Posts Tagged ‘Ólomerdő’

h1

Szétesik, összeáll

december 16, 2019

Egyszer volt, hol nem volt… az író megírta regényét.

Az Ezüstkéz szerkesztőnek leadott kézirata az 5.6-os verziószámot viselte, és mire eljutottam az utolsó mondatig, már az 5.7-es verzión dolgoztam. Az eddigi négy megjelent regényem közül ennek ugrottam neki a legtöbbször, az 5.6-os és 5.7-es váltást leszámítva külső kényszer nélkül. Mert az, hogy az író leül és elsőre tökéletesen megírja a regényt, az csak egy mese. Amolyan „holnemvoltos” tündérmese, amiben jó hinni akkor, amikor az ember maga elé képzeli a történetét, és a fejében valahogy minden színes és eleven. Utána azonban kénytelen elindulni abba a nagy-nagy rengetegbe, hogy elnyerje méltó jutalmát, és hamar rájön, hogy a nagy kaland valójában kemény munka.

Lefordítani szavakra azt, ami sokszor csak egy érzés, nem egyszerű. Fölépíteni egy egész társulatot, hogy eljátszhassák, amit a szöveg a sorok között még mondani akar, idegőrlő zsonglőrmutatvány. Sokszor éreztem azt, hogy majdnem megvan, amit szeretnék, éppen csak kevésnek éreztem a „majdnem”-et. Szép, de. Ügyes, de.  El akartam jutni egy bizonyos tó partjára egy megálmodott és több éve célként kitűzött jelenethez, és nem volt mindegy, hogyan. Menjünk a rövidebb úton? Vagy válasszuk a veszélyesebbet?

Szeretném elmondani, miért tartott ez nekem évekig, és miért álltam neki újra meg újra elölről. Mert minden egyes egész verziószám egy újabb nekifutást jelent az elejétől kezdve. Természetesen nem teljes regényeket értek ezalatt, de a 4.0-ás változat – amelyet javarészt kézzel írtam noteszekbe, könyv mintapéldányokba és füzetekbe – a történet feléig is eljutott, mielőtt kidobtam volna. Valószínűleg jó lett volna. Volt, aki szerint az is volt. De nem a lehető legjobb.

72844293_2607968155946600_6715618891319476224_o

Az Ólomerdő után több szereplő sorsát is tovább szerettem volna vinni, és csak kínlódó nekifutások után jöttem rá, hogy egyetlen regény képtelen összefogni ezeket (a 2.0-ás változat kukázása idején még azt hittem, egyetlen történetet írok). Amint négyfelé bontottam a történetszálakat és idősíkokat, megkönnyebbültem: már nem volt olyan kényszer, hogy egyetlen takaros folytatásban elvarrjak minden egyes szálat és összerendezzem a sokszor teljesen külön témákat megtestesítő karaktereket, több fejezet hosszúságú visszaemlékezésekkel szakítva meg a mesét. Úgy éreztem, visszakapom az irányítást: hiszen az én történetem, akkor miért próbálnám beleszuszakolni magamat olyan szűk dobozokba, amiket végső soron csak én képzelek oda? Valójában doboz sincsen: ha azt a történetet írom meg, amit kell, amit igaznak érzek, akkor kitágulnak a határok és szabadabban nyújtózkodhatok bármilyen irányba.

Így aztán 2011-ben elkezdtem az Ólomerdő közvetlen folytatását, egy kisregényt, majd belefogtam a Kősárkányba is. Úgy éreztem, ahhoz, hogy Emese eljusson annak a bizonyos tónak a partjára, előbb meg kell tudnia, kicsoda is ő. Meg kellett találnia az útját, mint minden tinédzsernek, és eközben én is útkeresésnek indultam, és már ismert mezőket magam mögött hagyva belebonyolódtam egy sűrű rengetegbe. Amíg bolyongtam, Emese is tapogatózott, és 2014-ben eljutott arra a pontra, hogy már rá mertem bízni az Ólomerdő világának sorsát.

A 3.0-ás Ezüstkéz azonban túlságosan szorosan követte őt: miközben a teljes cselekmény körülötte forgott, a többiek, Lóna, István, Rabonbán és Firene elsikkadtak, és eközben Emese egy olyan kötelességet teljesített, amit csak a körülmények kényszerítettek rá. Azért volt hős, mert annak kellett lennie. Megnyomorította az ígéret, amit Rabonbánnak tett és amivel muszáj volt kezdenem valamit, eltakarítani az útból, hogy aztán – úgy hittem – a „lényegre” koncentrálhassak.  De egyetlen kiválasztott sem lehet csak azért az, mert az író és az őt papagájként ismétlő mellékszereplők annak mondják. A történet óhatatlanul szétesett.

Akkor állt össze megint, amikor rátaláltam három új szereplőre és Szépország múltjára, és azzal a meggyőződéssel álltam neki a 4.0-ás változatnak, hogy ez már a végső lesz. Már tudtam, mi lesz a fő konfliktus és mi a fő téma, ami köré a szereplőket csoportosítani tudom, csupán a szálakat kellett összefésülnöm. És most már ismertem Emesét, és igazán megszerettem.

Majd elakadtam. Nem csak az írás terén, de az írói blokk okait értettem kevésbé. Hiszen megvolt a történetem, összeállt végre. De aztán segítséget kaptam. Leváltottam a számítógépet, megtörtem a fehér monitor és az internet hatalmát, és töltőtollal, színes tintákkal kezdtem írni füzetekbe, nyomdákból kapott üres mintakönyvekbe és noteszekbe, hétvégente pedig összejártam az író barátaimmal, hogy együtt írjunk. Hatalmas ereje van annak, ha minden elakadást meg tud beszélni az ember, és ha látja, hogy Botond mások ujjai megállás nélkül kopognak a billentyűzeten. Körülöttem lassan elkészült két regény és jó pár novella, de én még mindig küzdöttem. A töltőtoll, amelyet az öcsémtől kaptam épp azért, hogy írjak végre, segített: tavaly őszre már majdnem készen voltam Rabonbán kisregényével, a Sárkányfival, amikor az egészet félre kellett tennem egy másik projekt kedvéért. Megírtam egy teljesen különálló kisregényt, majd ismét fel akartam venni a fonalat, és akkor rádöbbentem, hogy nem megy.

Az Ezüstkéz 4.0 nem volt rossz, de túlságosan sok volt az anyagában a buborék. Tudtam, honnan indul és hova tart, és minden logikusan következett az előzményekből és a szereplők jelleméből, mégis úgy éreztem, hogy biztonsági játékot játszom. Azt írom meg, amit már tudok, és nem azt, ami kihívást jelent, ami nehéz, ami megkínoz. vagyis nem azt, amit érdemes.

Nálam a beszélgetés hozza az áttöréseket, amikor néhány kérdés elég, hogy beékelődjön a repedésekbe, és szétvesse a probléma addig mozdíthatatlannak és sérthetetlennek látszó szikláját. Az Ólomerdőnél ez a beszélgetés Levin és köztem zajlott, most pedig Anita és Botond hagyták, hogy a fordulatokat előre lelőve, de átbeszélhessem velük az aggályaimat. Az én „Heuréka” pillanatom olyan volt, mint egy villámcsapás. Egyetlen királynőt kellett csak leütnöm a tábláról, hogy az egész sakkjátszma átrendeződjön és eljussak a végső mattig. Egyetlen fordulatot kellett sokkal korábbra hoznom, hogy minden tét sokkal élesebb legyen, minden áldozat fájdalmasabb, minden jó döntés nemesebb. Nem tudom, mit fognak hozzá szólni az olvasók. Ha közvéleménykutatást írtam volna ki, ez a megoldás fel sem került volna a lehetőségek közé. De muszáj volt meglépnem, mert onnantól, hogy felvetődött bennem, egyszerűen nem létezett más történet, csak ez. Ez volt az igazi, és ezt kerestem az elmúlt tizennégy év alatt.

A többi változás már egyenesen következett ebből. Szereplőket vontam össze, nézőpontokat helyeztem át, kulcsfordulatokat adtam át másoknak. A szétesett 4.0-ás változat egy sokkal feszesebb 5.0-ássá állt össze, amely a menet közben átírt jelenetekkel aztán lassan 5.7-es verzióvá vált. Ez az utolsó változat öt hónap alatt készült el, hol lassabban, hol gyorsabban építkezve, új és számomra is meglepő fordulatokat és gondolatokat hozva állt össze egésszé, miközben én egyre jobban szétestem. Közhelyszámba megy, amikor az írók azt mondják, hogy a történet életre kel és megírja önmagát, de részben igaz. Persze, nem magát írja meg, én vagyok az, aki elfáradtam és kiürültem az egészben, de most, hogy vége van, újra kezdek megtelni, mint egy forrás medencéje. Azt vallom, hogy nem érdemes takarékoskodni írás közben: mindent ki lehet és ki is kell merni az íróból, egészen fenékig, úgyis újra visszaszivárog belé az erő, a képzelet és a szenvedély. Mindent bele lehet és érdemes önteni az írásba: hiszen az olvasó is nagyot akar majd kortyolni belőle.

Hát ezért tartott ez az út tizennégy évig. Egy novella, két kisregény és három regény.  Utószó nincs. Az utolsó jelenet mindent elmond az írással kapcsolatban is.

h1

Ezüstkéz

október 15, 2019

Tizennégy éve elkezdtem egy történetet egy lányról, akinek az apja ember, az anyja pedig tündér volt. Akkor még úgy hittem, hogy egyetlen regény elég lesz, hogy megismerjem őt, a családját és a világát, de tévedtem. Minden egyes szereplőnek saját meséje volt, minden lezárás új kezdést hozott magával, ezért azon kaptam magamat, hogy kisregényt írok a közvetlen folytatással, majd egy újabb regényt, és azután még újabbat…

Most elértem az út végéhez. Emese története itt véget ér, egy novella, két kisregény és három regény után. Tegnap elengedtem Szépországot, és bár könnyen lehet, hogy később még új történetek születnek, új szereplőkkel, most már egy új világ foglalkoztat.

Rengeteget tanultam, amíg a trilógiát írtam – az írásról, az átírástól, a szereplőimről és magamról is. Rájöttem, hogy nincsen bonyolultabb, mint egy mese, amelyik egyszerűnek láttatja magát. Az utolsó javítás és a tanulságok feldolgozása még hátravan, de egy szusszanásnyi pihenőt engedélyezek magamnak, hogy el tudjak búcsúzni Emese történetétől.

Ezüstkéz_promó1

Az Ezüstkéz 2019 végén fog megjelenni, és a címadó regény mellett egy kisregényt is tartalmaz majd, Sárkányfi címmel.

h1

Régi-új Ólomerdő

április 21, 2014

Ugyan a napokban különböző embereknek és blogokon többször is megválaszolom a kérdést, mit változtattam az Ólomerdőn, úgy érzem, egy magyarázattal itt is tartozom.

Amikor befejeztem az Üveghegyet (az öt Ólomerdő-történet közül a másodikat), nyilvánvaló volt, hogy önmagában sehol nem fogom tudni megjelentetni. Kész szerencse, hogy már dolgoztam a harmadik történeten, amellyel együtt már kitesz egy kötetet, viszont ahogy egyre jobban beleástam magamat a világba és a korábbi szereplők életébe, egyre jobban zavart az Ólomerdő eleje.

A régi kiadásban a regény ötödénél került át Emese Héterdőbe, és tündér örökségére is lényegében akkor döbbent rá. A varázslatos elemeket pedig iskolai jelenetek ellensúlyozták, lehorgonyozva Emesét a „valódi” világban. Az olvasók egy része lassúnak találta ezt az indítást, és én is úgy éreztem, nem olyan lényeges megismernünk Emese családon kívüli, normális életét – sokkal fontosabb lenne a családi szálakat megerősíteni.

Így aztán az új változatban Emese anyjának eltűnése és tündér mivolta a kezdetektől fogva tudott; és ahogy a rejtély is megváltozott, István és Emese kapcsolata kicsit kidolgozottabbá vált. Hiszen a regény későbbi jeleneteiben rajtuk múlik sok minden, és kötődésüknek egymáshoz a folytatásban is komoly szerepe lesz…

De ez csak a dramaturgiai magyarázat. A lényeg sokkal egyszerűbb: azért írtam át az Ólomerdőt, mert megtehettem. Mivel a folytatás nem jelenhetett meg a  „levegőben lógva”, várható volt, hogy újra a könyvesboltok polcaira kerül majd az első kötet. Nem bírtam volna változatlanul hagyni. Közhelyszámba megy az, hogy „egy könyv csiszolgatását sosem lehet befejezni, csak abbahagyni”. Hát akkor igazolom ezt a közhelyet.  Hét éve elengedtem az Ólomerdőt, de amikor vissza kellett térnem az elhagyott ösvényekre, megismerkednem a közben kamasszá, majd felnőtté érett Emesével, nem tudtam félretenni az időközben összegyűjtött tapasztalatot és meglátásokat a könyvről. Kellő idő múltával mind az elborzadás, mind az ájult imádat elkopik a saját művünkkel szemben, és könnyebb felfedezni mind a hibáit, mind az erényeit.

Hű akartam maradni az eredeti regényhez, és úgy gondolom, sikerült. A mostani verzió közelebb áll ahhoz a képhez, ami bennem élt az írása közben. Kevesebb a mellékvágány, erősebb a kamaradrámai jelleg (nem írok epikus, birodalmakon átívelő fantasyt, a szűk kameraállást szeretem), tisztább az esszencia. Azt mondjuk nem tudom, hét év múlva mit fogok gondolni róla (vagy a folytatásairól), de remélem, nem lesz okom változtatni rajta többet.

 

h1

A hidrafejű folytatás

október 22, 2013

Szerintem mindenki legalább olyan alaposan megfeledkezett erről a blogról, mint én – másfél év is eltelt azóta, hogy befejeztem a kisregényt. Az elsőt.

Az Ólomerdő világával és történéseivel úgy vagyok, mint Héraklész: hol úgy érzem, csak lapátszámra hordom ki a ganét az istállóból, hol pedig úgy, mintha egy hidrával hadakoznék, amelyiknek akárhány fejét levágom, két másik nő a helyébe.

Ugyanis hiába írtam meg az Üveghegyet (a korábban Halott sárkányként emlegetett kisregényt), majd alakítottam át az Ólomerdőt ( a tavalyi évemet nagyrészt ezzel töltöttem, bár hozzáírás helyett inkább az olló csattogott szorgalmasan), amikor belefogtam a „folytatásnak” titulált regénybe, megint ugyanabba a problémába ütköztem, mint korábban: vagyis nem tudok továbbhaladni, míg el nem varrok bizonyos, útközben előgombolyodott szálakat. Amikor pedig nekiláttam ezek eldolgozásának, azok ismét megkettőzték magukat, és nagyon remélem, hogy most már nyugton maradnak és hagyják magukat beleszőni a mesébe.

Jelen állás szerint ugyanis az Ólomerdő-történetekből öt lesz: az Ólomerdő, az Üveghegy, az Aranyút és végül a Tündérszív és a Sorsfolyó (igen, aki arra számított, hogy Rabonbán és Emese romantikusan összeborulnak a közeljövőben, annak minimum a 4. sztorit ki kell várnia, és még akkor sem ígérem meg, hogy minden úgy fog menni, ahogyan elképzelte…). Ezek közül a középső három mindegyike kisregény, és persze semminek a címe nem biztos, csak nekem kell egy mentális kapaszkodó hozzájuk.

Sajnos ez egy renitens sorozat én meg egy renitens író vagyok, nem fogok felduzzasztani egy történetet csak azért, hogy meglegyen a regényterjedelem, és nem vonok össze külön témákat és szálakat ugyanezért – emiatt még nemigen tudom, hogyan és mikor jelenhetnek meg ezek az írások, noha az Üveghegy már készen van, és az Aranyút harmadával is megvagyok – no és részletek akadnak a későbbi kötetekből is. (Ez a kettő szorosan összekapcsolódik, ezért valószínűleg egy kötetbe kerülnének.)

Közben meg rájöttem arra, hogy a kisregény-terjedelem csodálatos dolog: meghagyja a lehetőséget arra, hogy jobban kibontsak egy-egy témát vagy szereplőt, bonyolítsam a szálakat, kísérletezzek, ugyanakkor fókuszáltabb, mint egy regény. Célra lehet röptetni, mint egy sólymot.

Az imént nem írtam teljesen igazat, mikor azt állítottam, nem tudom, hogyan és mikor jelennek meg ezek az írások. Úgy néz ki, lesz kiadó, amelyik jövőre nemcsak az átírt Ólomerdőt, de talán már az első két folytatás-kisregényt is megjelentetné – és a hátralévő két történetre meg egészen biztosan nem kéne hét évet várni.

Az Ólomerdő a család története volt, az Üveghegy az anyáé, az Aranyút a lányáé, a Tündérszív Rabonbáné – a lezáró kötet pedig valami új lesz, és remélem, nem fog újabb hidrafejeket növeszteni, mert más utakra is szívesen elkanyarognék.

(Az Aranyútból pedig itt egy spoileres részlet azoknak, akik az Ólomerdőt már olvasták.)

h1

Fél kisregény

augusztus 21, 2011

Az elmúlt héten Erdélyben táborozott az Írókör. A hat (ebből három tisztán írással töltött) nap alatt végigvettünk egy komplett, kisregényírásról szóló tananyagot, és ki-ki dolgozott a kisregényén, regényén, novelláján a gyakorlatoknak és tippeknek megfelelően.

Hogy idén ez volt a téma, az önös érdeknek köszönhető: rájöttem, hogy közbe kell iktatnom a nagy folytatás előtt még egy epizódot az Ólomerdő szereplőinek életéből. Az elmúlt hónapok alatt az is letisztult, pontosan miről fog szólni, és az utazás előtti napokban már azt is tudtam, ki lesz a nézőpontkarakterem. Akire korábban sosem gondoltam: Lóna.

Az információadagolás problémájába már korábban is belefutottam. Ha Emese maradt volna a fő karakterem, az előzmények miatt érzelmi felindultsága már a történet kezdetén olyan nagy lett volna, hogy az hiteltelenné, melodramatikussá tette volna az egész kisregényt – és úgy érzem, még így is vékony jégen táncolok. Lóna hideg, de erős és letisztult érzésekkel bíró, tündérmódra gondolkodó karaktere jó Watsonná teszi: amit ő megmutat, abból leszűrhetjük, min megy keresztül Emese, de mivel nem érti meg a tulajdon lányát, a feszültség is megteremtődik közöttük.

Nem gondoltam volna, de a folytatás (vagyis a középső rész) kamaradráma lesz, Lóna és Emese szembenállásának története, kevés szereplővel, sok visszaemlékezéssel és egy nagy titokkal és nem kevésbé nagy veszedelemmel, hogy a valódi folytatásban már minden szereplő a helyén lehessen, amikor megrázom és felborítom a teljes Tündérországot.

A kisregényes előadásoknak megfelelően ezúttal készítettem egy szinopszist, ami nagyon hasznosnak bizonyult, hogy fókuszban tudjam tartani a történetet, sőt: a legmeglepőbb számomra az volt, hogy hígítani voltam kénytelen a drámát és az expozíciót, így behoztam egy harmadik karaktert is.  A főbb pontok ki vannak jelölve, a golyó pedig gurul – remélem, a kisregény másik fele is elkészül hamarosan. A pálya már készen áll, csak be kell járni (aztán pedig újraírni, újraírni és újraírni).

Azt pedig nagyon remélem, hogy nem kell x-edszerre is kidobnom 50-100 ezer leütésnyi szövegeket. Figyeljétek a számlálót!

***

Hétszer hét nap telt el a villámok órája óta. Hétszer hét napja voltam ismét önmagam, az ezüsterdő úrnője és özvegy.

A történetem nem itt kezdődik; elmondhatnám, hogyan találkoztam egy emberrel az erdőn, és hogyan hagytam ott a tündérek földjét érte; hogyan árult el engem és hogyan árultam el aztán én őt; mesélhetnék az átok hosszú éveiről, amelyek végtelen nappalnak és végtelen éjszakának tűntek, és miközben hattyúként úsztam az ólomerdő fagyszürke taván, a lányomról álmodtam, akit hátrahagytam. Elregélhetném az ő meséjét is: hogyan jött el értem és hogyan szabadított meg, mi történt aznap a ribizlibokros kertben, az emberek földjén, amikor kétszer egymás után lecsapott a villám – de ezen történetek közül néhányat már bizonyosan hallottál, még ha álmodban is.

Nem itt kezdődik tehát, én mégis itt kezdeném: ahogy újra felöltöm a hattyúbőrt, és fehér szárnyamat kitárva elrúgom magam a torony ablakából, hogy átrepüljek a Héterdőt és az emberek Gödöllőjét elválasztó határon, és hazavigyem végre a lányomat oda, ahová tartozik.

h1

Az Ólomerdőről az Olvasószobában

március 1, 2011

Christina alias Pöfivonat, az Olvasószoba blog gazdája a következőket írta az Ólomerdőről:

“Ízig-vérig mese, mely nemcsak sejtelmes és feszültséggel teli, de számtalan gyönyörű, dallamos mondattal van átszőve, ami csak úgy zeng az ember füleiben. Kleinheincz Csilla csodálatosan és választékosan fogalmazza meg a gondolatait, amelyekben az ember nem csak szívesen elmereng, de legszívesebben ott is maradna.”

A teljes bejegyzés itt elolvasható.

(Ide tartozik, hogy már a Mit írok most? fülbe nem mertem kitenni, de múlt héten elővettem az Ólomerdő folytatását, és már nagyon fenyegetően méricskélem a gordiuszi csomót.)

h1

Nihil az Ólomerdőről

február 26, 2010

„Ha valaki kezébe vett már mitológiai lexikont vagy mesegyűjteményt, esetleg olvasta Shakespeare-től a Szentivánéji álmot, az tudhatja, hogy a halandók és tündérek kapcsolata korántsem nevezhető egyszerűnek. A legtöbb esetben egy se veled, se nélküled hozzáállás figyelhető meg mindkét fél részéről: a halandók félik a tündéreket, akik vagy idegesítő pondrókként, vagy különös játékszerekként tekintenek rájuk, míg a szépek népe ugyancsak tart a halandók bírvágyától. Ebben a kapcsolatban azonban ott van az egymásrautaltság: az embereknek hinniük kell a tündérekben, ahogy azoknak is szükségük van a halandók hitére.
Persze, erről a fonák viszonyról olvashattunk eleget külföldi fantasy írók műveiben is, mint Neil Gaiman, Terry Pratchett, Raymond E. Feist vagy Tad Williams, csakhogy néhányat említsek a hosszú listáról. Ezek a művészek regényeikben előszeretettel nyúltak a germán és kelta mitológiához, illetve nem egyszer tisztelegtek a Bárd remekműve előtt. Az Ólomerdő ebből a szempontból ezen regények testvérének számít – a különbség annyi, hogy Kleinheincz Csilla magyar meséket vesz alapul.”

Folytatás Nihil blogján.