h1

Sorok mögött: A család ereje

július 10, 2015

A fantasy zsánerében az árva főhős toposz, és nem véletlenül – aligha indulhatna el kalandozni, ha a családja felé is köti a felelősség, és a ha a cél az, hogy pozitív színben tűnjön fel, nem lehet olyan seggfej, hogy csak úgy otthagyja a szüleit, testvéreit, amikor megrendül a világ, hadd boldoguljanak, ahogyan tudnak.

tatooine_lukeLuke vajon elindult volna-e Obi-van Kenobival, ha Owen bácsit és Beru nénit nem ölik meg? Harry Potter sem lenne ugyanaz, ha nem kéne folyamatosan felnőnie a szülei miatt vele szemben támasztott elvárásokhoz.

A szülőknek persze nem kell feltétlenül meghalnia; van, hogy elszakadnak a szereplőtől, vagy olyan helyzetbe kerülnek (ők, vagy  a karakter), hogy nem képesek segíteni neki. A magára utaltság a lényeg, a tudat, hogy a karakternek magának kell megoldani a problémáit, a család addigi védőhálója nélkül. A színen nem lévő szülő ráadásul motivációt adhat, hiszen ilyenkor adott a rejtély, a soha meg nem ismert szülő képe, amelyben a karakter a jelen problémáinak magyarázatát, kiváltó okát keresi. Vagy ha a szüleit (vagy a szülői szerepet betöltő szereplőket) megölték, bosszút állhat értük, és sokszor épp ez az esemény, a biztos családi menedék szétrobbanása indítja el az útján…

A szülők mellett a testvérek, nagybácsik, nagynénik, unokatestvérek, nagyszülők is eltünedeznek, családi szempontból sokszor szinte teljesen légüres térben zajlik a történet (arról nem is beszélve, milyen ritka az olyan fantasy, ahol a főhősnek van gyereke, és az nem halt meg és nem rabolták el). A történetet így nem terheli a főhőst visszahúzó család, nem kell gondoskodnia másról, csak azokról, akiket a történet során magáénak vall, tudatos választás útján építve ki magának a bajtársakból, barátokból, szövetségesekből egy új családot.

Megvan tehát az előnye annak, ha a főhős, úgymond, üres lappal indul, és az élete úgy íródik, ahogyan az olvasó is olvassa a könyvet – az író szempontjából mindenképpen ez a kényelmesebb megoldás, a főhősét nem akadályozzák a nem a fő konfliktusból származó, „mellékes” kötelezettségek, nem aprózódik el a sztori, és nem merül fel olyan kérdés, hogy de ha él a család, miért nem beszél velük a karakter, miért nem vesznek részt az életében. Vagy éppenséggel miért nem oldják meg helyette a problémát…

harry_potter_parentsA hátránya viszont az, hogy meg kell dolgozni azért, hogy ne írói lustaság legyen csupán a család hiánya, ne egyedül a dramaturgiai kényelem legyen a szempont, hanem az árvaság, a szülőktől való elhidegülés komoly szerepet játsszon a karakter életében.

Mert család akkor is van, amikor nincsen. A család a múlt, a gyökerek, amelyekből a karakter kinő, és a család a jövő is a gyerekek képében, és ezt figyelmen kívül hagyni hiba. Aki árva, az egy hiányt kerülget egész életében, ez a lyuk éppolyan meghatározó a személyiségében, mint a hozzá közel álló személyek. A saját emlékek helyett mások emlékeiből, információmorzsákból és vágyálmokból épít fel magának képet a sosem ismert családról, és ilyen szempontból mindegy, hogy a szülők meghaltak-e, vagy eltaszították maguktól a gyereket, mindenképpen fájdalommal kapcsolódik össze a család fogalma.

Valamilyen örökséget mindenképpen magával hordoz a karakter, és ha a szülők, a testvérek nem is jelennek meg egy történetben, legalább az írónak tudnia kell, kik voltak. Ha valamilyen oknál fogva csak színen kívül mozognak – például a karakter egy nyári táborban van, bentlakásos iskolában tanul, vagy másik országba utazik –, akkor is kell, hogy legyen valami világos kép arról, mit csinálhatnak mind ez idő alatt, hogyan reagálnak ők a szereplő hiányára. Ha a karakter ugyanis kilép a családból, hogy megbirkózzon valamilyen feladattal, a hátramaradottak számára nem áll meg az élet, és bennük is  változásokat indíthat el a szereplő távozása.

Kicsit benne van talán az árva hősök mozgatásában az is, hogy az író is szeretne elszabadulni a nemszeretem kötelességektől, szabadon szárnyalni az írásban, azzal foglalkozni, ami számára fontos és érdekes, és ebbe nem férnek bele a cselekményből kizökkentő hangok, a kényszerű puttony, amit egy család jelenthet a karakter életében.

A magam részéről azonban izgalmasabbnak tartom, ha látom a családot a főhős mögött, tudom, honnan jött, milyen konfliktusok és küzdelmek állnak mögötte, és érzem azt, hogy hús-vér emberek vették, veszik körül. Most pedig, anyaként, nagyon hiányolom az olyan fantasyt, ahol a főszereplő szülői szerepet is betölt. A hősi tetteket és az izgalmakat nem zárja ki a család.

farseer-trilogy-2Nagyon szeretem például Robin Hobb Látnok-ciklusát, ahol a főszereplő FitzLovag árva fattyú. Szüleit nem ismerte, apjáról is csak mások elmondásából alakít ki valamiféle képet, családja azonban van: a nagyapja elutasítása, egyik nagybátyja pártfogása, a másik nagybátyja gyűlölete, apja feleségének pótanyai szeretete körülveszik és formálják a személyiségét. A szemünk láttára nő fel, alakítja a királyi család, amely a sajátja, még két apafigura is kerül mellé Burrich és Chade személyében. A királyságot kívülről fenyegető veszély és a belülről emésztő konfliktus pedig rajta és a családján keresztül csapódik le, izgalmas és gazdag cselekményt teremtve. Igazán jó konfliktus nem létezik emberek, emberi érdekek és érzelmek nélkül, és mennyivel szövevényesebb és érdekesebb az, ha nemcsak a főszereplőben látjuk ennek visszhangját, hanem a közvetlen környezetében is! A Látnok-ciklus csodálatosan jó fantasy, amely képes egyszerre családi- és királydrámaként és epikus fantasyként is működni, tökéletes egyensúlyba hozva a nagyléptékű és a családon belüli eseményeket.

Nem véletlen az sem, hogy az Ólomerdő-sorozat mindamellett, hogy klasszikus, felnőtté válásról szóló és „a hős útja” típusú történet, egyúttal családtörténet is. Ebben különbözik talán legmarkánsabban az alapul szolgáló népmeséktől. Azokban a szülők vagy jutalmazó-büntető szerepkörbe kényszerült alakok (pl. a királylány apja, aki átadja koronáját és fele királyságát, vagy a gonosz mostoha, aki megbűnhődik a végén), vagy pedig, ha egy szülői alak a főszereplő, a gyerekeik szorulnak a peremre (pl. a szegény emberes mesék, ahol etetni kell a sok pulyát).  az Ólomerdő története azonban elválaszthatatlan Emese családjától.

Szerettem volna, ha több generáció is megjelenik a történetben és tevőleg hatnak is egymásra, meg akartam mutatni azt, hogy a szülők és gyerekeik egyetlen hosszú láncolatba illeszthetők, ahol az idősebb nemzedék feladatokat hagy a fiatalabbakra, azok pedig további bonyodalmakat adnak tovább az új generáció számára. Nem létezik egyetlen örökség, sokkal inkább hatások soha véget nem érő sora, és mint ahogy az egyik mozgató gondolat a sorozatban az, hogy „mindennek meg kell fizetni az árát”, a másik az, hogy „minden következményeket szül”. Ugyanannak az elvnek a két – hátra- illetve előretekintő – arca.

Nem volt elég tudnom, milyen utat jár be Emese – mint ahogy egy családi hiba indította el rajta, úgy volt helyénvaló, hogy a családja később is kísérje őt. Még ha kamaszként úgy is gondolja, hogy a kötöttségeket, a családot hátrahagyni egyet jelent a felnőttséggel, a valódi függetlenség nem kell, hogy gyökértelenséget jelentsen. Ő is azon gondolkozik, hogyan fogja élni a saját életét, megszökik, hátat fordít, bezárkózik… de nem véletlen, hogy amikor végre saját magára, a saját szerepére rátalál, a családját is megtalálja újra, és ott vannak körülötte gyógyulófélben, hegekkel mindannyian. A család ereje nélkül ő nem lenne sehol… nem lehetne az, aki. A kitartása, ami talán az egyik legerősebb jellemvonása, ott gyökerezik István makacsságában, ahogy minden éjjel elindult megkeresni Lónát, ott van Lóna próbálkozásaiban, hogy újra felépítse a kapcsolatot, ami megszakadt egykor közöttük, és ott van Adélban is, aki végképp idegen a tündérek világában, mégis bemerészkedik az unokahúga kedvéért. Emesét legalább annyira a családja tette azzá, aki most, mint az utazás, a megélt szenvedések, a veszteségek, a tehetségében meglelt öröm. (És most idecitálhatnám azt a jelenetet, amikor egy szereplőt a róla őrzött emlékein keresztül építenek fel újra, de már így is sokat árultam el azok számára, akik még nem olvasták a könyveket.)

Mint ahogy abban, hogy én író lettem, szerepe van az én családomnak – közvetve, közvetlenül –, úgy Emese is csak általuk lehet hőssé. Akár elismeri ezt, akár nem. Én azért tudom…  Bármi vár is még rá, bármennyi nehézség, viszontagság, árulás és hiba, a családhoz mindig van visszaút – néha még a halálon túlról is.

A témában született többi blogbejegyzés az írótársaktól:

Bartos Zsuzsa

Buglyó Gergely

Gaura Ágnes

Moskát Anita

On Sai

Puska Veronika

Reklámok
h1

Sorok mögött: Szerethetetlen

május 14, 2015

Íróismerőseimmel hónapról hónapra feldobunk egy-egy témát, amit aztán több oldalról körbejárunk. A mostanit egy olyan jelenség indította el, ami talán már korábban is létezett, de a könyvesblogok elszaporodásával és a Moly azonnali visszajelzést kínáló értékelőfunkciójával sokkal láthatóbbá vált: a szerethető karakterek iránti igény alapigénnyé változott, én legalábbis egyre többször figyelek fel olyan értékelésekre, amelyek hibaként róják fel a szerethető karakterek hiányát. De tényleg minimálisan elvárható alapelem a karakterek szerethetősége?

11903429Mikor lett vajon kritérium a szerethetőség és miért? Csekélyebb értékű egy regény akkor, ha az olvasó nem szereti meg a szereplőket?

Nehezemre esik azonosulni ezekkel a véleményekkel (bár éppenséggel megértem azt az igényt, hogy az ember szeretne együtt izgulni vagy nevetni a szereplőkkel, ne adj isten, felnézni rájuk valami miatt), mert olyan sok könyv van, amelyik megrendített, elgondolkoztatott, elszórakoztatott tőlem fényévekre álló karakterekkel is, és ezek óhatatlanul, vérig sértve előtolakodnak ilyenkor. Fiatalkorom egyik meghatározó könyvében, a Minden ember halandó-ban Régine önző és felszínes, Fosca pedig apatikus. A Lolitában Humbert Humbert legfeljebb megérthető, de nem felmenthető, Janet az Egy tenyér ha csattan-ban végtelenül ostoba liba. No és Rudolf Lang? A „szerethetőség” az ő esetében, és még sok más nagyszerű mű esetében egyszerűen értelmezhetetlen fogalom. Pedig ezek mind ragyogó regények szereplői. De nem is a hibákkal terhelt, esendő karakterek létjogosultságát szeretném védeni, inkább azzal foglalkoznék, kell-e íróként idomulni ehhez az igényhez.

Az attól függ, mi a célunk az írással.

Először is, a felsorolt példák nem véletlenül szépirodalmiak. Az egyik kemény igazság az, hogy aki szórakozásból olvas könyvet, az szórakozni szeretne, drukkolni a szereplőknek, vagy éppen ellendrukkolni a lenyűgöző rohadékoknak, és ez eleve meghatározza, milyen személyiségjegyekből lehet gazdálkodni. Ha azonban nem a szórakoztatás felől közelítünk, hanem bizonyos emberi állapotok, sorsok, jelenségek feltérképezése a cél, nehéz és nem is cél megmaradni a komfortzónában.

tumblr_ngqpj7NS6C1tts3f4o1_500A szimpátia mindig kettőn áll, és merem állítani, hogy azon, akiben az érzés megszületik, legalább annyira múlik, mint azon, aki kiváltja. A barátainkat, sőt, szerelmünket is van, aki nem bírja elviselni, akit pedig mi utálunk, azt mások szeretik, akármennyire furcsának is találjuk ezt. Hogyan tudnának akkor egy könyv szereplői teljesíteni egy ennyire képlékeny, ennyire befogadófüggő kritériumot?

Vannak persze olyan személyiségjegyek, amelyek valószínűbbé teszik, hogy az olvasónak tetszeni fog az adott szereplő. Ha kedves, ha humoros, ha segítőkész, az közelebb hozza őt, pláne, ha még bátor vagy hősies is mellé. Ez egyértelmű, vannak viszont egyéb eszközök is, amik kiválthatják a szimpátiát: ilyen a szerencsétlen sors, a karakter sajnáltatása, vagy pedig személyiségjegyeinek lekerekítése, minden sértő, bántó, konfliktust magában rejtő elem kiradírozása. Már akinél. Míg például az esetlen hősnőket sokan kifejezetten szeretik, hiszen megfelelő önbizalomhiány esetén könnyű velük azonosulni, én a falnak megyek tőlük; mások a karcos, bunkó karaktereket utálják, engem meg nem zavarnak, amíg a történet működik. És persze megszereti  az ember azokat a karaktereket is, akik minden körülmények között viccesek és lazák. És mondok még egyet: ha a többi karakter minden hiba, tévedés, bajkeverés ellenére makacsul szereti a főhőst, akkor az olvasó el fogja nézni neki a botlásokat. Hiszen mások is szeretik, bizonyára van okuk rá.

Bevallom, én szeretem a konfliktusos karaktereket. Akkor is, ha hibáznak, ha tyúkszemekre lépnek rá, ha küzdenek azért, hogy jobbak lehessenek. Persze egy ellentmondásos, feszültségekkel terhelt karakter, aki belegázol mások érzékenységébe, ritkán szeretetreméltó. De lesz helyette valami más – feltéve, ha jó az író: érdekes lesz. És bizonyos szintű elfogadás, nyitottság és empátia mellett mégis megszeretjük kicsit, hiába vitatkoznánk vele sokszor, hiába nem értünk egyet a döntéseivel, hiába vernénk néha szájba. Akkor most mégis szeretjük? Nem furcsa ez?

Szerintem nincs olyan kategória, hogy szerethető. Csak különálló emberek és olvasók vannak, akik különféleképpen állnak a karakterekhez. Bármelyik karaktert meg lehet szeretni, bármelyikkel lehet szimpatizálni, bármelyiket meg lehet érteni. Bárki lehet szerethető, nem kell hozzá más, csak valaki, aki szereti. (Minimum az alkotója, az író.) Az igény, hogy egy karakter érdekes legyen, vagyis komplex, néha ellentmondásos személy, aki akár katalizátora lehetne az eseményeknek, kevésbé van kitéve az olvasó szubjektív szimpátiájának, és sokkal nagyobb befolyással lehet rá az író – feltéve, ha képes átgondolni és megragadni egy többrétegű, bonyolult szereplőt.

Kell-e az ilyen karaktereket szeretni? Nem kell. Az író is hibát követ el, ha arra törekszik, hogy a karakterei mindenkinek tessenek, hiszen minél nagyobb halmaznak akarunk kedvezni, annál általánosabb vonásokra tudunk csak építeni; és az olvasónak is meg kéne értenie, hogy a karakterek iránti szimpátiája részben tőle függ. Nem minden könyvben, karakterben fogja megtalálni a harmóniát, de oly sok egyéb van még, amitől egy könyv szórakoztató, elgondolkodtató, megrázó lehet.

No de mit akarunk? Olvassák és szeressék sokan a könyvünket? Akkor írjunk jó fej szereplőkről. Ha meg nem baj, hogy nem szeretik tömegek a karaktereinket, akkor legyenek olyanok, amilyennek a történet szerint lenniük kell, bármiféle csúfságnak látszanak is. Nem írunk minden olvasónak. És nem minden könyvnek vagyunk mi az olvasói. Az a lényeg, hogy legyen közös halmaz írói cél és olvasói igény között, és aki ott tartózkodik, az elégedett legyen azzal, amit kap.

Van némi személyes érintettségem is, ugyanis a saját írásaimmal kapcsolatban is felmerült a téma (és ezzel hasonlóképpen van minden olyan írótársam, aki nem egyértelműen jó vagy szórakoztató karakterekről ír), ugyanis Emese, az Ólomerdő-sorozat főszereplője nem kedves. Egy cseppet sem. Kamaszodik, a történet kezdetén még idegesítően énközpontú, és sokszor makacsságból hibázik. Bár fejlődik, érik, és egyre több áldozatot hoz másokért, soha nem lesz meleg, gyengéd. Elutasító mások szánalmával, sőt, segítségével szemben is. Szándékkal ilyen, szerettem volna minél nagyobb ívben kikerülni a Mary Sue-ság látszatát is, és bevallom, én ilyennek szeretem a karaktert. Önfejűnek, néha frusztráltságig önállónak, saját utat keresőnek.

De attól még, hogy én szeretem, nem kell, hogy más is szeresse, a történetének pedig működnie kell akkor is, ha nem akarjuk padtársunknak választani. Ha a karakter hibázik, annak következményekkel kell járnia, és akár kedves másokhoz, akár pokróc, arra a többieknek reagálniuk kell.

A történeten belül egyébként Emese maga is beleütközik (majd) a szerethetőség elvárásába:

„– Nem könnyű szeretni téged. Nem vagy valami kedves – mondta Rabonbán.

– Kedves? – villant meg Emese szeme, a hangja vágott. – Kedvesnek kéne lennem, hogy szeress? Letörni a tüskéket, hogy megsimogathass? Tudod, mi lennék akkor? Egy nyomorék sün, akit az első róka felfal. Nem – mondta csendesebben. – A szeretetért annak kell tennie, aki szeretni akar, az ő hiányossága, ha nem képes rá. A tüskétlen sün viszont egyre inkább csak másokra lesz utalva, és ha nem szeretik, nem marad semmije, amivel megvédje magát… még a sün nevet is elveszíti. – Fölemelte tekintetét. – A szerethetőség túlértékelt dolog. Amikor gyerek voltam, megmentettél, és most én is megmentelek téged, és ebben a kedvességnek egyáltalán semmi szerepe nincsen. De ha megint bajba kerülnék, azt szeretném, hogy mellettem legyél. És te? Te mit szeretnél? Ki legyen melletted? Valaki, aki kedves? Vagy valaki, akiben megbízhatsz?”

A többiek szerint:

Bartos Zsuzsa

Brandon Hackett

Buglyó Gergely

Gaura Ágnes

Laura Arkanian

Moskát Anita

Puska Veronika

Róbert Katalin

Varga Bea

h1

Sorok mögött: A mag

április 11, 2015

Más írók műveiben olyan könnyű felismerni a köteteken, sokszor életműveken áthúzódó problémát, témát, amely olyannyira nem hagyja nyugodni a szerzőt, hogy minduntalan új és új oldalakról közelíti meg. Olyan ez, mint az ujjlenyomat, ugyanúgy hozzátartozik egy-egy író stílusához, mint a szóhasználata, a metaforái, vagy a vonzódása a körmondatokhoz.

Nem is biztos, hogy maga az író tisztában van a fő témájával; talán teljesen mást gondol rá jellemzőnek és lényegesnek. Lehet, hogy az, aki beteljesülő szerelemről ír lányregényeket, valójában az árulásról ír újra meg újra, csak éppen ezt elfedi a cselekmény és a bevett fordulatok egyformasága, a cukor elrejti a keserűt.

Én sokáig úgy gondoltam, egyszerűen csak emberek közti kötődésekről, kapcsolatokról írok – így, ilyen tágan, és éppen ezért ez a meghatározás nem is mond semmit. Aztán, ahogy egyre tudatosabbá váltam, úgy tűnt fel, hogy a legtöbb írásomban van egy mag az éppen aktuális történet problematikája és témája mögött. Talán csak mellékalakokban jelent meg, vagy elrejtve más gondolatok mögé, de egyre inkább a felszínre tört, és annyira meghatározóvá vált, hogy alighanem ez fogja uralni a teljes Ólomerdő-trilógiát.

Az első kötetnél még úgy tűnt, a téma az, hogy mindennek meg kell fizetni az árát. Ez indította el a szálakat, ez határozta meg, minek kell történnie. Ugyan ez továbbra is meghatározza a tündérvilágot, Emesén és több másik szereplőn keresztül mégis arra döbbentem rá, hogy valójában már nem ez mozgatja őket. Ez a téma statikus, egy premissza, egy törvény, de nem az az élő mag, amelyből aztán a történet kihajthat, és inkább csak alapot szolgáltatott a későbbi kötetekhez.

Ami jelenleg leginkább izgat, és visszanézve már évekkel korábbi írásaimban is megjelent, az az identitás kérdése, méghozzá az integritását megőrző identitásé. Az én és nem-én közötti választóvonal nem éles, egyrészről igyekszünk magunkat elhatárolni a világtól, és rámutatni arra: „ez vagyok én”, másrészről viszont folyamatosan oldjuk fel mi magunk a határokat, amikor bele akarunk olvadni egy-egy közösségbe, idomulni akarunk az elvárásokhoz, és ez állandó feszültséget eredményez. Az is kérdéses, ugyanaz-e a családban látott én a munkahelyivel, vagy csak osztoznak néhány közös halmazon. Megtagadhatóak-e egyes énjeink arra hivatkozva, hogy „de én nem olyan vagyok valójában“?

Izgat annak az énnek a képe, amelyik határozottan, rendszeresen meghúzza a határvonalat kül- és belvilág között, és elsősorban önmagához hű (vállalva azt is, hogy az „önmagam” fogalma is mesterséges, nem behatárolható konstrukció).

Mindig is problémáim voltak az elvárásokkal (talán tudat alatt ezért is bojkottáltam az előző körtémát). Miközben igyekszem megfelelni nekik – be kell tartani a határidőket, foglalkozni kell a családdal, hobbival, írni kell és úgy általában, reagálni a világra –, egyúttal magam felé is meg kéne felelnem azzal, hogy valamiképp egyben tartom és megőrzöm az énemet, ne mossa el, formálja át a külvilág. Márpedig azt teszi, és sokszor ehhez önként adok engedélyt. Jó benne lenni a gyerekkel vagy a kedvessel közös „mi”-ben, és voltaképpen a munka és az írás is örömöt tud okozni, akármennyire sürget a határidő. Máskor az elvárások viszont betolakodásnak érződnek a személyes terembe, és felzaklatnak.

Ez az ambivalens viszony az én és nem-én közti határhoz rendre előbukkan az írásaimban. Amikor Emma második nőként elutazik a szeretője temetésére, számolva a feleséggel, de nem kifejezetten a konfliktust keresve, akkor a társadalmi elvárások ellenében marad hű a választott, kétszemélyes közösséghez, amelyet a férfival alkotott. Amikor a Fehér elefántban a vak nyomozó a bűntett szándéka és a végrehajtott bűntett közti különbségen gondolkodik, az én határain belül már megtörtént gyilkosságot majdnem azonos súlyúnak gondolja az elkövetéssel, hiszen utóbbi csak abban különbözik, hogy kölcsönhatásba is lépett a külvilággal. Az öntudatra ébredő tó nő és víz alakjában egyaránt önmaga, és különböző formáiban megtapasztalt érzései mindenképpen hozzá tartoznak.

A Kősárkányban pedig Emese azért indult el (kétszer is), hogy az örökségéhez, a két világhoz fűződő viszonyát meghatározza. A kamasz felnőtté válása magában foglalja az „én” megszilárdulását és megerősödését a külvilággal szemben, és az út végére Emese arra jut, mint sok más felnövő gyerek: hogy a saját identitását elsősorban ő maga határozza meg a döntései és elköteleződései révén.

Kérdés persze, hogy a világ mit vár tőle, és képes lesz-e magáévá tenni az elvárást, hogy Ezüstkezűvé váljon, vagy épp ellenkezőleg: dacol vele? Külső vagy belső kényszer az, hogy hőssé váljon a döntései útján? Egyre inkább úgy tűnik, hogy a lezáró kötetnek ez lesz a témája – a mag már nem pihen, már nem csak bátortalan hajtásokat növeszt, hanem ezúttal teljesen beszövi-beindázza majd a történetet – de hogy a fő téma azután tovább hajt majd engem, vagy új témára találok, azt egyelőre nem tudom megmondani.

De igyekszem a saját utamat követni, akár a külvilág elvárásaival ütközve is.

 A többiek bejegyzései:

Gaura Ágnes

Buglyó Gergely

Bartos Zsuzsa

Moskát Anita

Kemese Fanni

Varga Bea (On Sai)

Puska Veronika

h1

Üveghegy részlet

november 14, 2014

Az Üveghegy már megjelent – én sajnos még nem fogtam kézbe, mert pechemre kificamítottam a  bokámat. Az első húsz oldal viszont megtekinthető az ISSUU-n.

 

h1

Sorok mögött: Csoportterápia egy személyben

október 26, 2014

Indult egy kezdeményezés magyar SF szerzők körében: hónapról hónapra többen is körüljárnak egy-egy témát. Múlt hónapban még nagyban javítottam az Üveghegyet, ezért hiába érdekelt volna az ihlet, esélyem sem volt csatlakozni. Most a szereplők és az író viszonya került terítékre – de ezt már nem hagyom ki.

A minap valaki megkérdezte, hogy részletesen eltervezem-e a történetet, vagy a karaktereim csak úgy életre kelnek? A kérdés első felét most félretenném, és inkább a második felével foglalkoznék, ugyanis ez – „és akkor a szereplők életre keltek, és én csak hagytam, hogy meglepjenek” meglehetősen gyakran visszatérő motívum a szerzői interjúkban.

Hadd tisztázzam: a karakterek nem kelnek életre, és nem rakoncátlankodnak kedvükre az írótól függetlenül. A karakterek életre kelése egy biztonságos, leegyszerűsítő válasz, amit sokszor hallottunk már más íróktól. Nem hiszek abban, hogy a szereplők valóban függetlenek lehetnek az írótól, és ők írják a történetet, amihez a szerző csak gépelő ujjakat ad asszisztálásképpen.

Persze az írás mindenkinek személyes élmény, úgyhogy nem tudom, más miért adja ezt a választ, csak azt, hogy én miért nyúlnék az „életre keltek a szereplőim” kártyához.

Azért, mert kényelmes. Mert valamiképpen már régen beleépült az Író mítoszába (sok író kifejezetten dolgozik azért, hogy a nem író átlagember misztikus folyamatként fogja fel az írást), és aki hallja, sokkal kevésbé tartja furcsának, mint azt, hogy „kérem szépen, a szereplőim azért élnek, mert én is élek.” Pedig, ha közelebbről megvizsgálom, az én válaszom valójában ez.

Amikor ugyanis hagyom, hogy a karakterek „maguktól” beszéljenek és cselekedjenek, nem teszek mást, mint hogy némi kontroll mellett, a korábban történt események és a premissza sorvezetője mentén saját magamnak adok szabadkezet. Jobban megvizsgálva a szereplők mindegyike én vagyok: felnagyított jó és rossz tulajdonságok, amelyekben magamra ismerek; másoktól látott és bennem visszhangra talált magatartásformák, vélemények; belőlem hiányzó darabok, amelyekre vágyok, vagy amelyek éppenséggel taszítanak; olyan világképek és érzések összessége, amelyekkel szemben definiálni tudom magamat, vagy amelyek valahol elrejtve bennem is ott vannak. Nekünk sincsen egységes, oszthatatlan személyiségünk – helyzettől, partnertől függ, mi kerül előtérbe és mi tompul le, mikor érezzük önazonosnak magunkat. Innen már csak egy lépés a karakterek mozgatása.

Ó, vannak persze vacak, kétdimenziós, fiókból előhúzott karakterek, kevés energiát igénylő archetípusok, vagy éppen eltúlzott karikatúrák. Persze. De ha bármelyikbe bele kéne ásnunk magunkat, hogy élő, lélegző szereplőt gyártsunk belőlük, a részleteknek köszönhetően előbb-utóbb megtalálnánk önmagunkat mindegyikben.

Néha persze még számomra is úgy tűnik, mintha a szereplők akár nélkülem is létezhetnének. A karakterek előbb-utóbb leválnak rólam, és külön entitásként kezdem őket kezelni, úgy beszélek, gondolkodom róluk, mint ismerősökről, akiknek félelmeivel, vágyaival részben tisztában vagyok (részben pedig még el kell árulniuk nekem), de amikor írásra kerül a sor, és kilépnek a színre, mindvégig tudatában vagyok annak, hogy amikor tudom, mit fognak mondani, cselekedni, annak köszönhető csupán, hogy én – az írói persona – meghallgatom magamat – a szereplőt –, és egy időre engedem a felszín közelében úszkálni. Minden, amivel meg tudnak lepni, az belőlem fakad. Az írás egyúttal önismereti kurzus is.

Közhely, hogy az írás árulkodik az íróról, de torzításmentes képet nem tud adni róla. Viszonyom a karakterekkel annak a függvénye, hogy általam fontosnak tartott értékeket vagy szerintem előnyös tulajdonságokat jelenítenek-e meg vagy sem. Karaktert gyűlölni is csak úgy lehet igazán, ha felismerjük benne önmagunk sötét gondolatait. Mintha csak csoportterápiát tartanék saját magammal. Olyan ének (és énnel szemben álló sötét felek) ezek, amelyek az életben megélt sok arc helyett a fikció világában képesek csupán mozogni. Oda zártam őket, mindet a saját kis világába. Célra szerkesztett éndarabok.

Sokszor ebben semmi tudatosság nincsen: mikor írni kezdek pl. egy novellát, nem mindig van pontos képem arról, kik szerepelnek benne, mégis, szinte maguktól, mélységgel telnek meg. Minél inkább egy-egy tulajdonság- és gondolkodásszettet jelenítenek meg és igazolnak vissza, úgy különül el bennem is az énjük, hogy aztán már csak elég legyen felidézni a nevüket ahhoz, hogy tudjam, egy-egy helyzetben miként cselekednének.

De a munkát ilyen értelmezés mellett is nekem kell elvégeznem. Nem a szorgos szereplők írják meg helyettem. Nincsen könnyítés. Nekem kell megírnom a történetet, az összes résztvevő énemmel közösen.

Egyszemélyes csapatmunkában.

A többiek bejegyzései:

Bartos Zsuzsa

Brandon Hackett

Buglyó Gergely

Gaura Ágnes

Kemese Fanni

Laura Arkanian

Moskát Anita

On Sai

 

h1

Üveghegy a nyomdában

október 22, 2014

November elején megjelenik az Üveghegy. Még mindig nehéz elhinni, pedig már láttam a nyomdai belívet, és elkészült a borító is. Már csak a nyomdagépek zakatolása hiányzik és az, amikor a könyvet először kinyitom és megszagolom. Mindig az az első.

Hosszú volt az út, akárcsak Emeséé, és nem is egyenesen haladt. De a végére csak megtaláltam a történetet.

 

uveghegy_b1_muti

A borító ismét Sánta Kira és Csigás Gábor közös munkája, belül pedig Cserny Timi Pookah csodálatos illusztráció lesznek.

Fülszöveg

„Elég szörnyű dolgokat művelünk egymással puszta szeretetből.”

A tündér Lóna visszatért, lánya, Emese azonban képtelen megbocsátani neki, hogy egykor elhagyta. Az öntörvényű lány inkább a saját útját keresi a tündérek varázslatos birodalmában, amely fenyegető változások előtt áll. Nincs könnyű dolga, hiszen meg kell tanulnia varázsolni, elfogadni Lónát, és elengedni a múltat.

Emese nem tud lemondani a vágyairól, még ha ezeknek nem is csupán ő fizeti meg az árát. Miután megszegi a tündérek egyik legnagyobb tabuját, kénytelen elszánni magát: az emberi életet választja, vagy Héterdő legendáit és varázslatait? Mindkét világban hosszú útra indul, hogy meglelje a válaszokat, ám döntései meghatározzák a családja és a tündérek sorsát is – de hogy a lány hős lesz-e vagy romboló, azt talán még a végzetnők sem tudják.

Az Ólomerdő hét éve várt folytatása két kisregényt tartalmaz, amelyek újra igazolják, hogy Kleinheincz Csilla sorozata elvárásainkra rácáfoló fantasy, egyúttal nagyon is emberi konfliktusokat bemutató családtörténet a döntések súlyáról.

h1

Ólomerdő-kritikák és interjúk az elmúlt félévben

október 11, 2014

Összegyűjtöttem az elmúlt félév online média-termését. Egészen megdöbbentő így egyben látni, nem számítottam ennyire, hiszen mégiscsak egy második kiadásról van szó.

Először egy kis vizuális erdőjárás a Pinteresten.

Aztán az Ólomerdő blogturnéra indult, és sorra jöttek a kritikák:

Ólomerdő banner1

„Bár Kleinheincz Csilla könyvét a fantasy kategóriába sorolják, én jobban szeretek úgy gondolni rá, mint egy mesére. Egy olyan mesére, ami az ősi legendákat őrzi, ami megtartotta az eredeti történetek minden kegyetlenségét és nyers erejét, ami igazi és tompítatlanul valós. Nem lágyították, nem igazították hozzá a gyermeki lélek finomságához, megtartották csiszolatlan, hamisítatlan voltában. És mégis – vagy pont ezért – gyönyörű…”

04/19 Roni olvas

04/20 Media Addict

04/21 MFKata gondolatai

04/22 Deszy könyvajánlója

04/23 Bibliotheca Fummie

04/24 Dreamworld

Aztán sorra érkezett a többi blogbejegyzés:

Lapról – lapra (Jeffi) (plusz aranyos sztori a dedikálásról sütievő nénivel)

Dóri online olvasónaplója

Ekultura.hu – “Egy remekbe szabott mű, mely amellett, hogy továbbra is a fantasy szó szerinti értelmezésén, s nem kliséin alapul, szerkesztettség, irodalmiság és hatás terén is hozta azt a fejlődést, illetve szintet, amire a debütáló kötet alapján számítani lehetett.”

BookwormGirl

SFmag  – “Az Ólomerdő tipikusan olyan meseregény, amely több a részek összegénél. Itt a fantasztikum, a kaland, maga a cselekmény ennél nagyobb témákat és gondolatokat szolgál, szinte mindegyik fejezet meghitt meditáció arról, mit jelent másnak, kívülállónak lenni, miben különbözik előre elrendeltség és szabad akarat, hol van a határ valós és megfoghatatlan között.”

Dupla kritika a Próza Nostrán – “A Rengeteg nem pusztán narratív térként szolgál, hanem akár a falakon egyre terjedő moha, a külvárosban teret nyerő zöld, beszűrődik a szöveg minden szegletébe. Összeköti az emberek és a tündérek világát, hatással van a szereplőkre és a történet menetére egyaránt.”

Hármas könyvelés – a hallgatható kritika

 

A Gabo SFF blogján minibejegyzésekben meséltem az Ólomerdő születéséről, az írásról, a jövőről:

Fantasy, népmesei elemekkel?

Írás és szerkesztés viszonya

Ólomerdő – a régi és az új változat

Az Ólomerdő jövője

Valamint adtam interjúkat:

Dreamworld blog

Kultúrlény

SFmag

Videointerjú az Ekulturán

 

És egy bónusz kritika a Város két fül között-ről:

Kultúrlény