Archive for the ‘sorok mögött’ Category

h1

Sorok mögött: Szörnyek a lapok között

október 31, 2016

Bár soha nem tartozott az írói ambícióim közé, hogy tartósan és rémálmokban visszatérően az olvasóimra hozzam a frászt, a könyvekben lakozó szörnyek gyerekkoromban előbújtak a lapok közül, és beköltöztek a sarkokba és az éjszakába.

Az első iszonyat, amelyiktől nem tudtam szabadulni, nem horrorkönyvből származott, hanem a Végtelen Történetből – a Semmi megfoghatatlan, mindent elemésztő rettenete olyan volt, akár egy kígyó hipnotikus tekintete: szerettem volna elszakadni tőle, mégsem mertem, tovább kellett olvasnom, hogy megszabaduljak a félelemtől. Ez a félelem Gomor történetében tetőzött: nem azért, mert Kísértetváros felvonultatta mindazt, amit a vámpírokról és éji rémekről addig sejtetem, hanem mert kimondta, hogy mi a Semmi és hogy nem csak abban a mesevilágban létezik, hanem az enyémben is, és áttörve a fikció és valóság közti falat szembesített a saját hazugságaimmal, amelyeket hirtelen hullaszag lengett körül.

A gyerekkorom meghatározó szörnye viszont már valóban egy horrortörténetből származott. Általános iskolás koromban kiolvastam a gyerekkönyvtár sci-fi szekrényeit – az akkori fantasztikus irodalmi kínálat elfért két szekrényben -, és megtaláltam közöttük a Lopakodó árnyak című antológiát, amit egészen bizonyosan nem gyerekeknek szántak eredetileg, de mit tudták ezt a könyvtárosok, akiknek az Alapítvány és a Jóholdat, Szíriusz kapitány egykutya volt. A kötet többi novellájára már csak homályosan emlékszem, de Stephen King Mumusára ég mindig tisztán. Utána évekig kulcsra zártam a ruhásszekrényemet, és bizonyos éjszakákon még a széket is elé húztam.

Tökéletesen felépített novella, sejtett, de borzongva várt csattanóval, és olyan szörnnyel, amely elől nem lehet elmenekülni – de ami leginkább hatott akkor rám, az a felismert igazság volt, hogy bizonyos szörnyek elől nem tudnak megvédeni a felnőttek, és a ember tökéletesen ki van szolgáltatva nekik. A szörnyeknek is.

Utólag tanultam ezekből a félelmekből – leginkább azt, hogy nem a legundorítóbb és legvéresebb szörnylicit győztese az, amelyik betelepszik az olvasó elméjébe, és otthagyja karmos lába nyomát a tudat linóleumán, hanem az, amelyiket az olvasás során egyidejűleg valamilyen formában felismerem az életemben is. Mert miután becsuktam a könyvet, az utána is itt marad.

A többiek bejegyzései:

Buglyó Gergely

Gaura Ágnes

Nibela

On Sai

Reklámok
h1

Sorok mögött: Rajongok és írok

január 28, 2016

Amikor a januári Sorok mögött körblogolás témája kialakult, először csak legyintettem – fan fiction? Az engem nem érint. Soha nem írtam, soha nem ihlettem. (Tudtommal.) Nem kellett soha elgondolkoznom azon, rálépek-e másvalaki tyúkszemére, és azt sem kellett felülvizsgálnom soha, hogy valóban olyan toleráns lennék-e egy Emese/Rabonbán slash fictionnel, mint ahogy állítom. (Most, hogy legépeltem, felállt a hátamon a szőr, szóval azt hiszem, nem lennék toleráns.)

Aztán jobban belegondoltam, és rájöttem, hogy valójában de – írtam már fan fictiont, és igenis, aggódtam már amiatt, hogy mit szól hozzá az, akinek az agyából a díszletek kipattantak. Mert lényegében rajongói írásnak számít minden alkalom, amikor másvalaki játszóterére tévedek játszani, másvalaki éppen nem használt, szanaszét szórt játékait, karaktereit, világát, atmoszféráját, stílusát használom, és valójában nem számít, hogy ezt engedéllyel vagy anélkül teszem. Mindkét esetben hozott az anyag, és csupán a hozzá fűződő lelkesedés és megértés mértéke szabja meg, hogy milyen lesz a végeredmény: olyasmi, amit legjobb elsüllyeszteni a fiókba, vagy az internet valamelyik sötét, e célra kijelölt bugyrába, vagy olyasmi, ami esetleg megjelenhet? Fan fictiont írtam tehát, amikor Vampire, 7Tenger és M.A.G.U.S. novellákat írtam, olyan panelek között mozgatva a szereplőimet, amiket mások húztak fel előttem, és óvatosan kellett mozognom, mert a fehér területeket kivéve már mások is jártak előttem, és minden egyes író másnak és másként látta ugyanazokat az épületeket, közösségeket és viszonyokat.

Nem szerettem. Látom és értem, hogy sokaknak biztonságot és szabadságot ad a fan fiction írás, hiszen így megspórolhatják a szereplők, a helyszínek bemutatását – mivel azok tudottak –, és a körülrajongott eredeti többi olvasója szemében a fan fiction írásnak is jut egy kevés a dicsőségből. De ez visszavert fény, nem saját, nem is lehet teljesen az, és ha valakinek arra van igénye, hogy a saját világát, szereplőit, történeteit megcsillogtathassa, egy idő után ki fogja nőni a fan fiction szűk kereteit.

Őszintén szólva én azt sem tudom mondani, hogy a fan fiction azért jó, mert az ember biztonságosan megtanul írni általa. Szerintem jóval nehezebb utat jár be, aki így kezd neki az írásnak, mintha a kezdetektől fogva a saját hangját keresné. Ha nincsen rákényszerítve, hogy bemutasson, élővé tegyen egy-egy szereplőt vagy helyet – mert hiszen ki ne ismerné pl. Hermionét, és mindenki el tudja képzelni Völgyzugolyt –, akkor később, a saját írásainál nem fognak-e hiányozni ennek eszközei? Nem lehetetlen a tanulás, persze, és van, aki sikeresen kitört a fan fiction írói körből és a saját jogán is kiváló íróvá vált, de őszintén szólva én a YA dömpingben elég sok példát látok arra is, amikor a saját írás is pont olyan ízű, mint egy felületesen összetákolt fan fiction.

Magát a rajongást azonban át tudom érezni, amikor annyira éget még az olvasott történet, hogy az ember legszívesebben folytatná, csak hogy megtudja, mi történt aztán; amikor még annyira élénken él a lelki szemei előtt a világ, hogy ha akarná, átléphetne bele; amikor annyira szívén viseli egy-egy szereplő sorsát, hogy legszívesebben megváltoztatná… Ezeket mind tapasztaltam már, és megértem, amikor valaki belenyugvás és a könyv becsukása helyett felveszi a tollat, hogy még tovább életben tartsa az érzést. Ez a tűz a jobb fan fictionöket is áthatja és sugárzóvá teszi – az meg talán csak az én hibám, hogy ilyenkor is arra gondolok, hogy mi mindent érhetne el a szerző a saját hangjával és világával.

De lehet, hogy csak ki kell várnom, hogy megtudjam.

 

A többiek blogbejegyzései:

On Sai

Demi Kirschner

Buglyó Gergely
Moskát Anita
Gaura Ágnes

Bartos Zsuzsa
Puska Veronika

h1

Sorok mögött: A család ereje

július 10, 2015

A fantasy zsánerében az árva főhős toposz, és nem véletlenül – aligha indulhatna el kalandozni, ha a családja felé is köti a felelősség, és a ha a cél az, hogy pozitív színben tűnjön fel, nem lehet olyan seggfej, hogy csak úgy otthagyja a szüleit, testvéreit, amikor megrendül a világ, hadd boldoguljanak, ahogyan tudnak.

tatooine_lukeLuke vajon elindult volna-e Obi-van Kenobival, ha Owen bácsit és Beru nénit nem ölik meg? Harry Potter sem lenne ugyanaz, ha nem kéne folyamatosan felnőnie a szülei miatt vele szemben támasztott elvárásokhoz.

A szülőknek persze nem kell feltétlenül meghalnia; van, hogy elszakadnak a szereplőtől, vagy olyan helyzetbe kerülnek (ők, vagy  a karakter), hogy nem képesek segíteni neki. A magára utaltság a lényeg, a tudat, hogy a karakternek magának kell megoldani a problémáit, a család addigi védőhálója nélkül. A színen nem lévő szülő ráadásul motivációt adhat, hiszen ilyenkor adott a rejtély, a soha meg nem ismert szülő képe, amelyben a karakter a jelen problémáinak magyarázatát, kiváltó okát keresi. Vagy ha a szüleit (vagy a szülői szerepet betöltő szereplőket) megölték, bosszút állhat értük, és sokszor épp ez az esemény, a biztos családi menedék szétrobbanása indítja el az útján…

A szülők mellett a testvérek, nagybácsik, nagynénik, unokatestvérek, nagyszülők is eltünedeznek, családi szempontból sokszor szinte teljesen légüres térben zajlik a történet (arról nem is beszélve, milyen ritka az olyan fantasy, ahol a főhősnek van gyereke, és az nem halt meg és nem rabolták el). A történetet így nem terheli a főhőst visszahúzó család, nem kell gondoskodnia másról, csak azokról, akiket a történet során magáénak vall, tudatos választás útján építve ki magának a bajtársakból, barátokból, szövetségesekből egy új családot.

Megvan tehát az előnye annak, ha a főhős, úgymond, üres lappal indul, és az élete úgy íródik, ahogyan az olvasó is olvassa a könyvet – az író szempontjából mindenképpen ez a kényelmesebb megoldás, a főhősét nem akadályozzák a nem a fő konfliktusból származó, „mellékes” kötelezettségek, nem aprózódik el a sztori, és nem merül fel olyan kérdés, hogy de ha él a család, miért nem beszél velük a karakter, miért nem vesznek részt az életében. Vagy éppenséggel miért nem oldják meg helyette a problémát…

harry_potter_parentsA hátránya viszont az, hogy meg kell dolgozni azért, hogy ne írói lustaság legyen csupán a család hiánya, ne egyedül a dramaturgiai kényelem legyen a szempont, hanem az árvaság, a szülőktől való elhidegülés komoly szerepet játsszon a karakter életében.

Mert család akkor is van, amikor nincsen. A család a múlt, a gyökerek, amelyekből a karakter kinő, és a család a jövő is a gyerekek képében, és ezt figyelmen kívül hagyni hiba. Aki árva, az egy hiányt kerülget egész életében, ez a lyuk éppolyan meghatározó a személyiségében, mint a hozzá közel álló személyek. A saját emlékek helyett mások emlékeiből, információmorzsákból és vágyálmokból épít fel magának képet a sosem ismert családról, és ilyen szempontból mindegy, hogy a szülők meghaltak-e, vagy eltaszították maguktól a gyereket, mindenképpen fájdalommal kapcsolódik össze a család fogalma.

Valamilyen örökséget mindenképpen magával hordoz a karakter, és ha a szülők, a testvérek nem is jelennek meg egy történetben, legalább az írónak tudnia kell, kik voltak. Ha valamilyen oknál fogva csak színen kívül mozognak – például a karakter egy nyári táborban van, bentlakásos iskolában tanul, vagy másik országba utazik –, akkor is kell, hogy legyen valami világos kép arról, mit csinálhatnak mind ez idő alatt, hogyan reagálnak ők a szereplő hiányára. Ha a karakter ugyanis kilép a családból, hogy megbirkózzon valamilyen feladattal, a hátramaradottak számára nem áll meg az élet, és bennük is  változásokat indíthat el a szereplő távozása.

Kicsit benne van talán az árva hősök mozgatásában az is, hogy az író is szeretne elszabadulni a nemszeretem kötelességektől, szabadon szárnyalni az írásban, azzal foglalkozni, ami számára fontos és érdekes, és ebbe nem férnek bele a cselekményből kizökkentő hangok, a kényszerű puttony, amit egy család jelenthet a karakter életében.

A magam részéről azonban izgalmasabbnak tartom, ha látom a családot a főhős mögött, tudom, honnan jött, milyen konfliktusok és küzdelmek állnak mögötte, és érzem azt, hogy hús-vér emberek vették, veszik körül. Most pedig, anyaként, nagyon hiányolom az olyan fantasyt, ahol a főszereplő szülői szerepet is betölt. A hősi tetteket és az izgalmakat nem zárja ki a család.

farseer-trilogy-2Nagyon szeretem például Robin Hobb Látnok-ciklusát, ahol a főszereplő FitzLovag árva fattyú. Szüleit nem ismerte, apjáról is csak mások elmondásából alakít ki valamiféle képet, családja azonban van: a nagyapja elutasítása, egyik nagybátyja pártfogása, a másik nagybátyja gyűlölete, apja feleségének pótanyai szeretete körülveszik és formálják a személyiségét. A szemünk láttára nő fel, alakítja a királyi család, amely a sajátja, még két apafigura is kerül mellé Burrich és Chade személyében. A királyságot kívülről fenyegető veszély és a belülről emésztő konfliktus pedig rajta és a családján keresztül csapódik le, izgalmas és gazdag cselekményt teremtve. Igazán jó konfliktus nem létezik emberek, emberi érdekek és érzelmek nélkül, és mennyivel szövevényesebb és érdekesebb az, ha nemcsak a főszereplőben látjuk ennek visszhangját, hanem a közvetlen környezetében is! A Látnok-ciklus csodálatosan jó fantasy, amely képes egyszerre családi- és királydrámaként és epikus fantasyként is működni, tökéletes egyensúlyba hozva a nagyléptékű és a családon belüli eseményeket.

Nem véletlen az sem, hogy az Ólomerdő-sorozat mindamellett, hogy klasszikus, felnőtté válásról szóló és „a hős útja” típusú történet, egyúttal családtörténet is. Ebben különbözik talán legmarkánsabban az alapul szolgáló népmeséktől. Azokban a szülők vagy jutalmazó-büntető szerepkörbe kényszerült alakok (pl. a királylány apja, aki átadja koronáját és fele királyságát, vagy a gonosz mostoha, aki megbűnhődik a végén), vagy pedig, ha egy szülői alak a főszereplő, a gyerekeik szorulnak a peremre (pl. a szegény emberes mesék, ahol etetni kell a sok pulyát).  az Ólomerdő története azonban elválaszthatatlan Emese családjától.

Szerettem volna, ha több generáció is megjelenik a történetben és tevőleg hatnak is egymásra, meg akartam mutatni azt, hogy a szülők és gyerekeik egyetlen hosszú láncolatba illeszthetők, ahol az idősebb nemzedék feladatokat hagy a fiatalabbakra, azok pedig további bonyodalmakat adnak tovább az új generáció számára. Nem létezik egyetlen örökség, sokkal inkább hatások soha véget nem érő sora, és mint ahogy az egyik mozgató gondolat a sorozatban az, hogy „mindennek meg kell fizetni az árát”, a másik az, hogy „minden következményeket szül”. Ugyanannak az elvnek a két – hátra- illetve előretekintő – arca.

Nem volt elég tudnom, milyen utat jár be Emese – mint ahogy egy családi hiba indította el rajta, úgy volt helyénvaló, hogy a családja később is kísérje őt. Még ha kamaszként úgy is gondolja, hogy a kötöttségeket, a családot hátrahagyni egyet jelent a felnőttséggel, a valódi függetlenség nem kell, hogy gyökértelenséget jelentsen. Ő is azon gondolkozik, hogyan fogja élni a saját életét, megszökik, hátat fordít, bezárkózik… de nem véletlen, hogy amikor végre saját magára, a saját szerepére rátalál, a családját is megtalálja újra, és ott vannak körülötte gyógyulófélben, hegekkel mindannyian. A család ereje nélkül ő nem lenne sehol… nem lehetne az, aki. A kitartása, ami talán az egyik legerősebb jellemvonása, ott gyökerezik István makacsságában, ahogy minden éjjel elindult megkeresni Lónát, ott van Lóna próbálkozásaiban, hogy újra felépítse a kapcsolatot, ami megszakadt egykor közöttük, és ott van Adélban is, aki végképp idegen a tündérek világában, mégis bemerészkedik az unokahúga kedvéért. Emesét legalább annyira a családja tette azzá, aki most, mint az utazás, a megélt szenvedések, a veszteségek, a tehetségében meglelt öröm. (És most idecitálhatnám azt a jelenetet, amikor egy szereplőt a róla őrzött emlékein keresztül építenek fel újra, de már így is sokat árultam el azok számára, akik még nem olvasták a könyveket.)

Mint ahogy abban, hogy én író lettem, szerepe van az én családomnak – közvetve, közvetlenül –, úgy Emese is csak általuk lehet hőssé. Akár elismeri ezt, akár nem. Én azért tudom…  Bármi vár is még rá, bármennyi nehézség, viszontagság, árulás és hiba, a családhoz mindig van visszaút – néha még a halálon túlról is.

A témában született többi blogbejegyzés az írótársaktól:

Bartos Zsuzsa

Buglyó Gergely

Gaura Ágnes

Moskát Anita

On Sai

Puska Veronika