Posts Tagged ‘írókör’

h1

2014 írótábor

augusztus 4, 2014

Idén tíz éves az Írókör (akkoriban még volt neve is, de az az évek során lekopott róla, így most már egyszerűen csak Az Írókör vagyunk, ha már valamiképpen utalnunk kell magunkra. De nem kell – mi pontosan tudjuk, kik vagyunk: és ha a kezdeti célok és tervek nem is valósultak meg, vagy más formában, a jelenlegi rendszer mindannyiunknak  megfelel).

Számunkra az az időszak, amikor leginkább írókörként működünk, a nyári írótábor ideje, mondhatjuk úgy is, hogy a tábor tesz minket most már közösséggé. Idén a nyolcadikat tartottuk. A legelső még csak három napos beszélgetés és közös lazítás volt, mostanra viszont már öt napra hízott.

DSC_0241

Feladatokra írunk, témákat kapunk, gyakorlatokat végzünk, nem is pusztán az elkészülő művek kevéért, hanem az azonnali visszajelzésekért és a még napokig, hetekig kitartó lendületért, az új látásmódokért, a megerősítésekért, a hibák napvilágra hozataláért.

Minden évben bővülünk kicsit: idén az SFmag Fantasztikus kéziratok éjszakájának nyertesével, Tallódi Juliannával és a Ciceró Könyvstúdió ifjúsági fantasyszerzőjével, Buglyó Gergellyel együtt táboroztunk, de pénteken ellátogatott és egy beszélgetésre és egy kör kritikára csatlakozott hozzánk Goldmann Júlia is (J. Goldenlane, ha valakinek így jobban ismerős).

Most Nagyhörcsökpusztán tartottuk a tábort, és a hely, akárcsak máskor, most is beszivárgott a készülő írásokba. És nem csak oda – biztos vagyok benne, hogy a tó fölött átrepülő hófehér kócsagok, a ködös, hajnali víz nyugalma, de még a közeli vágóhídról hozzánk eljutó disznósikolyok (amit borzalmas volt hallgatni, de persze nem csak a jó élményekből táplálkozik a képzelet) is valamiképpen vissza fognak térni – egyelőre megtelepedtek a tudatalattinkban a kapott visszajelzésekkel és a felmerült ötletekkel együtt.

DSC_0230

Tábor volt, tehát kötött a program: reggel tornázunk (úszunk), együtt főzünk, játékokat találunk ki, de az idő legnagyobb részét az írás tölti ki, amit csak időnként tör meg egy-egy kérdés vagy csobbanás a vízbe. Évekig különféle írástechnikai könyvek alapján végeztünk gyakorlatokat, amiket aztán felolvastunk, de az utóbbi néhány évben egyre inkább azt éreztük, hogy az elmélet már nem tesz hozzá annyi pluszt a meglévő tudásunkhoz, mint korábban. Fejjel már tudjuk, mit kéne írnunk és hogyan, és ideje volt visszatérni a kötött témák és szabad asszociációk közös metszetébe, és megint kerek történetekben gondolkozni.

DSC_0033

Tavaly óta a cél minimum kettő, de inkább három teljes novella megírása (bár többen is vannak, akik közben a regényeiken is dolgoznak, köztük én is – meg aztán vannak olyan notórius feladatbliccelők, akik csak regényeznek, mint például Brandon Hackett). Külsős íróbarátoktól és -ismerősöktől többször hallottam, hogy ezt nem lehet megcsinálni, kötött témára semmiképpen, hiszen nagyon kevés az idő… valójában viszont nagyon is sok, legalábbis én úgy érzem. Több órám van egybefüggően, fókuszáltan csak az írással foglalkozni, a munkaidőn túli szabadidőből lecsípett fél- egy órák helyett tudok időt szánni arra, hogy ne csak az eltervezett eseményeket írjam le, de hagyjak időt megérni a szimbólumoknak, asszociációknak, váratlan ötleteknek is. A kötött téma pedig csupán homokszem, ami köré ugyanúgy az agyunk növeszti a gyöngyöt.

DSC_0489

Persze korántsem arról van szó, hogy minden mű, ami a táborban elkészül, kiváló lenne. Á, dehogy (bár akkor és ott még így is szórakoztató lehet). Viszont rögtön kapok egy sor visszajelzést (méghozzá nagyon különböző íróktól akik mind máshogyan olvasnak, másmilyen történeteket szeretnek, másban jártasak), és fölösleges írás nem létezik. Legfeljebb bekerül a gyenge novellák gyűjtőmappájába, de a magával hozott képek, ötletek, érzések megmaradnak, és talán egyszer majd egy másik, jobb írást gazdagítanak.

Idén két novellával végeztem. Az elsőt gyűlöltem. Van olyan, hogy a téma, amit kihúz az ember (sorsoljuk, hogy ki miről ír), nem kattan össze semmivel a már eleve a tudatalattiban fortyogó ötletek közül. Így volt ez most is, és bár egyes részletek érdekeltek, összességében nem sikerült jól az írás (de legalább tanultam belőle). A másik viszont… no, azt köszönöm a tábornak, mert a téma (mindenki kapott egyet a hét főbűn közül, én a jóra való restséget), a rendelkezésre álló idő és az ösztönző társaság nélkül talán ez a történet mindörökre ott maradt volna beragadva az elmém „majd egyszer megírom” fiókjában. Biztosan kellett neki az előző napi szenvedés a sárkány-fekete lyukkal és a sellőkapitánnyal, meg az is, hogy amikor kinyitottam a tenyerem, és megláttam, melyik főbűn van a cetlire írva, akkor a tudatalattiból rögtön előugorjon néhány régóta érlelődő kép egy magányos, idős asszonyról és egy buja rózsakertről (amely képek csak itt és most találkoztak egymással, de rögtön egymásnak valónak éreztem őket). De persze leginkább a tábor kreativitásban túlfűtött környezete és az idő kellett hozzá.

Jó volt ez az öt nap.

Hogy mi az írótábor? Nekem elsősorban egy nagy lökés. Le a szikláról. Hogy az ember újra felfedezze, hogy repülni is tud.

A többiek beszámolója az írótáborról:

Moskát Anita

Varga Bea (On Sai)

Sümegi Attila

Buglyó Gergely

Tallódi Julianna

Reklámok
h1

Fél kisregény

augusztus 21, 2011

Az elmúlt héten Erdélyben táborozott az Írókör. A hat (ebből három tisztán írással töltött) nap alatt végigvettünk egy komplett, kisregényírásról szóló tananyagot, és ki-ki dolgozott a kisregényén, regényén, novelláján a gyakorlatoknak és tippeknek megfelelően.

Hogy idén ez volt a téma, az önös érdeknek köszönhető: rájöttem, hogy közbe kell iktatnom a nagy folytatás előtt még egy epizódot az Ólomerdő szereplőinek életéből. Az elmúlt hónapok alatt az is letisztult, pontosan miről fog szólni, és az utazás előtti napokban már azt is tudtam, ki lesz a nézőpontkarakterem. Akire korábban sosem gondoltam: Lóna.

Az információadagolás problémájába már korábban is belefutottam. Ha Emese maradt volna a fő karakterem, az előzmények miatt érzelmi felindultsága már a történet kezdetén olyan nagy lett volna, hogy az hiteltelenné, melodramatikussá tette volna az egész kisregényt – és úgy érzem, még így is vékony jégen táncolok. Lóna hideg, de erős és letisztult érzésekkel bíró, tündérmódra gondolkodó karaktere jó Watsonná teszi: amit ő megmutat, abból leszűrhetjük, min megy keresztül Emese, de mivel nem érti meg a tulajdon lányát, a feszültség is megteremtődik közöttük.

Nem gondoltam volna, de a folytatás (vagyis a középső rész) kamaradráma lesz, Lóna és Emese szembenállásának története, kevés szereplővel, sok visszaemlékezéssel és egy nagy titokkal és nem kevésbé nagy veszedelemmel, hogy a valódi folytatásban már minden szereplő a helyén lehessen, amikor megrázom és felborítom a teljes Tündérországot.

A kisregényes előadásoknak megfelelően ezúttal készítettem egy szinopszist, ami nagyon hasznosnak bizonyult, hogy fókuszban tudjam tartani a történetet, sőt: a legmeglepőbb számomra az volt, hogy hígítani voltam kénytelen a drámát és az expozíciót, így behoztam egy harmadik karaktert is.  A főbb pontok ki vannak jelölve, a golyó pedig gurul – remélem, a kisregény másik fele is elkészül hamarosan. A pálya már készen áll, csak be kell járni (aztán pedig újraírni, újraírni és újraírni).

Azt pedig nagyon remélem, hogy nem kell x-edszerre is kidobnom 50-100 ezer leütésnyi szövegeket. Figyeljétek a számlálót!

***

Hétszer hét nap telt el a villámok órája óta. Hétszer hét napja voltam ismét önmagam, az ezüsterdő úrnője és özvegy.

A történetem nem itt kezdődik; elmondhatnám, hogyan találkoztam egy emberrel az erdőn, és hogyan hagytam ott a tündérek földjét érte; hogyan árult el engem és hogyan árultam el aztán én őt; mesélhetnék az átok hosszú éveiről, amelyek végtelen nappalnak és végtelen éjszakának tűntek, és miközben hattyúként úsztam az ólomerdő fagyszürke taván, a lányomról álmodtam, akit hátrahagytam. Elregélhetném az ő meséjét is: hogyan jött el értem és hogyan szabadított meg, mi történt aznap a ribizlibokros kertben, az emberek földjén, amikor kétszer egymás után lecsapott a villám – de ezen történetek közül néhányat már bizonyosan hallottál, még ha álmodban is.

Nem itt kezdődik tehát, én mégis itt kezdeném: ahogy újra felöltöm a hattyúbőrt, és fehér szárnyamat kitárva elrúgom magam a torony ablakából, hogy átrepüljek a Héterdőt és az emberek Gödöllőjét elválasztó határon, és hazavigyem végre a lányomat oda, ahová tartozik.