Posts Tagged ‘karakter’

h1

Sorok mögött: Csoportterápia egy személyben

október 26, 2014

Indult egy kezdeményezés magyar SF szerzők körében: hónapról hónapra többen is körüljárnak egy-egy témát. Múlt hónapban még nagyban javítottam az Üveghegyet, ezért hiába érdekelt volna az ihlet, esélyem sem volt csatlakozni. Most a szereplők és az író viszonya került terítékre – de ezt már nem hagyom ki.

A minap valaki megkérdezte, hogy részletesen eltervezem-e a történetet, vagy a karaktereim csak úgy életre kelnek? A kérdés első felét most félretenném, és inkább a második felével foglalkoznék, ugyanis ez – „és akkor a szereplők életre keltek, és én csak hagytam, hogy meglepjenek” meglehetősen gyakran visszatérő motívum a szerzői interjúkban.

Hadd tisztázzam: a karakterek nem kelnek életre, és nem rakoncátlankodnak kedvükre az írótól függetlenül. A karakterek életre kelése egy biztonságos, leegyszerűsítő válasz, amit sokszor hallottunk már más íróktól. Nem hiszek abban, hogy a szereplők valóban függetlenek lehetnek az írótól, és ők írják a történetet, amihez a szerző csak gépelő ujjakat ad asszisztálásképpen.

Persze az írás mindenkinek személyes élmény, úgyhogy nem tudom, más miért adja ezt a választ, csak azt, hogy én miért nyúlnék az „életre keltek a szereplőim” kártyához.

Azért, mert kényelmes. Mert valamiképpen már régen beleépült az Író mítoszába (sok író kifejezetten dolgozik azért, hogy a nem író átlagember misztikus folyamatként fogja fel az írást), és aki hallja, sokkal kevésbé tartja furcsának, mint azt, hogy „kérem szépen, a szereplőim azért élnek, mert én is élek.” Pedig, ha közelebbről megvizsgálom, az én válaszom valójában ez.

Amikor ugyanis hagyom, hogy a karakterek „maguktól” beszéljenek és cselekedjenek, nem teszek mást, mint hogy némi kontroll mellett, a korábban történt események és a premissza sorvezetője mentén saját magamnak adok szabadkezet. Jobban megvizsgálva a szereplők mindegyike én vagyok: felnagyított jó és rossz tulajdonságok, amelyekben magamra ismerek; másoktól látott és bennem visszhangra talált magatartásformák, vélemények; belőlem hiányzó darabok, amelyekre vágyok, vagy amelyek éppenséggel taszítanak; olyan világképek és érzések összessége, amelyekkel szemben definiálni tudom magamat, vagy amelyek valahol elrejtve bennem is ott vannak. Nekünk sincsen egységes, oszthatatlan személyiségünk – helyzettől, partnertől függ, mi kerül előtérbe és mi tompul le, mikor érezzük önazonosnak magunkat. Innen már csak egy lépés a karakterek mozgatása.

Ó, vannak persze vacak, kétdimenziós, fiókból előhúzott karakterek, kevés energiát igénylő archetípusok, vagy éppen eltúlzott karikatúrák. Persze. De ha bármelyikbe bele kéne ásnunk magunkat, hogy élő, lélegző szereplőt gyártsunk belőlük, a részleteknek köszönhetően előbb-utóbb megtalálnánk önmagunkat mindegyikben.

Néha persze még számomra is úgy tűnik, mintha a szereplők akár nélkülem is létezhetnének. A karakterek előbb-utóbb leválnak rólam, és külön entitásként kezdem őket kezelni, úgy beszélek, gondolkodom róluk, mint ismerősökről, akiknek félelmeivel, vágyaival részben tisztában vagyok (részben pedig még el kell árulniuk nekem), de amikor írásra kerül a sor, és kilépnek a színre, mindvégig tudatában vagyok annak, hogy amikor tudom, mit fognak mondani, cselekedni, annak köszönhető csupán, hogy én – az írói persona – meghallgatom magamat – a szereplőt –, és egy időre engedem a felszín közelében úszkálni. Minden, amivel meg tudnak lepni, az belőlem fakad. Az írás egyúttal önismereti kurzus is.

Közhely, hogy az írás árulkodik az íróról, de torzításmentes képet nem tud adni róla. Viszonyom a karakterekkel annak a függvénye, hogy általam fontosnak tartott értékeket vagy szerintem előnyös tulajdonságokat jelenítenek-e meg vagy sem. Karaktert gyűlölni is csak úgy lehet igazán, ha felismerjük benne önmagunk sötét gondolatait. Mintha csak csoportterápiát tartanék saját magammal. Olyan ének (és énnel szemben álló sötét felek) ezek, amelyek az életben megélt sok arc helyett a fikció világában képesek csupán mozogni. Oda zártam őket, mindet a saját kis világába. Célra szerkesztett éndarabok.

Sokszor ebben semmi tudatosság nincsen: mikor írni kezdek pl. egy novellát, nem mindig van pontos képem arról, kik szerepelnek benne, mégis, szinte maguktól, mélységgel telnek meg. Minél inkább egy-egy tulajdonság- és gondolkodásszettet jelenítenek meg és igazolnak vissza, úgy különül el bennem is az énjük, hogy aztán már csak elég legyen felidézni a nevüket ahhoz, hogy tudjam, egy-egy helyzetben miként cselekednének.

De a munkát ilyen értelmezés mellett is nekem kell elvégeznem. Nem a szorgos szereplők írják meg helyettem. Nincsen könnyítés. Nekem kell megírnom a történetet, az összes résztvevő énemmel közösen.

Egyszemélyes csapatmunkában.

A többiek bejegyzései:

Bartos Zsuzsa

Brandon Hackett

Buglyó Gergely

Gaura Ágnes

Kemese Fanni

Laura Arkanian

Moskát Anita

On Sai

 

Reklámok
h1

Fél kisregény

augusztus 21, 2011

Az elmúlt héten Erdélyben táborozott az Írókör. A hat (ebből három tisztán írással töltött) nap alatt végigvettünk egy komplett, kisregényírásról szóló tananyagot, és ki-ki dolgozott a kisregényén, regényén, novelláján a gyakorlatoknak és tippeknek megfelelően.

Hogy idén ez volt a téma, az önös érdeknek köszönhető: rájöttem, hogy közbe kell iktatnom a nagy folytatás előtt még egy epizódot az Ólomerdő szereplőinek életéből. Az elmúlt hónapok alatt az is letisztult, pontosan miről fog szólni, és az utazás előtti napokban már azt is tudtam, ki lesz a nézőpontkarakterem. Akire korábban sosem gondoltam: Lóna.

Az információadagolás problémájába már korábban is belefutottam. Ha Emese maradt volna a fő karakterem, az előzmények miatt érzelmi felindultsága már a történet kezdetén olyan nagy lett volna, hogy az hiteltelenné, melodramatikussá tette volna az egész kisregényt – és úgy érzem, még így is vékony jégen táncolok. Lóna hideg, de erős és letisztult érzésekkel bíró, tündérmódra gondolkodó karaktere jó Watsonná teszi: amit ő megmutat, abból leszűrhetjük, min megy keresztül Emese, de mivel nem érti meg a tulajdon lányát, a feszültség is megteremtődik közöttük.

Nem gondoltam volna, de a folytatás (vagyis a középső rész) kamaradráma lesz, Lóna és Emese szembenállásának története, kevés szereplővel, sok visszaemlékezéssel és egy nagy titokkal és nem kevésbé nagy veszedelemmel, hogy a valódi folytatásban már minden szereplő a helyén lehessen, amikor megrázom és felborítom a teljes Tündérországot.

A kisregényes előadásoknak megfelelően ezúttal készítettem egy szinopszist, ami nagyon hasznosnak bizonyult, hogy fókuszban tudjam tartani a történetet, sőt: a legmeglepőbb számomra az volt, hogy hígítani voltam kénytelen a drámát és az expozíciót, így behoztam egy harmadik karaktert is.  A főbb pontok ki vannak jelölve, a golyó pedig gurul – remélem, a kisregény másik fele is elkészül hamarosan. A pálya már készen áll, csak be kell járni (aztán pedig újraírni, újraírni és újraírni).

Azt pedig nagyon remélem, hogy nem kell x-edszerre is kidobnom 50-100 ezer leütésnyi szövegeket. Figyeljétek a számlálót!

***

Hétszer hét nap telt el a villámok órája óta. Hétszer hét napja voltam ismét önmagam, az ezüsterdő úrnője és özvegy.

A történetem nem itt kezdődik; elmondhatnám, hogyan találkoztam egy emberrel az erdőn, és hogyan hagytam ott a tündérek földjét érte; hogyan árult el engem és hogyan árultam el aztán én őt; mesélhetnék az átok hosszú éveiről, amelyek végtelen nappalnak és végtelen éjszakának tűntek, és miközben hattyúként úsztam az ólomerdő fagyszürke taván, a lányomról álmodtam, akit hátrahagytam. Elregélhetném az ő meséjét is: hogyan jött el értem és hogyan szabadított meg, mi történt aznap a ribizlibokros kertben, az emberek földjén, amikor kétszer egymás után lecsapott a villám – de ezen történetek közül néhányat már bizonyosan hallottál, még ha álmodban is.

Nem itt kezdődik tehát, én mégis itt kezdeném: ahogy újra felöltöm a hattyúbőrt, és fehér szárnyamat kitárva elrúgom magam a torony ablakából, hogy átrepüljek a Héterdőt és az emberek Gödöllőjét elválasztó határon, és hazavigyem végre a lányomat oda, ahová tartozik.

h1

A hétvégi előadás

július 27, 2009

A hétvégén előadást tartottam a Hungaroconon a nyers kéziratokról. A teljes szöveg ugyan nincs fent a neten (már csak azért sem, mert egy csomó mindent fejből mondtam), de a vázlat elolvasható az Irodalmi boncasztalon. Önszerkesztés, javítás, kéziratok beküldése majd könyvvé alakítása.

Most pedig szintén előadások miatt nem haladok a regénnyel; készülök a nyári írótáborra – a tananyag gerincét Damon Knight: Creating Short Fiction ímű könyve adja, azt dolgozom fel. Az Ólomerdő 2-t ugyan nem tudom olyan ütemben írni miatta, mint szeretném, de hosszú távon hasznos lesz a mostani munka.

h1

Nézőpontokról

július 24, 2009

Visszakaptam Levintől (ha valaki még nem tudná, ő a szerkesztőm, aki nélkül a múzsák csak senyvednek) a kézirat elejét kijavítva – ó, a pirosak élénk lobogása! Ami viszont ennél lényegesebb: mondott valamit, ami az egész narrációra kihathat: gond van a nézőponttal.

Képzeljük el, hogy az író egy kamerát fog a kezében, amely nem csak képeket és hangokat, de gondolatokat és érzéseket is fogni tud, ha éppen ez a funkció be van kapcsolva rajta. Read the rest of this entry ?

h1

Karakterek és hit

május 29, 2009

Mostanság izgalmas tézis-antitézis-szintézis játékot játszunk Wyquinnel, bár leginkább a szintézisben jeleskedünk, mert alapvetően sok mindent hasonlóan látunk az írással kapcsolatban. Úgy alakult, hogy ő is most kezdi a regényét, én is nemrég kezdtem, és mindketten blogon követjük a munkát. A játék abból áll, hogy írás közben beleütközöm egy problémába vagy egy elgondolkodtató írástechnikai kérdésbe, amiről írok egy bejegyzést, aztán közben beszélünk is róla, és a végén ő is elgondolkodik rajta – és fordítva. Ebből aztán valami új gondolat sül ki, és előrelendülünk a munkánkban: én az Ólomerdő 2-vel haladok, ő pedig a Föld 2682-vel (nem és nem bírom megjegyezni ezt a számot, sajnálom).

Jelenleg a hit kérdésén töröm a fejemet, amit ő hozott fel. Read the rest of this entry ?

h1

A szadista írókról

május 27, 2009

Az író ugyanúgy szívén viseli a jól megírt karakter sorsát, mint az olvasó. Ha megfelelően építette fel személyiségét, nemcsak azok fogják megszeretni vagy éppen meggyűlölni, akik olvasnak róla, hanem ő maga is – semmiképpen nem lesz közömbös számára, mi történik vele.

Ez pedig a kezdő – és olykor nem csak a kezdő – írók csapdája is: ha túlságosan megszeretnek egy karaktert, nehezen viszik bele azokba a szituációkba, amelyek szükségesek a regény premisszájának alátámasztásához. Read the rest of this entry ?

h1

Amikor a szereplő lázad

május 19, 2009

„… és egyszer csak életre keltek a szereplőim, én pedig követtem őket” – mondja a hipotetikus író, az ember pedig bólogat, ó, igen, ez itt a Nagy Titkok egyike, a Jel, hogy az író művész.

Frászt. Read the rest of this entry ?