhányat már bizonyosan hallottál, még ha álmodban is.

Nem itt kezdődik tehát, én mégis itt kezdeném: ahogy újra felöltöm a hattyúbőrt, és fehér szárnyamat kitárva elrúgom magam a torony ablakából, hogy átrepüljek a Héterdőt és az emberek Gödöllőjét elválasztó határon, és hazavigyem végre a lányomat oda, ahová tartozik.

h1

Az Ólomerdőről az Olvasószobában

március 1, 2011

Christina alias Pöfivonat, az Olvasószoba blog gazdája a következőket írta az Ólomerdőről:

“Ízig-vérig mese, mely nemcsak sejtelmes és feszültséggel teli, de számtalan gyönyörű, dallamos mondattal van átszőve, ami csak úgy zeng az ember füleiben. Kleinheincz Csilla csodálatosan és választékosan fogalmazza meg a gondolatait, amelyekben az ember nem csak szívesen elmereng, de legszívesebben ott is maradna.”

A teljes bejegyzés itt elolvasható.

(Ide tartozik, hogy már a Mit írok most? fülbe nem mertem kitenni, de múlt héten elővettem az Ólomerdő folytatását, és már nagyon fenyegetően méricskélem a gordiuszi csomót.)

h1

Nihil az Ólomerdőről

február 26, 2010

„Ha valaki kezébe vett már mitológiai lexikont vagy mesegyűjteményt, esetleg olvasta Shakespeare-től a Szentivánéji álmot, az tudhatja, hogy a halandók és tündérek kapcsolata korántsem nevezhető egyszerűnek. A legtöbb esetben egy se veled, se nélküled hozzáállás figyelhető meg mindkét fél részéről: a halandók félik a tündéreket, akik vagy idegesítő pondrókként, vagy különös játékszerekként tekintenek rájuk, míg a szépek népe ugyancsak tart a halandók bírvágyától. Ebben a kapcsolatban azonban ott van az egymásrautaltság: az embereknek hinniük kell a tündérekben, ahogy azoknak is szükségük van a halandók hitére.
Persze, erről a fonák viszonyról olvashattunk eleget külföldi fantasy írók műveiben is, mint Neil Gaiman, Terry Pratchett, Raymond E. Feist vagy Tad Williams, csakhogy néhányat említsek a hosszú listáról. Ezek a művészek regényeikben előszeretettel nyúltak a germán és kelta mitológiához, illetve nem egyszer tisztelegtek a Bárd remekműve előtt. Az Ólomerdő ebből a szempontból ezen regények testvérének számít – a különbség annyi, hogy Kleinheincz Csilla magyar meséket vesz alapul.”

Folytatás Nihil blogján.

h1

A folytatásokról és elvárásokról

november 26, 2009

A minap Mg-b (John J. Sherwood) blogján arról olvastam, hogyan fókuszál egy írásra, illetve hogy mennyire fontos az, hogy át tudja állítani az agyát az adott feladatra.

Ez a téma is megérne önmagában egy bejegyzést, mert én meg egyszerre több futó fájlba dolgozó típus vagyok – bár szakaszonként mindig más és más van előtérben –, azonban nekem inkább a felvezetésen akadt meg a szemem. Mg-b példának hozta fel Heidel Dant, aki az olvasói nyomásra felhagyott a szövegek közti cikázással, és ígéretet tett, hogy most már végre befejezi a regényét, ha törik, ha szakad.

Az ígéretekről pedig már tudjuk, hogy veszedelmesek. Read the rest of this entry ?

h1

Adeptus véleménye az Ólomerdőről

november 23, 2009

„Sok mindent elmond a kötetről, hogy ezt is három nap alatt végigolvastam (csütörtöktől szombatig), így a minőségével semmiképpen sincs baj. A meséket különben is kedvelem, szívesen olvasnék olyan népmesei alapú modern írást is, ami nem támaszkodik a mi világunkra. De ez így is működőképes, mindenesetre 12 éven aluli gyerek kezébe nem adnám: nekik érjenek még jó véget a tündérmesék. ”

Teljes cikk a Vox Adepti blogon.