h1

Sorok mögött: Szerethetetlen

május 14, 2015

Íróismerőseimmel hónapról hónapra feldobunk egy-egy témát, amit aztán több oldalról körbejárunk. A mostanit egy olyan jelenség indította el, ami talán már korábban is létezett, de a könyvesblogok elszaporodásával és a Moly azonnali visszajelzést kínáló értékelőfunkciójával sokkal láthatóbbá vált: a szerethető karakterek iránti igény alapigénnyé változott, én legalábbis egyre többször figyelek fel olyan értékelésekre, amelyek hibaként róják fel a szerethető karakterek hiányát. De tényleg minimálisan elvárható alapelem a karakterek szerethetősége?

11903429Mikor lett vajon kritérium a szerethetőség és miért? Csekélyebb értékű egy regény akkor, ha az olvasó nem szereti meg a szereplőket?

Nehezemre esik azonosulni ezekkel a véleményekkel (bár éppenséggel megértem azt az igényt, hogy az ember szeretne együtt izgulni vagy nevetni a szereplőkkel, ne adj isten, felnézni rájuk valami miatt), mert olyan sok könyv van, amelyik megrendített, elgondolkoztatott, elszórakoztatott tőlem fényévekre álló karakterekkel is, és ezek óhatatlanul, vérig sértve előtolakodnak ilyenkor. Fiatalkorom egyik meghatározó könyvében, a Minden ember halandó-ban Régine önző és felszínes, Fosca pedig apatikus. A Lolitában Humbert Humbert legfeljebb megérthető, de nem felmenthető, Janet az Egy tenyér ha csattan-ban végtelenül ostoba liba. No és Rudolf Lang? A „szerethetőség” az ő esetében, és még sok más nagyszerű mű esetében egyszerűen értelmezhetetlen fogalom. Pedig ezek mind ragyogó regények szereplői. De nem is a hibákkal terhelt, esendő karakterek létjogosultságát szeretném védeni, inkább azzal foglalkoznék, kell-e íróként idomulni ehhez az igényhez.

Az attól függ, mi a célunk az írással.

Először is, a felsorolt példák nem véletlenül szépirodalmiak. Az egyik kemény igazság az, hogy aki szórakozásból olvas könyvet, az szórakozni szeretne, drukkolni a szereplőknek, vagy éppen ellendrukkolni a lenyűgöző rohadékoknak, és ez eleve meghatározza, milyen személyiségjegyekből lehet gazdálkodni. Ha azonban nem a szórakoztatás felől közelítünk, hanem bizonyos emberi állapotok, sorsok, jelenségek feltérképezése a cél, nehéz és nem is cél megmaradni a komfortzónában.

tumblr_ngqpj7NS6C1tts3f4o1_500A szimpátia mindig kettőn áll, és merem állítani, hogy azon, akiben az érzés megszületik, legalább annyira múlik, mint azon, aki kiváltja. A barátainkat, sőt, szerelmünket is van, aki nem bírja elviselni, akit pedig mi utálunk, azt mások szeretik, akármennyire furcsának is találjuk ezt. Hogyan tudnának akkor egy könyv szereplői teljesíteni egy ennyire képlékeny, ennyire befogadófüggő kritériumot?

Vannak persze olyan személyiségjegyek, amelyek valószínűbbé teszik, hogy az olvasónak tetszeni fog az adott szereplő. Ha kedves, ha humoros, ha segítőkész, az közelebb hozza őt, pláne, ha még bátor vagy hősies is mellé. Ez egyértelmű, vannak viszont egyéb eszközök is, amik kiválthatják a szimpátiát: ilyen a szerencsétlen sors, a karakter sajnáltatása, vagy pedig személyiségjegyeinek lekerekítése, minden sértő, bántó, konfliktust magában rejtő elem kiradírozása. Már akinél. Míg például az esetlen hősnőket sokan kifejezetten szeretik, hiszen megfelelő önbizalomhiány esetén könnyű velük azonosulni, én a falnak megyek tőlük; mások a karcos, bunkó karaktereket utálják, engem meg nem zavarnak, amíg a történet működik. És persze megszereti  az ember azokat a karaktereket is, akik minden körülmények között viccesek és lazák. És mondok még egyet: ha a többi karakter minden hiba, tévedés, bajkeverés ellenére makacsul szereti a főhőst, akkor az olvasó el fogja nézni neki a botlásokat. Hiszen mások is szeretik, bizonyára van okuk rá.

Bevallom, én szeretem a konfliktusos karaktereket. Akkor is, ha hibáznak, ha tyúkszemekre lépnek rá, ha küzdenek azért, hogy jobbak lehessenek. Persze egy ellentmondásos, feszültségekkel terhelt karakter, aki belegázol mások érzékenységébe, ritkán szeretetreméltó. De lesz helyette valami más – feltéve, ha jó az író: érdekes lesz. És bizonyos szintű elfogadás, nyitottság és empátia mellett mégis megszeretjük kicsit, hiába vitatkoznánk vele sokszor, hiába nem értünk egyet a döntéseivel, hiába vernénk néha szájba. Akkor most mégis szeretjük? Nem furcsa ez?

Szerintem nincs olyan kategória, hogy szerethető. Csak különálló emberek és olvasók vannak, akik különféleképpen állnak a karakterekhez. Bármelyik karaktert meg lehet szeretni, bármelyikkel lehet szimpatizálni, bármelyiket meg lehet érteni. Bárki lehet szerethető, nem kell hozzá más, csak valaki, aki szereti. (Minimum az alkotója, az író.) Az igény, hogy egy karakter érdekes legyen, vagyis komplex, néha ellentmondásos személy, aki akár katalizátora lehetne az eseményeknek, kevésbé van kitéve az olvasó szubjektív szimpátiájának, és sokkal nagyobb befolyással lehet rá az író – feltéve, ha képes átgondolni és megragadni egy többrétegű, bonyolult szereplőt.

Kell-e az ilyen karaktereket szeretni? Nem kell. Az író is hibát követ el, ha arra törekszik, hogy a karakterei mindenkinek tessenek, hiszen minél nagyobb halmaznak akarunk kedvezni, annál általánosabb vonásokra tudunk csak építeni; és az olvasónak is meg kéne értenie, hogy a karakterek iránti szimpátiája részben tőle függ. Nem minden könyvben, karakterben fogja megtalálni a harmóniát, de oly sok egyéb van még, amitől egy könyv szórakoztató, elgondolkodtató, megrázó lehet.

No de mit akarunk? Olvassák és szeressék sokan a könyvünket? Akkor írjunk jó fej szereplőkről. Ha meg nem baj, hogy nem szeretik tömegek a karaktereinket, akkor legyenek olyanok, amilyennek a történet szerint lenniük kell, bármiféle csúfságnak látszanak is. Nem írunk minden olvasónak. És nem minden könyvnek vagyunk mi az olvasói. Az a lényeg, hogy legyen közös halmaz írói cél és olvasói igény között, és aki ott tartózkodik, az elégedett legyen azzal, amit kap.

Van némi személyes érintettségem is, ugyanis a saját írásaimmal kapcsolatban is felmerült a téma (és ezzel hasonlóképpen van minden olyan írótársam, aki nem egyértelműen jó vagy szórakoztató karakterekről ír), ugyanis Emese, az Ólomerdő-sorozat főszereplője nem kedves. Egy cseppet sem. Kamaszodik, a történet kezdetén még idegesítően énközpontú, és sokszor makacsságból hibázik. Bár fejlődik, érik, és egyre több áldozatot hoz másokért, soha nem lesz meleg, gyengéd. Elutasító mások szánalmával, sőt, segítségével szemben is. Szándékkal ilyen, szerettem volna minél nagyobb ívben kikerülni a Mary Sue-ság látszatát is, és bevallom, én ilyennek szeretem a karaktert. Önfejűnek, néha frusztráltságig önállónak, saját utat keresőnek.

De attól még, hogy én szeretem, nem kell, hogy más is szeresse, a történetének pedig működnie kell akkor is, ha nem akarjuk padtársunknak választani. Ha a karakter hibázik, annak következményekkel kell járnia, és akár kedves másokhoz, akár pokróc, arra a többieknek reagálniuk kell.

A történeten belül egyébként Emese maga is beleütközik (majd) a szerethetőség elvárásába:

„– Nem könnyű szeretni téged. Nem vagy valami kedves – mondta Rabonbán.

– Kedves? – villant meg Emese szeme, a hangja vágott. – Kedvesnek kéne lennem, hogy szeress? Letörni a tüskéket, hogy megsimogathass? Tudod, mi lennék akkor? Egy nyomorék sün, akit az első róka felfal. Nem – mondta csendesebben. – A szeretetért annak kell tennie, aki szeretni akar, az ő hiányossága, ha nem képes rá. A tüskétlen sün viszont egyre inkább csak másokra lesz utalva, és ha nem szeretik, nem marad semmije, amivel megvédje magát… még a sün nevet is elveszíti. – Fölemelte tekintetét. – A szerethetőség túlértékelt dolog. Amikor gyerek voltam, megmentettél, és most én is megmentelek téged, és ebben a kedvességnek egyáltalán semmi szerepe nincsen. De ha megint bajba kerülnék, azt szeretném, hogy mellettem legyél. És te? Te mit szeretnél? Ki legyen melletted? Valaki, aki kedves? Vagy valaki, akiben megbízhatsz?”

A többiek szerint:

Bartos Zsuzsa

Brandon Hackett

Buglyó Gergely

Gaura Ágnes

Laura Arkanian

Moskát Anita

Puska Veronika

Róbert Katalin

Varga Bea

Reklámok
h1

Sorok mögött: A mag

április 11, 2015

Más írók műveiben olyan könnyű felismerni a köteteken, sokszor életműveken áthúzódó problémát, témát, amely olyannyira nem hagyja nyugodni a szerzőt, hogy minduntalan új és új oldalakról közelíti meg. Olyan ez, mint az ujjlenyomat, ugyanúgy hozzátartozik egy-egy író stílusához, mint a szóhasználata, a metaforái, vagy a vonzódása a körmondatokhoz.

Nem is biztos, hogy maga az író tisztában van a fő témájával; talán teljesen mást gondol rá jellemzőnek és lényegesnek. Lehet, hogy az, aki beteljesülő szerelemről ír lányregényeket, valójában az árulásról ír újra meg újra, csak éppen ezt elfedi a cselekmény és a bevett fordulatok egyformasága, a cukor elrejti a keserűt.

Én sokáig úgy gondoltam, egyszerűen csak emberek közti kötődésekről, kapcsolatokról írok – így, ilyen tágan, és éppen ezért ez a meghatározás nem is mond semmit. Aztán, ahogy egyre tudatosabbá váltam, úgy tűnt fel, hogy a legtöbb írásomban van egy mag az éppen aktuális történet problematikája és témája mögött. Talán csak mellékalakokban jelent meg, vagy elrejtve más gondolatok mögé, de egyre inkább a felszínre tört, és annyira meghatározóvá vált, hogy alighanem ez fogja uralni a teljes Ólomerdő-trilógiát.

Az első kötetnél még úgy tűnt, a téma az, hogy mindennek meg kell fizetni az árát. Ez indította el a szálakat, ez határozta meg, minek kell történnie. Ugyan ez továbbra is meghatározza a tündérvilágot, Emesén és több másik szereplőn keresztül mégis arra döbbentem rá, hogy valójában már nem ez mozgatja őket. Ez a téma statikus, egy premissza, egy törvény, de nem az az élő mag, amelyből aztán a történet kihajthat, és inkább csak alapot szolgáltatott a későbbi kötetekhez.

Ami jelenleg leginkább izgat, és visszanézve már évekkel korábbi írásaimban is megjelent, az az identitás kérdése, méghozzá az integritását megőrző identitásé. Az én és nem-én közötti választóvonal nem éles, egyrészről igyekszünk magunkat elhatárolni a világtól, és rámutatni arra: „ez vagyok én”, másrészről viszont folyamatosan oldjuk fel mi magunk a határokat, amikor bele akarunk olvadni egy-egy közösségbe, idomulni akarunk az elvárásokhoz, és ez állandó feszültséget eredményez. Az is kérdéses, ugyanaz-e a családban látott én a munkahelyivel, vagy csak osztoznak néhány közös halmazon. Megtagadhatóak-e egyes énjeink arra hivatkozva, hogy „de én nem olyan vagyok valójában“?

Izgat annak az énnek a képe, amelyik határozottan, rendszeresen meghúzza a határvonalat kül- és belvilág között, és elsősorban önmagához hű (vállalva azt is, hogy az „önmagam” fogalma is mesterséges, nem behatárolható konstrukció).

Mindig is problémáim voltak az elvárásokkal (talán tudat alatt ezért is bojkottáltam az előző körtémát). Miközben igyekszem megfelelni nekik – be kell tartani a határidőket, foglalkozni kell a családdal, hobbival, írni kell és úgy általában, reagálni a világra –, egyúttal magam felé is meg kéne felelnem azzal, hogy valamiképp egyben tartom és megőrzöm az énemet, ne mossa el, formálja át a külvilág. Márpedig azt teszi, és sokszor ehhez önként adok engedélyt. Jó benne lenni a gyerekkel vagy a kedvessel közös „mi”-ben, és voltaképpen a munka és az írás is örömöt tud okozni, akármennyire sürget a határidő. Máskor az elvárások viszont betolakodásnak érződnek a személyes terembe, és felzaklatnak.

Ez az ambivalens viszony az én és nem-én közti határhoz rendre előbukkan az írásaimban. Amikor Emma második nőként elutazik a szeretője temetésére, számolva a feleséggel, de nem kifejezetten a konfliktust keresve, akkor a társadalmi elvárások ellenében marad hű a választott, kétszemélyes közösséghez, amelyet a férfival alkotott. Amikor a Fehér elefántban a vak nyomozó a bűntett szándéka és a végrehajtott bűntett közti különbségen gondolkodik, az én határain belül már megtörtént gyilkosságot majdnem azonos súlyúnak gondolja az elkövetéssel, hiszen utóbbi csak abban különbözik, hogy kölcsönhatásba is lépett a külvilággal. Az öntudatra ébredő tó nő és víz alakjában egyaránt önmaga, és különböző formáiban megtapasztalt érzései mindenképpen hozzá tartoznak.

A Kősárkányban pedig Emese azért indult el (kétszer is), hogy az örökségéhez, a két világhoz fűződő viszonyát meghatározza. A kamasz felnőtté válása magában foglalja az „én” megszilárdulását és megerősödését a külvilággal szemben, és az út végére Emese arra jut, mint sok más felnövő gyerek: hogy a saját identitását elsősorban ő maga határozza meg a döntései és elköteleződései révén.

Kérdés persze, hogy a világ mit vár tőle, és képes lesz-e magáévá tenni az elvárást, hogy Ezüstkezűvé váljon, vagy épp ellenkezőleg: dacol vele? Külső vagy belső kényszer az, hogy hőssé váljon a döntései útján? Egyre inkább úgy tűnik, hogy a lezáró kötetnek ez lesz a témája – a mag már nem pihen, már nem csak bátortalan hajtásokat növeszt, hanem ezúttal teljesen beszövi-beindázza majd a történetet – de hogy a fő téma azután tovább hajt majd engem, vagy új témára találok, azt egyelőre nem tudom megmondani.

De igyekszem a saját utamat követni, akár a külvilág elvárásaival ütközve is.

 A többiek bejegyzései:

Gaura Ágnes

Buglyó Gergely

Bartos Zsuzsa

Moskát Anita

Kemese Fanni

Varga Bea (On Sai)

Puska Veronika

h1

Üveghegy részlet

november 14, 2014

Az Üveghegy már megjelent – én sajnos még nem fogtam kézbe, mert pechemre kificamítottam a  bokámat. Az első húsz oldal viszont megtekinthető az ISSUU-n.

 

h1

Sorok mögött: Csoportterápia egy személyben

október 26, 2014

Indult egy kezdeményezés magyar SF szerzők körében: hónapról hónapra többen is körüljárnak egy-egy témát. Múlt hónapban még nagyban javítottam az Üveghegyet, ezért hiába érdekelt volna az ihlet, esélyem sem volt csatlakozni. Most a szereplők és az író viszonya került terítékre – de ezt már nem hagyom ki.

A minap valaki megkérdezte, hogy részletesen eltervezem-e a történetet, vagy a karaktereim csak úgy életre kelnek? A kérdés első felét most félretenném, és inkább a második felével foglalkoznék, ugyanis ez – „és akkor a szereplők életre keltek, és én csak hagytam, hogy meglepjenek” meglehetősen gyakran visszatérő motívum a szerzői interjúkban.

Hadd tisztázzam: a karakterek nem kelnek életre, és nem rakoncátlankodnak kedvükre az írótól függetlenül. A karakterek életre kelése egy biztonságos, leegyszerűsítő válasz, amit sokszor hallottunk már más íróktól. Nem hiszek abban, hogy a szereplők valóban függetlenek lehetnek az írótól, és ők írják a történetet, amihez a szerző csak gépelő ujjakat ad asszisztálásképpen.

Persze az írás mindenkinek személyes élmény, úgyhogy nem tudom, más miért adja ezt a választ, csak azt, hogy én miért nyúlnék az „életre keltek a szereplőim” kártyához.

Azért, mert kényelmes. Mert valamiképpen már régen beleépült az Író mítoszába (sok író kifejezetten dolgozik azért, hogy a nem író átlagember misztikus folyamatként fogja fel az írást), és aki hallja, sokkal kevésbé tartja furcsának, mint azt, hogy „kérem szépen, a szereplőim azért élnek, mert én is élek.” Pedig, ha közelebbről megvizsgálom, az én válaszom valójában ez.

Amikor ugyanis hagyom, hogy a karakterek „maguktól” beszéljenek és cselekedjenek, nem teszek mást, mint hogy némi kontroll mellett, a korábban történt események és a premissza sorvezetője mentén saját magamnak adok szabadkezet. Jobban megvizsgálva a szereplők mindegyike én vagyok: felnagyított jó és rossz tulajdonságok, amelyekben magamra ismerek; másoktól látott és bennem visszhangra talált magatartásformák, vélemények; belőlem hiányzó darabok, amelyekre vágyok, vagy amelyek éppenséggel taszítanak; olyan világképek és érzések összessége, amelyekkel szemben definiálni tudom magamat, vagy amelyek valahol elrejtve bennem is ott vannak. Nekünk sincsen egységes, oszthatatlan személyiségünk – helyzettől, partnertől függ, mi kerül előtérbe és mi tompul le, mikor érezzük önazonosnak magunkat. Innen már csak egy lépés a karakterek mozgatása.

Ó, vannak persze vacak, kétdimenziós, fiókból előhúzott karakterek, kevés energiát igénylő archetípusok, vagy éppen eltúlzott karikatúrák. Persze. De ha bármelyikbe bele kéne ásnunk magunkat, hogy élő, lélegző szereplőt gyártsunk belőlük, a részleteknek köszönhetően előbb-utóbb megtalálnánk önmagunkat mindegyikben.

Néha persze még számomra is úgy tűnik, mintha a szereplők akár nélkülem is létezhetnének. A karakterek előbb-utóbb leválnak rólam, és külön entitásként kezdem őket kezelni, úgy beszélek, gondolkodom róluk, mint ismerősökről, akiknek félelmeivel, vágyaival részben tisztában vagyok (részben pedig még el kell árulniuk nekem), de amikor írásra kerül a sor, és kilépnek a színre, mindvégig tudatában vagyok annak, hogy amikor tudom, mit fognak mondani, cselekedni, annak köszönhető csupán, hogy én – az írói persona – meghallgatom magamat – a szereplőt –, és egy időre engedem a felszín közelében úszkálni. Minden, amivel meg tudnak lepni, az belőlem fakad. Az írás egyúttal önismereti kurzus is.

Közhely, hogy az írás árulkodik az íróról, de torzításmentes képet nem tud adni róla. Viszonyom a karakterekkel annak a függvénye, hogy általam fontosnak tartott értékeket vagy szerintem előnyös tulajdonságokat jelenítenek-e meg vagy sem. Karaktert gyűlölni is csak úgy lehet igazán, ha felismerjük benne önmagunk sötét gondolatait. Mintha csak csoportterápiát tartanék saját magammal. Olyan ének (és énnel szemben álló sötét felek) ezek, amelyek az életben megélt sok arc helyett a fikció világában képesek csupán mozogni. Oda zártam őket, mindet a saját kis világába. Célra szerkesztett éndarabok.

Sokszor ebben semmi tudatosság nincsen: mikor írni kezdek pl. egy novellát, nem mindig van pontos képem arról, kik szerepelnek benne, mégis, szinte maguktól, mélységgel telnek meg. Minél inkább egy-egy tulajdonság- és gondolkodásszettet jelenítenek meg és igazolnak vissza, úgy különül el bennem is az énjük, hogy aztán már csak elég legyen felidézni a nevüket ahhoz, hogy tudjam, egy-egy helyzetben miként cselekednének.

De a munkát ilyen értelmezés mellett is nekem kell elvégeznem. Nem a szorgos szereplők írják meg helyettem. Nincsen könnyítés. Nekem kell megírnom a történetet, az összes résztvevő énemmel közösen.

Egyszemélyes csapatmunkában.

A többiek bejegyzései:

Bartos Zsuzsa

Brandon Hackett

Buglyó Gergely

Gaura Ágnes

Kemese Fanni

Laura Arkanian

Moskát Anita

On Sai

 

h1

Üveghegy a nyomdában

október 22, 2014

November elején megjelenik az Üveghegy. Még mindig nehéz elhinni, pedig már láttam a nyomdai belívet, és elkészült a borító is. Már csak a nyomdagépek zakatolása hiányzik és az, amikor a könyvet először kinyitom és megszagolom. Mindig az az első.

Hosszú volt az út, akárcsak Emeséé, és nem is egyenesen haladt. De a végére csak megtaláltam a történetet.

 

uveghegy_b1_muti

A borító ismét Sánta Kira és Csigás Gábor közös munkája, belül pedig Cserny Timi Pookah csodálatos illusztráció lesznek.

Fülszöveg

„Elég szörnyű dolgokat művelünk egymással puszta szeretetből.”

A tündér Lóna visszatért, lánya, Emese azonban képtelen megbocsátani neki, hogy egykor elhagyta. Az öntörvényű lány inkább a saját útját keresi a tündérek varázslatos birodalmában, amely fenyegető változások előtt áll. Nincs könnyű dolga, hiszen meg kell tanulnia varázsolni, elfogadni Lónát, és elengedni a múltat.

Emese nem tud lemondani a vágyairól, még ha ezeknek nem is csupán ő fizeti meg az árát. Miután megszegi a tündérek egyik legnagyobb tabuját, kénytelen elszánni magát: az emberi életet választja, vagy Héterdő legendáit és varázslatait? Mindkét világban hosszú útra indul, hogy meglelje a válaszokat, ám döntései meghatározzák a családja és a tündérek sorsát is – de hogy a lány hős lesz-e vagy romboló, azt talán még a végzetnők sem tudják.

Az Ólomerdő hét éve várt folytatása két kisregényt tartalmaz, amelyek újra igazolják, hogy Kleinheincz Csilla sorozata elvárásainkra rácáfoló fantasy, egyúttal nagyon is emberi konfliktusokat bemutató családtörténet a döntések súlyáról.

h1

Ólomerdő-kritikák és interjúk az elmúlt félévben

október 11, 2014

Összegyűjtöttem az elmúlt félév online média-termését. Egészen megdöbbentő így egyben látni, nem számítottam ennyire, hiszen mégiscsak egy második kiadásról van szó.

Először egy kis vizuális erdőjárás a Pinteresten.

Aztán az Ólomerdő blogturnéra indult, és sorra jöttek a kritikák:

Ólomerdő banner1

„Bár Kleinheincz Csilla könyvét a fantasy kategóriába sorolják, én jobban szeretek úgy gondolni rá, mint egy mesére. Egy olyan mesére, ami az ősi legendákat őrzi, ami megtartotta az eredeti történetek minden kegyetlenségét és nyers erejét, ami igazi és tompítatlanul valós. Nem lágyították, nem igazították hozzá a gyermeki lélek finomságához, megtartották csiszolatlan, hamisítatlan voltában. És mégis – vagy pont ezért – gyönyörű…”

04/19 Roni olvas

04/20 Media Addict

04/21 MFKata gondolatai

04/22 Deszy könyvajánlója

04/23 Bibliotheca Fummie

04/24 Dreamworld

Aztán sorra érkezett a többi blogbejegyzés:

Lapról – lapra (Jeffi) (plusz aranyos sztori a dedikálásról sütievő nénivel)

Dóri online olvasónaplója

Ekultura.hu – “Egy remekbe szabott mű, mely amellett, hogy továbbra is a fantasy szó szerinti értelmezésén, s nem kliséin alapul, szerkesztettség, irodalmiság és hatás terén is hozta azt a fejlődést, illetve szintet, amire a debütáló kötet alapján számítani lehetett.”

BookwormGirl

SFmag  – “Az Ólomerdő tipikusan olyan meseregény, amely több a részek összegénél. Itt a fantasztikum, a kaland, maga a cselekmény ennél nagyobb témákat és gondolatokat szolgál, szinte mindegyik fejezet meghitt meditáció arról, mit jelent másnak, kívülállónak lenni, miben különbözik előre elrendeltség és szabad akarat, hol van a határ valós és megfoghatatlan között.”

Dupla kritika a Próza Nostrán – “A Rengeteg nem pusztán narratív térként szolgál, hanem akár a falakon egyre terjedő moha, a külvárosban teret nyerő zöld, beszűrődik a szöveg minden szegletébe. Összeköti az emberek és a tündérek világát, hatással van a szereplőkre és a történet menetére egyaránt.”

Hármas könyvelés – a hallgatható kritika

 

A Gabo SFF blogján minibejegyzésekben meséltem az Ólomerdő születéséről, az írásról, a jövőről:

Fantasy, népmesei elemekkel?

Írás és szerkesztés viszonya

Ólomerdő – a régi és az új változat

Az Ólomerdő jövője

Valamint adtam interjúkat:

Dreamworld blog

Kultúrlény

SFmag

Videointerjú az Ekulturán

 

És egy bónusz kritika a Város két fül között-ről:

Kultúrlény

 

h1

Blogbekebelezés

október 11, 2014

Mivel letelt a hét év, elkészültem a következő kötettel, ezért az Ólomerdő-folytatással kapcsolatos küzdelmeimet megörökítő Ólomerdő – hét év múlva blogot lezárom. A bejegyzéseket áthoztam ide, az írói blogomra, és mostantól minden írással kapcsolatos bejegyzés itt fog megjelenni.