Archive for the ‘Uncategorized’ Category

h1

Sorok mögött: Főszerepben a természet

március 24, 2017

Amikor egy fotelben ülsz, és ugyanabban az időpillanatban egy tisztáson állsz, lábad alá hintett aranyló virágokkal, amelyek szinte ragyognak a tavasz lombok közt áttörő sápadt fényben… Amikor kiszáradt szájjal olvasol, és körülötted szürke mocsár terül el, a nyakadban érzed a spanyolmoha szakállát, orrodat pedig facsarja a rothadás bűze… Amikor kinézel a kihalt hotel ablakán át a sövénylabirintusra, amely élesen kirajzolódik a kopár hegycsúcsok és az acélkék égbolt előtt, és egyszerűen tudod, hogy a bizarr állatfigurák között a gonosz lapul…

… az nem egyszerűen leírás, hanem a természet megidézése, ami a szavakon keresztül testet öltve pontosan a kellő hatást éri el. Ha más olvasná el ugyanazokat a sorokat, talán mást látna maga előtt, mégis, olyan részletekben egyeznének beszámolóitok, amikről az író nem tett említést. A természet életre kelt.

A természetről leválaszthatatlan lények vagyunk – tehetünk úgy, mintha a városok lennének az alapvető közegeink, írhatunk lenyűgöző, sötét meséket a metropoliszokról, a természet hiánya éppen hiánya okán feltűnően akkor is jelen van. Több kutatás bizonyította, hogy a kedélyállapotunkat alapvetően meghatározza, mennyi időt vagyunk képesek zöld környezetben eltölteni. Elég lemenni egy parkba, kirándulni a hegyek között, vagy akár az erkélyről fél óráig figyelni a madarakat, máris érezhető, hogy kaptunk valamit, ami legalább olyan fontos, mint a víz meg a levegő. A természeti világ az írásnak is ugyanilyen fontos eleme, sokszor érthetetlen módon mégsem kap elég figyelmet. Elszomorító, mennyire fantáziátlan, rutinszerű egy-egy elém kerülő kéziratban a természet leírása, mintha erdő és erdő, hegy és hegy között semmi különbség nem lenne, és különösen fájó ez, amikor természetközelinek hazudott fantasyben szembesülök ezzel.

Hatalmas lehetőség van abban, ahogyan a természetet az írásainkban megjelenítjük. Mielőtt még bármi történne, már pusztán a díszlet megmutatásával meg tudunk teremteni egy alaphangulatot. Lecsüngő, fekete villanykábelek tűnnek el az esőtől megereszkedett hasú felhők alatt? Vibrálóan zöld dzsungel vesz körül, ahol azonban fojtogatóan megül a levegő, és láthatatlan rovarok zümmögése erősödik egyre? Naptól meleg földön fekszel, és fölötted vattacukor szálaiként lebegnek el a felhőfoszlányok a kerek égbolton?

És micsoda jelentésrétegeket hordoz a természet! Az erdő a legősibb meséktől fogva az útkeresés, a veszély, a magunk és a nekünk fontosak elvesztésének és meglelésének színtere, a tenger a megzabolázhatatlan ismeretlen, az embert eltörpítő isteni erő. Amikor a történetben a hős útra kel, és rengetegbe keveredik, nem csak az az erdő van jelen, amelyben éppen jár, hanem a korábbi, ősibb vadonok is, és minden hozzájuk nőtt régi mese. Minden erdő Mitágó-erdő lehet.

Amikor az Ólomerdőt írtam, ez az ős-erdő járt a fejemben, amely egyszerre idegen és vonzó térként jelent meg előttem. A Héterdő félig szerves, félig szervetlen világa ugyanúgy a határon van, mint ahogy a városaimba is rendszerint beletolakszik az organikus jelleg, se nem ilyen, se nem olyan hibridet alkotva. A Héterdő az emberi és tündéri világ határán áll, az egymásnak súrlódó két birodalom feszültségéből növekszik, ezért nem illik bele egészen a tündérország természettel harmóniában élő burjánzó elevenségébe, de a korlátok közé szorított, megcsonkított emberi világba sem. Kívülálló, ahogyan Emese is az – és mégis mindkettőhöz hozzátartozik. Akárcsak a főszereplő, a Héterdő is átjáró a világok között. Számomra önálló szereplő, hiába nem beszél, nem érez, nem cselekszik, csupán a létezésével formálja a történetet és visszatükrözi azt.

És ott van a nagy táj mellett az apró dolgok birodalma: egyetlen falevél, kavics, vagy vízről visszacsillanó fénysugár leírása is többet mondhat, mint egy egyoldalas belső monológ. Mikor, miért és hogyan írunk róla? A természet tele van szimbólumokkal, amelyek által elmondhatjuk az elmondhatatlant: olyan egy író kezében ez az eszköz, mint a legfinomabb ecset.

A többiek bejegyzései:

Bartos Zsuzsa

Demi Kirschner

Gaura Ágnes

Puska Veronika (Nibela)

Pusztai Andrea

Varga Bea (On Sai)

 

 

 

h1

Sorok mögött: A segédkerék

április 28, 2016

Írni és szerkeszteni többé-kevésbé egy időben tanultam meg, a Cohors Scriptorium műhelyén belül, és ez a párhuzamosság azóta is fennáll: hol az egyik, hol a másik térfélen játszom. Szeretem azt hinni, hogy ez mindkét irányba empátiával ruházott fel: nemcsak az írói folyamattal együtt járó sötét viharokat ismerem, de azt is értem, hogy a szerkesztő  olyan kertész, aki látszólag a teljes fát lecsupaszítja a metszőollóval, de aztán ennek köszönhető a bőséges termés, ezért nem kéne egy lendülettel kirúgni alóla a létrát.

Nem volt ez mindig zökkenőmentes, életem legelső hivatalos szerkesztésénél lelkesedésből és csiszolópapírból bizonyosabb több volt nálam, mint diplomáciából – először szembesültem azzal, hogy ami az írókörön belül működik (szeretetteljesen pusztító csapat voltunk, avatott szőrmesterekkel), az nem feltétlen működik az életben, hiszen nemcsak a szöveg és kritikus viszonya lényeges, hanem az író és szerkesztő közötti, emberi viszony is, és nem mindenki kénsavas humorú (ám kétségtelenül javító szándékú) megjegyzéseken edződött. Szecska szerkesztőként már publikált írókhoz másként kellett viszonyulni, mint a hozzám hasonló kezdőkhöz, de szerencsére a nagy veteránok közül többen is finoman és szinte észrevétlenül megtanítottak a kölcsönös tisztelet fontosságára.

Nem lehet mindig nekem igazam, akár íróként, akár szerkesztőként veszek részt a szerkesztés folyamatában, és ezt fontos megérteni. Egy szerkesztő, akármilyen szorosan dolgozik együtt az íróval, hiába ismeri a szavai ritmusát, az esze járását, nem érthet meg minden nüanszot – ugyanakkor meg az írónak is el kell fogadnia, hogy vannak vakfoltjai, ahol a szerkesztőnek kell őt átkalauzolnia a rázósabb szövegrészeken.

Szerkesztő azonban ne akarjon az író helyett megírni semmit, akkor se, ha ő is író, sőt, talán különösen akkor nem, ha ő is az. A szöveg nem tandembicikli, amin két ember egyforma erőbedobással teker. A szöveg kerékpárnyergében az író ül, és a szerkesztő a segédkereke, aki éppen hogy akkor örül a legjobban, ha a munka végeztével már le lehet szerelni őt a bicikliről.

A többiek bejegyzései:

Buglyó Gergely

Gaura Ágnes

On Sai (Varga Bea)

Puska Veronika

 

 

h1

Sorok Mögött: LovePeacePanda és személyes háború

október 22, 2015

Nemrégiben a külföldi sajtóban több helyen is belebotlottam a túltolt politikai korrektség témájába – itthon ugyan nem fenyeget minket az a veszély, hogy bizonyos „felkavaró” témákat a diákok érzékenységére hivatkozva nemkívánatosnak minősítenek az egyetemen, de Amerikában több egyetemen is felmerült, hogy bizonyos műveket figyelmeztetéssel lássanak el, és egy képregényszakos hallgató petíciót indított el, hogy Gaiman Sandmanjét, a Persepolist, a Y, az utolsó férfit és Bechdel (amúgy zseniális) Fun Home-ját kivegyék a tantervből. (Önmagában arról is lehetne írni egy bejegyzést, mennyire megkerülhetetlen ez a négy képregény egy képregényszakon, de a jelen téma kereteibe ez nem fér bele.)

Képzeljük csak el, milyen lenne, ha csupán olyan könyveket olvashatnánk – vagy lennénk hajlandók olvasni – amelyek megfelelnek az érzékenységünknek, világképünknek és értékrendünknek. Kényelmes lenne, ez kétségtelen, de veszélyesen egyhangú. Veszélyesen, mert az emberi elme és a személyiség rugalmassága sokban függ attól, hogyan vagyunk képesek megbirkózni az eltérő véleményekkel. Minden, ami új, eltérő, provokatív, magában hordozza a változás lehetőségét. Ijesztő, nem igaz?

Szeretjük a sémákat, a leegyszerűsítést, hiszen könnyen befogadhatóvá és kezelhetővé teszik a világot. Így vagyunk drótozva – elvégre már az agyunk megkezdi ezt a szelekciót, és a beérkező ingereknek csak a töredékét engedi a tudatunking jutni – és mindig is volt és mindig is lesz vonzereje az olyan könyveknek, amelyek sematizálnak.

Az írás önmagában is egy sematizáló folyamat, a hatás és a történet érdekében kiválasztjuk, mely jeleneteket, gondolatokat és képeket mutatjuk meg az olvasónak, tudván, hogy ez a fiktív világunk szűkítésével jár, de hát ez az ár, amit fizetnünk kell azért, hogy beférjünk a két borító közé. Ha pedig mondanivalónk van, akkor az erősen „célra tart”, és a maga képére formálja a történések bemutatását, mintha csak a kamerán egy bizonyos szűrőt használnánk végig.

De mi történik akkor, ha maga a világkép, amit egy történetben át akarunk adni, végletekig sarkított? Ha olyannyira alá van rendelve, például, a „a jó jó, a rossz rossz” szürkének helyet nem adó fekete-fehér felosztásának, vagy egy sematizáláson alapuló  ideológiának? Személy szerint engem az olvasmányaimban nem igazán szokott vonzani a LovePeacePanda kommandó és az ügyeletes Szemét Nagyúr összecsapása, attól meg egyenesen menekülök, ha a negatív szereplő gonoszságát egyfajta erőszaklista végigpipálásával kívánja szemléltetni a szerző. Az is zavar, ha a véleményét annyira el akarja mondani az író, hogy lehetőleg minél többféleképpen belerágja a számba. Nekem mindig van hiányérzetem, ha nem ütköznek a nézetek, ha nyilvánvalóan egy, ellentmondást nem tűrő véleményre van felfűzve a teljes történet. Egész egyszerűen azért, mert a világ ennél árnyaltabb.

Az árnyaltság pedig hitelessé teszi a fikciót is. Mint ahogy nem mindegy, a díszlet kartonpapírból van, vagy rendesen megépítették és körbejárható, úgy nem mindegy az sem, hogy írás közben végiggondoljuk-e minél több oldalról az adott problémát vagy a karaktereket. Az általunk ajnározott karakter mások szemében egyáltalán nem biztos, hogy vonzónak tűnik, és a tettei sem feltétlenül lesznek helyesek pusztán attól, hogy ő a főhős. Akármilyen téma vagy szereplő van is a rivaldafényben, plasztikusabb lesz attól, ha árnyékot vet és visszatükröződik mások szemében.

Valószínűleg íróként határozott véleményünk van a világról és a történetről, karakterekről és gondolatokról, de egyáltalán nem biztos, hogy nyerünk azzal, ha csak ennek engedünk teret. Ha pedig mi magunk sem vagyunk olyan biztosak az igazunkban, pláne nyerhetünk azzal, ha több oldalról vizsgálunk meg egy-egy helyzetet. Ha van egy véleményünk, amiben mély meggyőződéssel hiszünk, akkor nem kell félnünk attól, hogy ellentétes véleményekkel ütközve elbukik – vagy ha fennáll ez a veszély, érdemes megvizsgálnunk, nem nekünk magunknak kellene-e változtatnunk a hozzáállásunkon.

Számomra mindig gyanús az ellenvélemény és kérdések nélkül álló válasz, mert úgy érzem, terel: szándékosan elhallgatja előlem az alternatív értelmezéseket, előreemészti nekem a világot, hogy nekem már csak kényelmesen be kelljen fogadnom. Végtére is a propaganda is hasonlóképpen működik, és ebből a szempontból a LovePeacePanda kommandó és a személyes háború ugyanolyan ártalmas lehet.

A leegyszerűsített üzenetek – mindegy, milyen szándék van mögöttük – hazudnak, mert a sémákra bontott világ csak nyomokban tartalmazza a valódi világ sokszínűségét. Fontosnak tartom, hogy egy írónak legyen véleménye a világról, de amikor egy történetet írunk, nemcsak az a feladatunk, hogy ezt az egyetlen nézőpontot sulykoljuk, mert az olvasók többsége ettől ugyanúgy irtózik, mint az erőszakos hittérítőktől. Az az üzenet, amely érvek és ellenérvek szűrőjén át jut el hozzájuk, hitelesebb és valóságosabb – és nem kell félni attól, hogy  az olvasó saját maga is képes gondolkodni és esetleg nem pontosan ugyanazt szűri le, mint amit mi gondolunk.

Elvégre a sokat olvasó ember annyiféle élettel, helyzettel, véleménnyel, világképpel találkozik élete során, hogy a miénk csak egy a sok közül – ha jól végeztük a dolgunkat, akkor valami újat adunk neki az írásunkkal. De a következtetést – gondolkodó emberként – neki kell levonnia.

Mi meg fogadjuk el, hogy a mi igazságunk – jóllehet számunkra fontos és minket ez hajt előre – csak egy a sok igazság közül, amik a világot alkotják.

Az írótársak véleménye:

Bartos Zsuzsa

Buglyó Gergely

Gaura Ágnes

Puska Veronika

Varga Bea (On Sai)

h1

Sorok mögött: Szerethetetlen

május 14, 2015

Íróismerőseimmel hónapról hónapra feldobunk egy-egy témát, amit aztán több oldalról körbejárunk. A mostanit egy olyan jelenség indította el, ami talán már korábban is létezett, de a könyvesblogok elszaporodásával és a Moly azonnali visszajelzést kínáló értékelőfunkciójával sokkal láthatóbbá vált: a szerethető karakterek iránti igény alapigénnyé változott, én legalábbis egyre többször figyelek fel olyan értékelésekre, amelyek hibaként róják fel a szerethető karakterek hiányát. De tényleg minimálisan elvárható alapelem a karakterek szerethetősége?

11903429Mikor lett vajon kritérium a szerethetőség és miért? Csekélyebb értékű egy regény akkor, ha az olvasó nem szereti meg a szereplőket?

Nehezemre esik azonosulni ezekkel a véleményekkel (bár éppenséggel megértem azt az igényt, hogy az ember szeretne együtt izgulni vagy nevetni a szereplőkkel, ne adj isten, felnézni rájuk valami miatt), mert olyan sok könyv van, amelyik megrendített, elgondolkoztatott, elszórakoztatott tőlem fényévekre álló karakterekkel is, és ezek óhatatlanul, vérig sértve előtolakodnak ilyenkor. Fiatalkorom egyik meghatározó könyvében, a Minden ember halandó-ban Régine önző és felszínes, Fosca pedig apatikus. A Lolitában Humbert Humbert legfeljebb megérthető, de nem felmenthető, Janet az Egy tenyér ha csattan-ban végtelenül ostoba liba. No és Rudolf Lang? A „szerethetőség” az ő esetében, és még sok más nagyszerű mű esetében egyszerűen értelmezhetetlen fogalom. Pedig ezek mind ragyogó regények szereplői. De nem is a hibákkal terhelt, esendő karakterek létjogosultságát szeretném védeni, inkább azzal foglalkoznék, kell-e íróként idomulni ehhez az igényhez.

Az attól függ, mi a célunk az írással.

Először is, a felsorolt példák nem véletlenül szépirodalmiak. Az egyik kemény igazság az, hogy aki szórakozásból olvas könyvet, az szórakozni szeretne, drukkolni a szereplőknek, vagy éppen ellendrukkolni a lenyűgöző rohadékoknak, és ez eleve meghatározza, milyen személyiségjegyekből lehet gazdálkodni. Ha azonban nem a szórakoztatás felől közelítünk, hanem bizonyos emberi állapotok, sorsok, jelenségek feltérképezése a cél, nehéz és nem is cél megmaradni a komfortzónában.

tumblr_ngqpj7NS6C1tts3f4o1_500A szimpátia mindig kettőn áll, és merem állítani, hogy azon, akiben az érzés megszületik, legalább annyira múlik, mint azon, aki kiváltja. A barátainkat, sőt, szerelmünket is van, aki nem bírja elviselni, akit pedig mi utálunk, azt mások szeretik, akármennyire furcsának is találjuk ezt. Hogyan tudnának akkor egy könyv szereplői teljesíteni egy ennyire képlékeny, ennyire befogadófüggő kritériumot?

Vannak persze olyan személyiségjegyek, amelyek valószínűbbé teszik, hogy az olvasónak tetszeni fog az adott szereplő. Ha kedves, ha humoros, ha segítőkész, az közelebb hozza őt, pláne, ha még bátor vagy hősies is mellé. Ez egyértelmű, vannak viszont egyéb eszközök is, amik kiválthatják a szimpátiát: ilyen a szerencsétlen sors, a karakter sajnáltatása, vagy pedig személyiségjegyeinek lekerekítése, minden sértő, bántó, konfliktust magában rejtő elem kiradírozása. Már akinél. Míg például az esetlen hősnőket sokan kifejezetten szeretik, hiszen megfelelő önbizalomhiány esetén könnyű velük azonosulni, én a falnak megyek tőlük; mások a karcos, bunkó karaktereket utálják, engem meg nem zavarnak, amíg a történet működik. És persze megszereti  az ember azokat a karaktereket is, akik minden körülmények között viccesek és lazák. És mondok még egyet: ha a többi karakter minden hiba, tévedés, bajkeverés ellenére makacsul szereti a főhőst, akkor az olvasó el fogja nézni neki a botlásokat. Hiszen mások is szeretik, bizonyára van okuk rá.

Bevallom, én szeretem a konfliktusos karaktereket. Akkor is, ha hibáznak, ha tyúkszemekre lépnek rá, ha küzdenek azért, hogy jobbak lehessenek. Persze egy ellentmondásos, feszültségekkel terhelt karakter, aki belegázol mások érzékenységébe, ritkán szeretetreméltó. De lesz helyette valami más – feltéve, ha jó az író: érdekes lesz. És bizonyos szintű elfogadás, nyitottság és empátia mellett mégis megszeretjük kicsit, hiába vitatkoznánk vele sokszor, hiába nem értünk egyet a döntéseivel, hiába vernénk néha szájba. Akkor most mégis szeretjük? Nem furcsa ez?

Szerintem nincs olyan kategória, hogy szerethető. Csak különálló emberek és olvasók vannak, akik különféleképpen állnak a karakterekhez. Bármelyik karaktert meg lehet szeretni, bármelyikkel lehet szimpatizálni, bármelyiket meg lehet érteni. Bárki lehet szerethető, nem kell hozzá más, csak valaki, aki szereti. (Minimum az alkotója, az író.) Az igény, hogy egy karakter érdekes legyen, vagyis komplex, néha ellentmondásos személy, aki akár katalizátora lehetne az eseményeknek, kevésbé van kitéve az olvasó szubjektív szimpátiájának, és sokkal nagyobb befolyással lehet rá az író – feltéve, ha képes átgondolni és megragadni egy többrétegű, bonyolult szereplőt.

Kell-e az ilyen karaktereket szeretni? Nem kell. Az író is hibát követ el, ha arra törekszik, hogy a karakterei mindenkinek tessenek, hiszen minél nagyobb halmaznak akarunk kedvezni, annál általánosabb vonásokra tudunk csak építeni; és az olvasónak is meg kéne értenie, hogy a karakterek iránti szimpátiája részben tőle függ. Nem minden könyvben, karakterben fogja megtalálni a harmóniát, de oly sok egyéb van még, amitől egy könyv szórakoztató, elgondolkodtató, megrázó lehet.

No de mit akarunk? Olvassák és szeressék sokan a könyvünket? Akkor írjunk jó fej szereplőkről. Ha meg nem baj, hogy nem szeretik tömegek a karaktereinket, akkor legyenek olyanok, amilyennek a történet szerint lenniük kell, bármiféle csúfságnak látszanak is. Nem írunk minden olvasónak. És nem minden könyvnek vagyunk mi az olvasói. Az a lényeg, hogy legyen közös halmaz írói cél és olvasói igény között, és aki ott tartózkodik, az elégedett legyen azzal, amit kap.

Van némi személyes érintettségem is, ugyanis a saját írásaimmal kapcsolatban is felmerült a téma (és ezzel hasonlóképpen van minden olyan írótársam, aki nem egyértelműen jó vagy szórakoztató karakterekről ír), ugyanis Emese, az Ólomerdő-sorozat főszereplője nem kedves. Egy cseppet sem. Kamaszodik, a történet kezdetén még idegesítően énközpontú, és sokszor makacsságból hibázik. Bár fejlődik, érik, és egyre több áldozatot hoz másokért, soha nem lesz meleg, gyengéd. Elutasító mások szánalmával, sőt, segítségével szemben is. Szándékkal ilyen, szerettem volna minél nagyobb ívben kikerülni a Mary Sue-ság látszatát is, és bevallom, én ilyennek szeretem a karaktert. Önfejűnek, néha frusztráltságig önállónak, saját utat keresőnek.

De attól még, hogy én szeretem, nem kell, hogy más is szeresse, a történetének pedig működnie kell akkor is, ha nem akarjuk padtársunknak választani. Ha a karakter hibázik, annak következményekkel kell járnia, és akár kedves másokhoz, akár pokróc, arra a többieknek reagálniuk kell.

A történeten belül egyébként Emese maga is beleütközik (majd) a szerethetőség elvárásába:

„– Nem könnyű szeretni téged. Nem vagy valami kedves – mondta Rabonbán.

– Kedves? – villant meg Emese szeme, a hangja vágott. – Kedvesnek kéne lennem, hogy szeress? Letörni a tüskéket, hogy megsimogathass? Tudod, mi lennék akkor? Egy nyomorék sün, akit az első róka felfal. Nem – mondta csendesebben. – A szeretetért annak kell tennie, aki szeretni akar, az ő hiányossága, ha nem képes rá. A tüskétlen sün viszont egyre inkább csak másokra lesz utalva, és ha nem szeretik, nem marad semmije, amivel megvédje magát… még a sün nevet is elveszíti. – Fölemelte tekintetét. – A szerethetőség túlértékelt dolog. Amikor gyerek voltam, megmentettél, és most én is megmentelek téged, és ebben a kedvességnek egyáltalán semmi szerepe nincsen. De ha megint bajba kerülnék, azt szeretném, hogy mellettem legyél. És te? Te mit szeretnél? Ki legyen melletted? Valaki, aki kedves? Vagy valaki, akiben megbízhatsz?”

A többiek szerint:

Bartos Zsuzsa

Brandon Hackett

Buglyó Gergely

Gaura Ágnes

Laura Arkanian

Moskát Anita

Puska Veronika

Róbert Katalin

Varga Bea

h1

Clarion 2011 Write-a-Thon, Week One

július 3, 2011

On the first week of the Write-a-Thon I had my focus on things unrelated to writing (but equally, if not more, important), so I am a bit late to answer the challenge for the first week. But here I go:

1. Who is the character whose actions and decisions most drive your novel?  (We will call this person the hero.)

My goal is to write a short story in English from srcatch, so my answers will refer to that (although I am also translating a piece that already exists in Hungarian as part of the Write-a-Thon). So my hero is Drenia, a veterinarian and a mother  whose husband and older child turned into avatars  so she decides to strike back and kill the god Mór.

2. Describe your hero in five words or less.

Strong, stubborn, resourceful, driven.

3. What has to happen for your audience to know that the novel is over?  (We will call this the goal.)

The god Mór must die and a new era should begin where  worshipping gods is not a biological drive (it is here in this world).

4. Describe this goal in ten words or less.

Drenia must kill a god to liberate mankind.

5. What is the one most profound or pervasive reason that your hero cannot accomplish the goal right away? (We will call this the primary obstacle.)

Gods have power and lots of fanatic believers who would do anything to keep up a status quo that provides miracles and instant healing, and Drenia is just a widowed veterinarian with a newborn baby to take care of.

6. Describe the primary obstacle in ten words or less.

Gods are not easy to kill.

7. What person most clearly drives, creates, or causes the primary obstacle? (We will call this person the antagonist.)

The god Mór, but the real antagonist is the system, the people who believe in their gods and would do anything for them, and the firm belief that this is the only reasonable way to live.

8. Describe your antagonist in five words or less.

Fanatic, inexorable, your neighbors and friends.

9. Look at the answer to question 2, and find three other sf&f novels whose hero could also be described in these exact or very similar words.

Tiffany Aching from the Wee Free Men books, Elphaba from Wicked, Mae from Air.

10. Look at the answer to question 4, and find three other sf&f novels whose conflict could be described thus.

Slaying gods is pretty common but the reason behind killing this particular god is something I have not encountered before (if I did I wouldn’t want to write it so much). If I am going after feeling, I would say It or Mistborn.

11. Look at the answer to question 6, and find three other sf&f novels with the same basic primary obstacle.

If by “god” we mean a very powerful being, Kingdom of Thorn and Bone and pretty much all the fantasy novels where the archenemy is a powerful mage/god/being.  Again: It, Mistborn.

12. Look at the answer to question 8, and find three other sf&f novels whose antagonist meets this description.

Where the system itself is the antagonist: Fahrenheit 451, The Handmaid’s Tale, Never Let Me Go and loads of others.

13. Which novels appear more than once in your answers to questions 9-12?  List them here by name.

It, Mistborn.

14. List the ways in which your novel stands in stark contrast to each of the novels listed in question 13.

The approach of my short story is  a very rational one, in spite of it being about gods and god-slaying. Also, Drenia does not face the god because she is forced to or else she will perish, but because she  wants to kill belief.

h1

Ég veled

szeptember 29, 2010

Évekkel ezelőtt egy grafikustalálkozón láttam először Maxot, Zsilvölgyi Csabát – a tanácsaira még most is emlékszem, mint ahogy a hosszú beszélgetésre is hazafelé.

Segíteni- és tanítanivágyása egyedülálló volt. Rajzai meghatározták fogalmunkat a szépségről, olyan izgalmas, eleven és gyönyörűséggel teli világba vezettek, amelynek nyomai sokunk alkotásaiban felfedezhetők. Nélküle nem lenne, nem lesz ugyanaz a magyar fantasztikum.

Nem volt közeli barátom, de munkában, közös társaságban útjaink időnként összefutottak, és fáj, hogy többet nem keresztezzük egymás ösvényeit, nem törjük a fejünket közösen egy-egy borítón, nem ugrik be pár szóra beszélgetni, nem hív fel teljesen váratlanul, hogy „na mi van”.

Hogy mennyit jelentett nekem, nekünk, az most kristályosodik ki igazán.

Ég veled, Max. Hiányozni fogsz.

h1

Az esztendő könyvekben

december 9, 2009

Mg-b (Molnár Gábor, John J. Sherwood) a blogján feltette a kérdést: mit olvas egy magyar fantasztikus szerző? Jókor kérdezett; már magam is fontolgattam egy összefoglalót – az idei év a gyereknevelés mellett ugyanis inkább az olvasásé, és nem az írásé volt.

A januári költözés és kipakolás során olyan könyvek is előkerültek, amelyek régóta várólistán pihentek, csak korábban nem jutott rájuk időm, vagy fogalmam sem volt róla, hogy megvannak. A szülőktől örökölt és a saját könyvespolcok fúziója nem várt meglepetéseket hozott, és csak azt sajnálom, hogy eddig töredékét sikerült elolvasnom mindannak, amit kiválogattam.
Read the rest of this entry ?