Archive for the ‘írástechnika’ Category

h1

Sorok mögött: A család ereje

július 10, 2015

A fantasy zsánerében az árva főhős toposz, és nem véletlenül – aligha indulhatna el kalandozni, ha a családja felé is köti a felelősség, és a ha a cél az, hogy pozitív színben tűnjön fel, nem lehet olyan seggfej, hogy csak úgy otthagyja a szüleit, testvéreit, amikor megrendül a világ, hadd boldoguljanak, ahogyan tudnak.

tatooine_lukeLuke vajon elindult volna-e Obi-van Kenobival, ha Owen bácsit és Beru nénit nem ölik meg? Harry Potter sem lenne ugyanaz, ha nem kéne folyamatosan felnőnie a szülei miatt vele szemben támasztott elvárásokhoz.

A szülőknek persze nem kell feltétlenül meghalnia; van, hogy elszakadnak a szereplőtől, vagy olyan helyzetbe kerülnek (ők, vagy  a karakter), hogy nem képesek segíteni neki. A magára utaltság a lényeg, a tudat, hogy a karakternek magának kell megoldani a problémáit, a család addigi védőhálója nélkül. A színen nem lévő szülő ráadásul motivációt adhat, hiszen ilyenkor adott a rejtély, a soha meg nem ismert szülő képe, amelyben a karakter a jelen problémáinak magyarázatát, kiváltó okát keresi. Vagy ha a szüleit (vagy a szülői szerepet betöltő szereplőket) megölték, bosszút állhat értük, és sokszor épp ez az esemény, a biztos családi menedék szétrobbanása indítja el az útján…

A szülők mellett a testvérek, nagybácsik, nagynénik, unokatestvérek, nagyszülők is eltünedeznek, családi szempontból sokszor szinte teljesen légüres térben zajlik a történet (arról nem is beszélve, milyen ritka az olyan fantasy, ahol a főhősnek van gyereke, és az nem halt meg és nem rabolták el). A történetet így nem terheli a főhőst visszahúzó család, nem kell gondoskodnia másról, csak azokról, akiket a történet során magáénak vall, tudatos választás útján építve ki magának a bajtársakból, barátokból, szövetségesekből egy új családot.

Megvan tehát az előnye annak, ha a főhős, úgymond, üres lappal indul, és az élete úgy íródik, ahogyan az olvasó is olvassa a könyvet – az író szempontjából mindenképpen ez a kényelmesebb megoldás, a főhősét nem akadályozzák a nem a fő konfliktusból származó, „mellékes” kötelezettségek, nem aprózódik el a sztori, és nem merül fel olyan kérdés, hogy de ha él a család, miért nem beszél velük a karakter, miért nem vesznek részt az életében. Vagy éppenséggel miért nem oldják meg helyette a problémát…

harry_potter_parentsA hátránya viszont az, hogy meg kell dolgozni azért, hogy ne írói lustaság legyen csupán a család hiánya, ne egyedül a dramaturgiai kényelem legyen a szempont, hanem az árvaság, a szülőktől való elhidegülés komoly szerepet játsszon a karakter életében.

Mert család akkor is van, amikor nincsen. A család a múlt, a gyökerek, amelyekből a karakter kinő, és a család a jövő is a gyerekek képében, és ezt figyelmen kívül hagyni hiba. Aki árva, az egy hiányt kerülget egész életében, ez a lyuk éppolyan meghatározó a személyiségében, mint a hozzá közel álló személyek. A saját emlékek helyett mások emlékeiből, információmorzsákból és vágyálmokból épít fel magának képet a sosem ismert családról, és ilyen szempontból mindegy, hogy a szülők meghaltak-e, vagy eltaszították maguktól a gyereket, mindenképpen fájdalommal kapcsolódik össze a család fogalma.

Valamilyen örökséget mindenképpen magával hordoz a karakter, és ha a szülők, a testvérek nem is jelennek meg egy történetben, legalább az írónak tudnia kell, kik voltak. Ha valamilyen oknál fogva csak színen kívül mozognak – például a karakter egy nyári táborban van, bentlakásos iskolában tanul, vagy másik országba utazik –, akkor is kell, hogy legyen valami világos kép arról, mit csinálhatnak mind ez idő alatt, hogyan reagálnak ők a szereplő hiányára. Ha a karakter ugyanis kilép a családból, hogy megbirkózzon valamilyen feladattal, a hátramaradottak számára nem áll meg az élet, és bennük is  változásokat indíthat el a szereplő távozása.

Kicsit benne van talán az árva hősök mozgatásában az is, hogy az író is szeretne elszabadulni a nemszeretem kötelességektől, szabadon szárnyalni az írásban, azzal foglalkozni, ami számára fontos és érdekes, és ebbe nem férnek bele a cselekményből kizökkentő hangok, a kényszerű puttony, amit egy család jelenthet a karakter életében.

A magam részéről azonban izgalmasabbnak tartom, ha látom a családot a főhős mögött, tudom, honnan jött, milyen konfliktusok és küzdelmek állnak mögötte, és érzem azt, hogy hús-vér emberek vették, veszik körül. Most pedig, anyaként, nagyon hiányolom az olyan fantasyt, ahol a főszereplő szülői szerepet is betölt. A hősi tetteket és az izgalmakat nem zárja ki a család.

farseer-trilogy-2Nagyon szeretem például Robin Hobb Látnok-ciklusát, ahol a főszereplő FitzLovag árva fattyú. Szüleit nem ismerte, apjáról is csak mások elmondásából alakít ki valamiféle képet, családja azonban van: a nagyapja elutasítása, egyik nagybátyja pártfogása, a másik nagybátyja gyűlölete, apja feleségének pótanyai szeretete körülveszik és formálják a személyiségét. A szemünk láttára nő fel, alakítja a királyi család, amely a sajátja, még két apafigura is kerül mellé Burrich és Chade személyében. A királyságot kívülről fenyegető veszély és a belülről emésztő konfliktus pedig rajta és a családján keresztül csapódik le, izgalmas és gazdag cselekményt teremtve. Igazán jó konfliktus nem létezik emberek, emberi érdekek és érzelmek nélkül, és mennyivel szövevényesebb és érdekesebb az, ha nemcsak a főszereplőben látjuk ennek visszhangját, hanem a közvetlen környezetében is! A Látnok-ciklus csodálatosan jó fantasy, amely képes egyszerre családi- és királydrámaként és epikus fantasyként is működni, tökéletes egyensúlyba hozva a nagyléptékű és a családon belüli eseményeket.

Nem véletlen az sem, hogy az Ólomerdő-sorozat mindamellett, hogy klasszikus, felnőtté válásról szóló és „a hős útja” típusú történet, egyúttal családtörténet is. Ebben különbözik talán legmarkánsabban az alapul szolgáló népmeséktől. Azokban a szülők vagy jutalmazó-büntető szerepkörbe kényszerült alakok (pl. a királylány apja, aki átadja koronáját és fele királyságát, vagy a gonosz mostoha, aki megbűnhődik a végén), vagy pedig, ha egy szülői alak a főszereplő, a gyerekeik szorulnak a peremre (pl. a szegény emberes mesék, ahol etetni kell a sok pulyát).  az Ólomerdő története azonban elválaszthatatlan Emese családjától.

Szerettem volna, ha több generáció is megjelenik a történetben és tevőleg hatnak is egymásra, meg akartam mutatni azt, hogy a szülők és gyerekeik egyetlen hosszú láncolatba illeszthetők, ahol az idősebb nemzedék feladatokat hagy a fiatalabbakra, azok pedig további bonyodalmakat adnak tovább az új generáció számára. Nem létezik egyetlen örökség, sokkal inkább hatások soha véget nem érő sora, és mint ahogy az egyik mozgató gondolat a sorozatban az, hogy „mindennek meg kell fizetni az árát”, a másik az, hogy „minden következményeket szül”. Ugyanannak az elvnek a két – hátra- illetve előretekintő – arca.

Nem volt elég tudnom, milyen utat jár be Emese – mint ahogy egy családi hiba indította el rajta, úgy volt helyénvaló, hogy a családja később is kísérje őt. Még ha kamaszként úgy is gondolja, hogy a kötöttségeket, a családot hátrahagyni egyet jelent a felnőttséggel, a valódi függetlenség nem kell, hogy gyökértelenséget jelentsen. Ő is azon gondolkozik, hogyan fogja élni a saját életét, megszökik, hátat fordít, bezárkózik… de nem véletlen, hogy amikor végre saját magára, a saját szerepére rátalál, a családját is megtalálja újra, és ott vannak körülötte gyógyulófélben, hegekkel mindannyian. A család ereje nélkül ő nem lenne sehol… nem lehetne az, aki. A kitartása, ami talán az egyik legerősebb jellemvonása, ott gyökerezik István makacsságában, ahogy minden éjjel elindult megkeresni Lónát, ott van Lóna próbálkozásaiban, hogy újra felépítse a kapcsolatot, ami megszakadt egykor közöttük, és ott van Adélban is, aki végképp idegen a tündérek világában, mégis bemerészkedik az unokahúga kedvéért. Emesét legalább annyira a családja tette azzá, aki most, mint az utazás, a megélt szenvedések, a veszteségek, a tehetségében meglelt öröm. (És most idecitálhatnám azt a jelenetet, amikor egy szereplőt a róla őrzött emlékein keresztül építenek fel újra, de már így is sokat árultam el azok számára, akik még nem olvasták a könyveket.)

Mint ahogy abban, hogy én író lettem, szerepe van az én családomnak – közvetve, közvetlenül –, úgy Emese is csak általuk lehet hőssé. Akár elismeri ezt, akár nem. Én azért tudom…  Bármi vár is még rá, bármennyi nehézség, viszontagság, árulás és hiba, a családhoz mindig van visszaút – néha még a halálon túlról is.

A témában született többi blogbejegyzés az írótársaktól:

Bartos Zsuzsa

Buglyó Gergely

Gaura Ágnes

Moskát Anita

On Sai

Puska Veronika

Reklámok
h1

Sorok mögött: Csoportterápia egy személyben

október 26, 2014

Indult egy kezdeményezés magyar SF szerzők körében: hónapról hónapra többen is körüljárnak egy-egy témát. Múlt hónapban még nagyban javítottam az Üveghegyet, ezért hiába érdekelt volna az ihlet, esélyem sem volt csatlakozni. Most a szereplők és az író viszonya került terítékre – de ezt már nem hagyom ki.

A minap valaki megkérdezte, hogy részletesen eltervezem-e a történetet, vagy a karaktereim csak úgy életre kelnek? A kérdés első felét most félretenném, és inkább a második felével foglalkoznék, ugyanis ez – „és akkor a szereplők életre keltek, és én csak hagytam, hogy meglepjenek” meglehetősen gyakran visszatérő motívum a szerzői interjúkban.

Hadd tisztázzam: a karakterek nem kelnek életre, és nem rakoncátlankodnak kedvükre az írótól függetlenül. A karakterek életre kelése egy biztonságos, leegyszerűsítő válasz, amit sokszor hallottunk már más íróktól. Nem hiszek abban, hogy a szereplők valóban függetlenek lehetnek az írótól, és ők írják a történetet, amihez a szerző csak gépelő ujjakat ad asszisztálásképpen.

Persze az írás mindenkinek személyes élmény, úgyhogy nem tudom, más miért adja ezt a választ, csak azt, hogy én miért nyúlnék az „életre keltek a szereplőim” kártyához.

Azért, mert kényelmes. Mert valamiképpen már régen beleépült az Író mítoszába (sok író kifejezetten dolgozik azért, hogy a nem író átlagember misztikus folyamatként fogja fel az írást), és aki hallja, sokkal kevésbé tartja furcsának, mint azt, hogy „kérem szépen, a szereplőim azért élnek, mert én is élek.” Pedig, ha közelebbről megvizsgálom, az én válaszom valójában ez.

Amikor ugyanis hagyom, hogy a karakterek „maguktól” beszéljenek és cselekedjenek, nem teszek mást, mint hogy némi kontroll mellett, a korábban történt események és a premissza sorvezetője mentén saját magamnak adok szabadkezet. Jobban megvizsgálva a szereplők mindegyike én vagyok: felnagyított jó és rossz tulajdonságok, amelyekben magamra ismerek; másoktól látott és bennem visszhangra talált magatartásformák, vélemények; belőlem hiányzó darabok, amelyekre vágyok, vagy amelyek éppenséggel taszítanak; olyan világképek és érzések összessége, amelyekkel szemben definiálni tudom magamat, vagy amelyek valahol elrejtve bennem is ott vannak. Nekünk sincsen egységes, oszthatatlan személyiségünk – helyzettől, partnertől függ, mi kerül előtérbe és mi tompul le, mikor érezzük önazonosnak magunkat. Innen már csak egy lépés a karakterek mozgatása.

Ó, vannak persze vacak, kétdimenziós, fiókból előhúzott karakterek, kevés energiát igénylő archetípusok, vagy éppen eltúlzott karikatúrák. Persze. De ha bármelyikbe bele kéne ásnunk magunkat, hogy élő, lélegző szereplőt gyártsunk belőlük, a részleteknek köszönhetően előbb-utóbb megtalálnánk önmagunkat mindegyikben.

Néha persze még számomra is úgy tűnik, mintha a szereplők akár nélkülem is létezhetnének. A karakterek előbb-utóbb leválnak rólam, és külön entitásként kezdem őket kezelni, úgy beszélek, gondolkodom róluk, mint ismerősökről, akiknek félelmeivel, vágyaival részben tisztában vagyok (részben pedig még el kell árulniuk nekem), de amikor írásra kerül a sor, és kilépnek a színre, mindvégig tudatában vagyok annak, hogy amikor tudom, mit fognak mondani, cselekedni, annak köszönhető csupán, hogy én – az írói persona – meghallgatom magamat – a szereplőt –, és egy időre engedem a felszín közelében úszkálni. Minden, amivel meg tudnak lepni, az belőlem fakad. Az írás egyúttal önismereti kurzus is.

Közhely, hogy az írás árulkodik az íróról, de torzításmentes képet nem tud adni róla. Viszonyom a karakterekkel annak a függvénye, hogy általam fontosnak tartott értékeket vagy szerintem előnyös tulajdonságokat jelenítenek-e meg vagy sem. Karaktert gyűlölni is csak úgy lehet igazán, ha felismerjük benne önmagunk sötét gondolatait. Mintha csak csoportterápiát tartanék saját magammal. Olyan ének (és énnel szemben álló sötét felek) ezek, amelyek az életben megélt sok arc helyett a fikció világában képesek csupán mozogni. Oda zártam őket, mindet a saját kis világába. Célra szerkesztett éndarabok.

Sokszor ebben semmi tudatosság nincsen: mikor írni kezdek pl. egy novellát, nem mindig van pontos képem arról, kik szerepelnek benne, mégis, szinte maguktól, mélységgel telnek meg. Minél inkább egy-egy tulajdonság- és gondolkodásszettet jelenítenek meg és igazolnak vissza, úgy különül el bennem is az énjük, hogy aztán már csak elég legyen felidézni a nevüket ahhoz, hogy tudjam, egy-egy helyzetben miként cselekednének.

De a munkát ilyen értelmezés mellett is nekem kell elvégeznem. Nem a szorgos szereplők írják meg helyettem. Nincsen könnyítés. Nekem kell megírnom a történetet, az összes résztvevő énemmel közösen.

Egyszemélyes csapatmunkában.

A többiek bejegyzései:

Bartos Zsuzsa

Brandon Hackett

Buglyó Gergely

Gaura Ágnes

Kemese Fanni

Laura Arkanian

Moskát Anita

On Sai

 

h1

Mágia és társadalom

szeptember 10, 2009

Amin rendszeresen fennakadok a fantasy könyvekben, az a gumimágia. Hogy mit értek ezalatt? Amikor a klasszikus feudális környezetben csak úgy hemzsegnek a varázslók, és valahogy még sincsenek hatással a világra, csak amikor valamelyikük meghibban és gonosz főúr lesz. A mágiának csak addig van szerepe, ameddig közvetlenül a cselekményhez kapcsolódik, és az író még csak arra sem veszi a fáradságot, hogy legalább azt átgondolja, a varázsló szereplő életét mennyiben változtatja meg a varázslás képessége. Ha már egy komplett társadalom túl nagy falat, legalább próbálná meg kicsiben. Read the rest of this entry ?

h1

Miért kuka?

augusztus 25, 2009

Ígértem, hogy megírom, miért dobtam kukába a 2.0-ás változatot is, hogy ne tűnjön puszta női szeszélynek ez a drasztikus lépés.
Vegyük sorra! Read the rest of this entry ?

h1

Tábori munka

augusztus 20, 2009

Múlt héten lezajlott a harmadik Delta Műhely írótábor. Öt nap írástechnika, gyakorlás, nevetés és agytorna. Bevallom, nemigen került elő az Ólomerdő2, mivel a gyakorlatok jobbára  irányított jelenetírásból álltak, de nem mondhatom, hogy nem volt hasznos – a feldolgozott könyvben foglaltak és a feladatmegoldások nem múlnak el nyomtalanul, biztos vagyok benne, hogy kamatoztatni fogom, ha máshogy nem, majd Fred feldobja.

Az egyik gyakorlat viszont az Ólomerdőhöz kapcsolódik – ez a jelenet nem kerül be a regénybe, mert ezen a múlton és szereplőn már túlléptünk, de talán érdekes (és addig is úgy tűnik, mintha haladnék): Read the rest of this entry ?

h1

Nézőpontokról

július 24, 2009

Visszakaptam Levintől (ha valaki még nem tudná, ő a szerkesztőm, aki nélkül a múzsák csak senyvednek) a kézirat elejét kijavítva – ó, a pirosak élénk lobogása! Ami viszont ennél lényegesebb: mondott valamit, ami az egész narrációra kihathat: gond van a nézőponttal.

Képzeljük el, hogy az író egy kamerát fog a kezében, amely nem csak képeket és hangokat, de gondolatokat és érzéseket is fogni tud, ha éppen ez a funkció be van kapcsolva rajta. Read the rest of this entry ?

h1

Az Ólomerdő és a népmesék kapcsolata

július 15, 2009

Először is szeretnék egy linket mutatni: Ameli (Eftímea) írt egy összefoglalót az Ólomerdőben használt meseelemekről illetve a könyv és a népmesék párhuzamairól (és eltéréseiről).  Érdekes, bevallom, én sosem szedtem ezt így össze (kevés jegyzetet használok, rossz szokás mindent fejben tartani).

Felmerülhet a kérdés: ebből mennyi volt tudatos?

Read the rest of this entry ?