2009

Ami a Halott sárkányt illeti, az év végi mérlegem a következőképpen alakult:

• megírva: 103K, két nekifutásra
• kidobva: 83K, de a maradék 20K is hamarosan repül, úgy látom

Vagyis visszatértem a kezdőpontra, majdnem ugyanott vagyok, ahonnét kiindultam, azt leszámítva, hogy sokkal világosabb, minek és kinek a történetét akarom elmondani, hogyan és mi az egésznek a magva. Hosszú út azért, hogy megint elindulhassak.

Közben persze haladtam mással; a Spét munkacímen futó színházas regényem szépen halad és már 126K-nál tart, és idén megjelent egy novelláskötetem és pár mininovellám az Északi Szövetségben.

2010-ben szeretnék haladni a Spéttel, újra nekifutni a Halott sárkánynak, befejezni néhány novellát és… és egyelőre csak tépelődöm azon, mekkorát merjek álmodni, jelentkezzek-e Nalo Hopkinson kurzusára.

Így állok most.

A folytatásokról és elvárásokról

A minap Mg-b (John J. Sherwood) blogján arról olvastam, hogyan fókuszál egy írásra, illetve hogy mennyire fontos az, hogy át tudja állítani az agyát az adott feladatra.

Ez a téma is megérne önmagában egy bejegyzést, mert én meg egyszerre több futó fájlba dolgozó típus vagyok – bár szakaszonként mindig más és más van előtérben –, azonban nekem inkább a felvezetésen akadt meg a szemem. Mg-b példának hozta fel Heidel Dant, aki az olvasói nyomásra felhagyott a szövegek közti cikázással, és ígéretet tett, hogy most már végre befejezi a regényét, ha törik, ha szakad.

Az ígéretekről pedig már tudjuk, hogy veszedelmesek.

Karakterek és hit

Mostanság izgalmas tézis-antitézis-szintézis játékot játszunk Wyquinnel, bár leginkább a szintézisben jeleskedünk, mert alapvetően sok mindent hasonlóan látunk az írással kapcsolatban. Úgy alakult, hogy ő is most kezdi a regényét, én is nemrég kezdtem, és mindketten blogon követjük a munkát. A játék abból áll, hogy írás közben beleütközöm egy problémába vagy egy elgondolkodtató írástechnikai kérdésbe, amiről írok egy bejegyzést, aztán közben beszélünk is róla, és a végén ő is elgondolkodik rajta – és fordítva. Ebből aztán valami új gondolat sül ki, és előrelendülünk a munkánkban: én az Ólomerdő 2-vel haladok, ő pedig a Föld 2682-vel (nem és nem bírom megjegyezni ezt a számot, sajnálom).

Jelenleg a hit kérdésén töröm a fejemet, amit ő hozott fel.

A kidobott kezdet

A kukába dobott kezdés (vigyázat, Ólomerdőt még nem olvasott látogatók számára spoilereket tartalmaz!):

A szarvas patái fémesen zörögtek az erdő acélavarjában; a fémtörzseken megvillant csillagsugárként derengő bundájának sápadt visszfénye, és a levelekről visszaverődve ezernyi szemet villantott fel, mintha a Rengeteg hunyorogva, baljóslóan követte volna futását.
Talán úgy is volt; elvégre, akik elől menekült, ha éppen úgy tartotta kedvük, mindent láttak, ami a Birodalomban történt, és valamennyi lakó életének sorsszálait megcsavarhatták. A szarvas mégis érezte, hogy ezúttal nem figyelik, csak a madarak riadnak föl a lombkoronákban, ahogy elcikázik az acélerdő fái között, sebesebben, mint a szél, de még nem olyan sebesen, mint a gondolat. A tudat, hogy megszabadult, föllelkesítette: a fű is alig hajolt meg lába nyomán, a levegő pedig édes volt és friss, akár a borsmenta.
Szabad volt, hogy azt tegyen, amit akar; szabad, hogy tévedhessen akár, és nem volt senki, aki megállítsa. Mostohái, akiknek gondoskodása és szigora elől rohant most el, jól kitanították; és ahogy száguldott az erdőben, meleg leheletfelhőkben kikiabálta magából a hatalom szavait, amelyek megnyitották előtte a tündérek és emberek világát elválasztó határt.

Mi után hét évvel?

2007-ben megjelent az Ólomerdő, egy regény a tündérekről, a nehéz ígéretekről és a felnőtté válásról. Amikor elkezdtem írni, úgy terveztem, a történet véget ér az utolsó lapon. Tévedtem. Emese, Rabonbán és a többiek nem szűntek meg létezni, miután otthagytam őket Héterdőben, és megoldatlanul lebegett egy bizonyos ígéret is.

Rabonbán hét évet adott Emesének. Nekem hét évem van elmondani, mi történt hét évvel később. Kettő már eltelt – ideje munkához látni. Ez a blog ezt a munkát követi végig.

Az Ólomerdőről