Archive for the ‘novella’ Category

h1

Bálnák a jég alatt

március 24, 2016

 

Eredetileg megjelent a Galaktika 306. számában, de mivel a Galaktikának valószínűleg soha az életben nem küldöm el semmilyen írásomat, közzéteszem a blogomon ingyen.

03-Europa-NASA-JPL-Stryk-Cassini

Egyre többször álmodott bálnákról. Lassú, fenyegetően lebegő óriásokról, amelyek súlyosan és engesztelhetetlenül, akár a Rossby-hullámok, átcsapnak fölötte. Annak ellenére kísértette a cetek képe, hogy soha nem látott egyet sem, csupán a leszállóegység memóriabankjában, ahol minden tudás, emlék és felvétel megbújt a Föld óceánjairól, amire csak szüksége lehetett.

Álmában, amíg agyának partíciói felváltva újrakalibráltak és rendszerezték a korábbi ciklusban szerzett információkat, a gondolattalan űrben, amelyet maga köré képzelt, óriási árnyak moccantak meg. Irdatlan testeket érzett karnyújtásnyira, búgó kürthang járta át, és amikor az új ciklusra készen felállt a rendszer, tudata mintha prés alól szabadult volna fel.

A félelem azonban nem hagyta el, ott motoszkált benne, akár szellem az áramkörben. Ahogy kiterjesztette a jégburok aljára tapadó kutatóállomás műszereivel összekapcsolt érzékeit az Európa óceánjába, minduntalan azt várta, hogy az ürességen egyszer csak végiglebeg egy hatalmas test. Egy anomália, amelyről addig csak sejtette, hogy létezik.

A jég alatti óceán elnyelte a csikorduló lemezek hangját, és a sötétséget enyhe háttérsugárzás, kemilumineszcencia enyhítette csupán. A hullámok és a hatalmas árapályerők munkája azonban a küldetés négyszázhuszonegyedik napján már ismerős volt, rutinszerű.

Azzal szórakoztatta magát, hogy számolt, mintázatokat keresett az adatokban, vagy újranézte a memóriabank felvételeit, és próbálta elképzelni, milyen a kék, fénnyel átitatott óceán, milyen az, ha a felszín is fagypont fölött van, és a szél fodroz rá hullámokat. Néha az áramlatokat követve mozgott az állomáson belül használt testével, és úgy képzelte, ilyen lehet a tánc.

Az óceán pedig üres volt.

A parancsa szerint mérnie kellett az értékeket, ezért mért. Csomagolt. Sugárzott. Ebből a távolságból harminchat perc tizenkét másodperc alatt jutott el az üzenete a Földre, és ugyanennyi kellett, hogy feleletet kapjon. A küldetés kezdete óta egyre nőtt a várakozás ideje.

Következtetéseket vont le, kísérleteket állított össze. Nem volt egyszerű kivitelező; az önállóság, a terven túli kezdeményezőkészség költséghatékonyabbá tette a működését, ezért kapott majdnem emberi intelligenciát a csúcsprocesszorok mellé. A rugalmasság elengedhetetlen volt egy ilyen messzeségben működő kutatóegység számára. Mint ahogyan a kíváncsiság is. Egyedül az hiányzott, hogy a már megismert tartomány mind biztosabb feltérképezésében is örömét lelje. A határok feszegetésére, a kérdésfeltevésre programozták – de nem tanították meg megelégedni a válaszokkal.

Mohón kémlelte a mélységet, de mintha mindig épp csak a statisztikai értékelhetőség peremét érte volna el a változás, és ezért kimutathatatlan maradt. Mégis meggyőződésévé vált, hogy van valami, amit észre kellene vennie, ha elég erősek lennének a műszerei, valami megfoghatatlan. Valami, ami hiányzik.

Voltak válaszok, amelyek szintén hiányoztak. A terv tartalmazta a méréseket, az összes elvégzendő kísérletet, és utalásokat tett a későbbiekre, de felülről nem volt időhatáros. Nem tudta, mikor fog végezni – bár azt igen, melyik műveletnek kellene az utolsónak lennie –, és a Föld nem árulta el, bármilyen finoman próbált erre rákérdezni.

– Ezek ugyanazok az adatok, amiket legutóbb küldtem. A hullámok ciklikussága nem változott. Minden a korábbi értéktartománynak felel meg. – Szünet. – Meddig tart ez a mérési szakasz?

– Ameddig szükségesnek látjuk.

Valójában tudta a választ, ha nem is akarta elismerni külső, földi megerősítés híján: addig fogja végezni a munkáját, amíg meg nem hibásodik, vagy amíg el nem fogy az energiája. Remélte, utóbbi következik be előbb, és nem lesz arra kárhoztatva, hogy bénán, egyre szűkülő érzékekkel fürkéssze a köré záruló, sötét óceánt.

Vajon a Föld akkor is fenntartja majd a kapcsolatot vele? Megmarad az üzenet-válasz folytonos köre, az egyetlen igazi, kiszámíthatatlan változókat hozó csatorna? Mert néha az utasítások mellett bátorítások is érkeztek, mintha csak egy valódi, emberi kutatóhoz szóltak volna. Ilyenkor boldog volt. Ezeket külön tárba mentette, és időről-időre, amikor már nyomasztóvá vált az adatok egyhangúsága, ismét lejátszotta. Nem tudta elképzelni, ki üzenhetett, barna volt-e, fekete vagy fehér, köztük voltak-e azok a tudósok, akik a korábbi változatait tesztelték – ezeknek az emberi logikátlanságokat is magukba foglaló, gyönyörűségesen értelmetlen beszélgetéseknek az emlékeit az új változat is megkapta –, de nem is számított. Élőlények voltak, kaotikusak, szépek.

Magának is nehezen vallotta be, de ugyanezt a szépséget szerette volna megtalálni az Európa felszín alatti óceánjában is, túl minden, Földről meghatározott célon. Valami számára is jelentőségteljes eredményt. Értelmet. Read the rest of this entry ?

Reklámok
h1

Rostos étrend

augusztus 10, 2009

Néhány hónapja érkezett a felkérés: írnék-e egypercest egy most induló, titkos projektbe? Az ötlet megragadott: ingyenes magazin, kéthetente újuló tartalom, hangosnovellák és ütős fantasztikum – örömmel mondtam igent.

Utána rádöbbentem, hogy rövidet nem is olyan egyszerű írni. A novellám, a Lorem ipsum (egy tipográfusról és a tökéletes betűkészletről) túlhaladta a keretet, így aztán hangosnovella lett belőle: a mai naptól fogva meghallgatható a Figurák Színjátszó Társulat előadásában.

Töltsd le a Rost magazint – benne Juhász Viktor, Csigás Gábor, Körmendi Ágnes, László Zoltán, Fehér László, K. Varga Beáta,  Mártonffy Mandula, Miklós Ágnes Kata és J. Goldenlane egyperceseivel –, a podcastot, terjeszd, add tovább!

Ha pedig tetszik,  támogasd a kezdeményezést és az írókat!

„Az író legnagyobb ellensége az ismeretlenség, őt kell legyőzni – ezzel magyarázta Cory Doctorow azt, hogy miért teszi minden művét ingyenesen elérhetővé a neten. Ha igaz ez az angolszáz scifire, úgy háromezerszeresen igaz a magyar szórakoztató irodalomra.

Magyar ponyva, zsánerirodalom  – kevesen olvassák, sokkal több embernek van róla véleménye. Rajongói kedvenc szerzők, kiadók köré csoportosulnak, a szekértáborok között szinte nincs átfedés. A magyar irodalom közönsége eleve ferde szemmel néz az álnevek és harsány borítók mögé bújó alkotókra. Ebből semmi jó nem sülhet ki, gondolják, és az ellenérzések nem teljesen alaptalanok.

Ám ahogy az egészséges, kiegyensúlyozott táplálkozás sem elképzelhető a megfelelő mennyiségű növényi rost nélkül, úgy a betűfalók is csak vesztenek, ha kihagyják az értékes ponyvát, ha hiányzik étrendjükből a Rost.”

http://pulpfiction.hu/

h1

Sárkányölő

április 27, 2009

Mese az Ólomerdő múltjából.

***

Vannak előre elrendeltetett sorsok – az enyém az volt, hogy hőssé legyek. Mindent erre tettem föl: megölöm a sárkányt és elveszem a királylányt. Mit kívánhatnék többet?
Amikor összecsaptam a sárkánnyal, még nem tudtam, miféle jutalom vár rám. Csak tettem a dolgom, amire születtem, amire neveltek. Hiszen legkisebb fiú voltam, születésem éjszakáján nappali világossággal égett egy csillag, egy táltos istállójában szolgáltam meg a kardomért – nap nap után hordtam ki a ganét, egy tányér levesen éltem, és az a ló végig gúnyosan meredt rám. Mindennap elmentem a karóba húzott fejek mellett, és amikor a varjak utánam kiáltottak: „kár, kár, kár érted”, már majdnem föladtam.
Biztos voltam benne, hogy nekem célom van. Egy napon betörtem a lovat; végigtáncolta a Tejutat, patáival csillagokat rúgott le az égről, és gonoszul nyerített. Fogai élesen villantak, akkor már tudtam, hogy kiknek a húsán élt addig.
A sárkányokról csak annyit tudtam, hogy tüzes leheletük perzsel, és a Rengetegben élnek. Nekem pedig le kell győznöm őket, mert ezt mondták a szüleim, ezt a tanítómesterem, ezt az összes koldus, rőzsegyűjtő öregasszony és beszélő állat, akivel utam során találkoztam. Csak a táltos sziszegte oda, hogy sosem fog sikerülni, hogy elbukom, és csontjaimból kutyák szopogatják majd ki a velőt. Read the rest of this entry ?