Archive for the ‘írás’ Category

h1

Sorok mögött: A mag

április 11, 2015

Más írók műveiben olyan könnyű felismerni a köteteken, sokszor életműveken áthúzódó problémát, témát, amely olyannyira nem hagyja nyugodni a szerzőt, hogy minduntalan új és új oldalakról közelíti meg. Olyan ez, mint az ujjlenyomat, ugyanúgy hozzátartozik egy-egy író stílusához, mint a szóhasználata, a metaforái, vagy a vonzódása a körmondatokhoz.

Nem is biztos, hogy maga az író tisztában van a fő témájával; talán teljesen mást gondol rá jellemzőnek és lényegesnek. Lehet, hogy az, aki beteljesülő szerelemről ír lányregényeket, valójában az árulásról ír újra meg újra, csak éppen ezt elfedi a cselekmény és a bevett fordulatok egyformasága, a cukor elrejti a keserűt.

Én sokáig úgy gondoltam, egyszerűen csak emberek közti kötődésekről, kapcsolatokról írok – így, ilyen tágan, és éppen ezért ez a meghatározás nem is mond semmit. Aztán, ahogy egyre tudatosabbá váltam, úgy tűnt fel, hogy a legtöbb írásomban van egy mag az éppen aktuális történet problematikája és témája mögött. Talán csak mellékalakokban jelent meg, vagy elrejtve más gondolatok mögé, de egyre inkább a felszínre tört, és annyira meghatározóvá vált, hogy alighanem ez fogja uralni a teljes Ólomerdő-trilógiát.

Az első kötetnél még úgy tűnt, a téma az, hogy mindennek meg kell fizetni az árát. Ez indította el a szálakat, ez határozta meg, minek kell történnie. Ugyan ez továbbra is meghatározza a tündérvilágot, Emesén és több másik szereplőn keresztül mégis arra döbbentem rá, hogy valójában már nem ez mozgatja őket. Ez a téma statikus, egy premissza, egy törvény, de nem az az élő mag, amelyből aztán a történet kihajthat, és inkább csak alapot szolgáltatott a későbbi kötetekhez.

Ami jelenleg leginkább izgat, és visszanézve már évekkel korábbi írásaimban is megjelent, az az identitás kérdése, méghozzá az integritását megőrző identitásé. Az én és nem-én közötti választóvonal nem éles, egyrészről igyekszünk magunkat elhatárolni a világtól, és rámutatni arra: „ez vagyok én”, másrészről viszont folyamatosan oldjuk fel mi magunk a határokat, amikor bele akarunk olvadni egy-egy közösségbe, idomulni akarunk az elvárásokhoz, és ez állandó feszültséget eredményez. Az is kérdéses, ugyanaz-e a családban látott én a munkahelyivel, vagy csak osztoznak néhány közös halmazon. Megtagadhatóak-e egyes énjeink arra hivatkozva, hogy „de én nem olyan vagyok valójában“?

Izgat annak az énnek a képe, amelyik határozottan, rendszeresen meghúzza a határvonalat kül- és belvilág között, és elsősorban önmagához hű (vállalva azt is, hogy az „önmagam” fogalma is mesterséges, nem behatárolható konstrukció).

Mindig is problémáim voltak az elvárásokkal (talán tudat alatt ezért is bojkottáltam az előző körtémát). Miközben igyekszem megfelelni nekik – be kell tartani a határidőket, foglalkozni kell a családdal, hobbival, írni kell és úgy általában, reagálni a világra –, egyúttal magam felé is meg kéne felelnem azzal, hogy valamiképp egyben tartom és megőrzöm az énemet, ne mossa el, formálja át a külvilág. Márpedig azt teszi, és sokszor ehhez önként adok engedélyt. Jó benne lenni a gyerekkel vagy a kedvessel közös „mi”-ben, és voltaképpen a munka és az írás is örömöt tud okozni, akármennyire sürget a határidő. Máskor az elvárások viszont betolakodásnak érződnek a személyes terembe, és felzaklatnak.

Ez az ambivalens viszony az én és nem-én közti határhoz rendre előbukkan az írásaimban. Amikor Emma második nőként elutazik a szeretője temetésére, számolva a feleséggel, de nem kifejezetten a konfliktust keresve, akkor a társadalmi elvárások ellenében marad hű a választott, kétszemélyes közösséghez, amelyet a férfival alkotott. Amikor a Fehér elefántban a vak nyomozó a bűntett szándéka és a végrehajtott bűntett közti különbségen gondolkodik, az én határain belül már megtörtént gyilkosságot majdnem azonos súlyúnak gondolja az elkövetéssel, hiszen utóbbi csak abban különbözik, hogy kölcsönhatásba is lépett a külvilággal. Az öntudatra ébredő tó nő és víz alakjában egyaránt önmaga, és különböző formáiban megtapasztalt érzései mindenképpen hozzá tartoznak.

A Kősárkányban pedig Emese azért indult el (kétszer is), hogy az örökségéhez, a két világhoz fűződő viszonyát meghatározza. A kamasz felnőtté válása magában foglalja az „én” megszilárdulását és megerősödését a külvilággal szemben, és az út végére Emese arra jut, mint sok más felnövő gyerek: hogy a saját identitását elsősorban ő maga határozza meg a döntései és elköteleződései révén.

Kérdés persze, hogy a világ mit vár tőle, és képes lesz-e magáévá tenni az elvárást, hogy Ezüstkezűvé váljon, vagy épp ellenkezőleg: dacol vele? Külső vagy belső kényszer az, hogy hőssé váljon a döntései útján? Egyre inkább úgy tűnik, hogy a lezáró kötetnek ez lesz a témája – a mag már nem pihen, már nem csak bátortalan hajtásokat növeszt, hanem ezúttal teljesen beszövi-beindázza majd a történetet – de hogy a fő téma azután tovább hajt majd engem, vagy új témára találok, azt egyelőre nem tudom megmondani.

De igyekszem a saját utamat követni, akár a külvilág elvárásaival ütközve is.

 A többiek bejegyzései:

Gaura Ágnes

Buglyó Gergely

Bartos Zsuzsa

Moskát Anita

Kemese Fanni

Varga Bea (On Sai)

Puska Veronika

Reklámok
h1

Sorok mögött: Csoportterápia egy személyben

október 26, 2014

Indult egy kezdeményezés magyar SF szerzők körében: hónapról hónapra többen is körüljárnak egy-egy témát. Múlt hónapban még nagyban javítottam az Üveghegyet, ezért hiába érdekelt volna az ihlet, esélyem sem volt csatlakozni. Most a szereplők és az író viszonya került terítékre – de ezt már nem hagyom ki.

A minap valaki megkérdezte, hogy részletesen eltervezem-e a történetet, vagy a karaktereim csak úgy életre kelnek? A kérdés első felét most félretenném, és inkább a második felével foglalkoznék, ugyanis ez – „és akkor a szereplők életre keltek, és én csak hagytam, hogy meglepjenek” meglehetősen gyakran visszatérő motívum a szerzői interjúkban.

Hadd tisztázzam: a karakterek nem kelnek életre, és nem rakoncátlankodnak kedvükre az írótól függetlenül. A karakterek életre kelése egy biztonságos, leegyszerűsítő válasz, amit sokszor hallottunk már más íróktól. Nem hiszek abban, hogy a szereplők valóban függetlenek lehetnek az írótól, és ők írják a történetet, amihez a szerző csak gépelő ujjakat ad asszisztálásképpen.

Persze az írás mindenkinek személyes élmény, úgyhogy nem tudom, más miért adja ezt a választ, csak azt, hogy én miért nyúlnék az „életre keltek a szereplőim” kártyához.

Azért, mert kényelmes. Mert valamiképpen már régen beleépült az Író mítoszába (sok író kifejezetten dolgozik azért, hogy a nem író átlagember misztikus folyamatként fogja fel az írást), és aki hallja, sokkal kevésbé tartja furcsának, mint azt, hogy „kérem szépen, a szereplőim azért élnek, mert én is élek.” Pedig, ha közelebbről megvizsgálom, az én válaszom valójában ez.

Amikor ugyanis hagyom, hogy a karakterek „maguktól” beszéljenek és cselekedjenek, nem teszek mást, mint hogy némi kontroll mellett, a korábban történt események és a premissza sorvezetője mentén saját magamnak adok szabadkezet. Jobban megvizsgálva a szereplők mindegyike én vagyok: felnagyított jó és rossz tulajdonságok, amelyekben magamra ismerek; másoktól látott és bennem visszhangra talált magatartásformák, vélemények; belőlem hiányzó darabok, amelyekre vágyok, vagy amelyek éppenséggel taszítanak; olyan világképek és érzések összessége, amelyekkel szemben definiálni tudom magamat, vagy amelyek valahol elrejtve bennem is ott vannak. Nekünk sincsen egységes, oszthatatlan személyiségünk – helyzettől, partnertől függ, mi kerül előtérbe és mi tompul le, mikor érezzük önazonosnak magunkat. Innen már csak egy lépés a karakterek mozgatása.

Ó, vannak persze vacak, kétdimenziós, fiókból előhúzott karakterek, kevés energiát igénylő archetípusok, vagy éppen eltúlzott karikatúrák. Persze. De ha bármelyikbe bele kéne ásnunk magunkat, hogy élő, lélegző szereplőt gyártsunk belőlük, a részleteknek köszönhetően előbb-utóbb megtalálnánk önmagunkat mindegyikben.

Néha persze még számomra is úgy tűnik, mintha a szereplők akár nélkülem is létezhetnének. A karakterek előbb-utóbb leválnak rólam, és külön entitásként kezdem őket kezelni, úgy beszélek, gondolkodom róluk, mint ismerősökről, akiknek félelmeivel, vágyaival részben tisztában vagyok (részben pedig még el kell árulniuk nekem), de amikor írásra kerül a sor, és kilépnek a színre, mindvégig tudatában vagyok annak, hogy amikor tudom, mit fognak mondani, cselekedni, annak köszönhető csupán, hogy én – az írói persona – meghallgatom magamat – a szereplőt –, és egy időre engedem a felszín közelében úszkálni. Minden, amivel meg tudnak lepni, az belőlem fakad. Az írás egyúttal önismereti kurzus is.

Közhely, hogy az írás árulkodik az íróról, de torzításmentes képet nem tud adni róla. Viszonyom a karakterekkel annak a függvénye, hogy általam fontosnak tartott értékeket vagy szerintem előnyös tulajdonságokat jelenítenek-e meg vagy sem. Karaktert gyűlölni is csak úgy lehet igazán, ha felismerjük benne önmagunk sötét gondolatait. Mintha csak csoportterápiát tartanék saját magammal. Olyan ének (és énnel szemben álló sötét felek) ezek, amelyek az életben megélt sok arc helyett a fikció világában képesek csupán mozogni. Oda zártam őket, mindet a saját kis világába. Célra szerkesztett éndarabok.

Sokszor ebben semmi tudatosság nincsen: mikor írni kezdek pl. egy novellát, nem mindig van pontos képem arról, kik szerepelnek benne, mégis, szinte maguktól, mélységgel telnek meg. Minél inkább egy-egy tulajdonság- és gondolkodásszettet jelenítenek meg és igazolnak vissza, úgy különül el bennem is az énjük, hogy aztán már csak elég legyen felidézni a nevüket ahhoz, hogy tudjam, egy-egy helyzetben miként cselekednének.

De a munkát ilyen értelmezés mellett is nekem kell elvégeznem. Nem a szorgos szereplők írják meg helyettem. Nincsen könnyítés. Nekem kell megírnom a történetet, az összes résztvevő énemmel közösen.

Egyszemélyes csapatmunkában.

A többiek bejegyzései:

Bartos Zsuzsa

Brandon Hackett

Buglyó Gergely

Gaura Ágnes

Kemese Fanni

Laura Arkanian

Moskát Anita

On Sai

 

h1

Üveghegy és Kősárkány

október 11, 2014

Úgy tűnik, én nem arra születtem, hogy blogot írjak – valahányszor lett volna időm rá a munka és a magánélet mellett, akkor inkább az Ólomerdő folytatását vettem elő.

Pontosabban folytatásait. Amint az Ólomerdő-történetekkel folytatott hadakozásom krónikája is elárulta, 2012. februárjában befejeztem az Üveghegy című kisregényt, azt is három nekifutás után, aztán azt hittem, végre továbbléphetek az azt követő történetre.

Nem így lett. Ugyanabba a problémába ütköztem, mint korábban: egyszerre túl sok mindent akartam belesűríteni a történetbe, és a különböző témák szétfeszítették a sztorit. Jól van, mondtam magamnak rutinosan, egyszer már megoldottam egy hasonló problémát azzal, hogy kisregényt írtam az átvezető eseményekből (amelyek önmagukban is épp elég mozgalmasak, nem csoda, hogy nem állt nekik jól a másodhegedűs szerep a fő történetszál mellett), tegyünk most is így.

Azt hittem, hogy Emese útkereséséből, a kamasz- és felnőttlét között megélt nehézségekből egy akkorka kisregény lesz csak, mint amilyen az Üveghegy volt, végül azonban majdnem tíz ívre duzzadt. Első felében két utazás váltogatja egymást – az egyiket Emese Bécsbe teszi, a másikat Szépországba (a tündérek földjére), a második felében pedig már nemcsak többeknél merül fel a „ki vagyok?” kérdése, de az utolsó kötet eseményeinek is elkezdtem megágyazni, és visszatértem olyan szereplőkhöz, akik addig csak motoszkáltam a tudatom peremén.

Nem volt könnyű az utazás nekem sem. Az Ólomerdő által támasztott elvárások (ifjúsági fantasy, végén csókkal) egyszerűen nem fértek meg a történettel, amit el akartam mesélni, és hosszas vívódásba került lemondani arról, hogy a külső nyomásnak megfeleljek (és majdnem írtam egy dühöngő bejegyzést arról, hogy mi a bajom a mostani YA fantasyk kötelező köreivel). Azt akartam, hogy Emese története önmagához legyen hű, és nem sürgethettem a nővé érését csak azért, mert tudtommal sokan várják (közéjük értve persze magamat is, mert valahol mélyen a szadista író énem alatt egy romantikus is el van rejtve).

Úgy érzem, egy vallomáson túl kell esnem. Nincs Rabonbán, pont. A Kősárkányban egyáltalán meg sem jelenik, és az Üveghegyben is csak egy jelenet erejéig bukkan fel. Tudom, hogy sokaknak hiányozni fog, de ez most (még) nem az ő története. A következő majd az övé lesz, tényleg.

Hihetetlen megkönnyebbülés volt félretenni az elvárásokat, és egyszerűen csak azzal foglalkozni, ami éppen most fontos. Emesének hosszú utat kell bejárnia, hogy az lehessen, akire aztán a végzetnők rábízzák a tündérvilág sorsát, és ez az út nem csupán kilométerekben mérhető, hanem hibák, tévedések, küzdelmek és vágyak sorozata, amiket nem összegezhetek háttértörténetként az „izgalmas” részek előtt. Hiszen az út a legfontosabb, a képlékeny köztes állapot.

Hogyan lesz valakiből hős? Milyen pofonok, veszteségek, örömök és visszaigazolások által? Van-e egyáltalán olyan kategória, hogy „hős”, és nem csupán egy olyan lányról beszélünk, aki minden követ megmozgat azért, hogy megtalálja az egyensúlyt a vágyai és aközött, amit helyesnek ítél?

Az Üveghegy kötet (benne az Üveghegy és a Kősárkány kisregények) a változás története. Változik Emese, változik Széposzág, de változik Lóna, István, Firene, a Héterdő is, hogy a végére (majdnem) mindenki a helyére kerüljön a következő történethez, és Emese saját döntése alapján elmehessen végre visszaszerezni Rabonbán szívét.

(A számok szerelmeseinek: az Üveghegy 129K, a Kősárkány 391K terjedelmű lett, a kettő együtt így egy ívvel hosszabb, mint az Ólomerdő volt.)
h1

Régi-új Ólomerdő

április 21, 2014

Ugyan a napokban különböző embereknek és blogokon többször is megválaszolom a kérdést, mit változtattam az Ólomerdőn, úgy érzem, egy magyarázattal itt is tartozom.

Amikor befejeztem az Üveghegyet (az öt Ólomerdő-történet közül a másodikat), nyilvánvaló volt, hogy önmagában sehol nem fogom tudni megjelentetni. Kész szerencse, hogy már dolgoztam a harmadik történeten, amellyel együtt már kitesz egy kötetet, viszont ahogy egyre jobban beleástam magamat a világba és a korábbi szereplők életébe, egyre jobban zavart az Ólomerdő eleje.

A régi kiadásban a regény ötödénél került át Emese Héterdőbe, és tündér örökségére is lényegében akkor döbbent rá. A varázslatos elemeket pedig iskolai jelenetek ellensúlyozták, lehorgonyozva Emesét a „valódi” világban. Az olvasók egy része lassúnak találta ezt az indítást, és én is úgy éreztem, nem olyan lényeges megismernünk Emese családon kívüli, normális életét – sokkal fontosabb lenne a családi szálakat megerősíteni.

Így aztán az új változatban Emese anyjának eltűnése és tündér mivolta a kezdetektől fogva tudott; és ahogy a rejtély is megváltozott, István és Emese kapcsolata kicsit kidolgozottabbá vált. Hiszen a regény későbbi jeleneteiben rajtuk múlik sok minden, és kötődésüknek egymáshoz a folytatásban is komoly szerepe lesz…

De ez csak a dramaturgiai magyarázat. A lényeg sokkal egyszerűbb: azért írtam át az Ólomerdőt, mert megtehettem. Mivel a folytatás nem jelenhetett meg a  „levegőben lógva”, várható volt, hogy újra a könyvesboltok polcaira kerül majd az első kötet. Nem bírtam volna változatlanul hagyni. Közhelyszámba megy az, hogy „egy könyv csiszolgatását sosem lehet befejezni, csak abbahagyni”. Hát akkor igazolom ezt a közhelyet.  Hét éve elengedtem az Ólomerdőt, de amikor vissza kellett térnem az elhagyott ösvényekre, megismerkednem a közben kamasszá, majd felnőtté érett Emesével, nem tudtam félretenni az időközben összegyűjtött tapasztalatot és meglátásokat a könyvről. Kellő idő múltával mind az elborzadás, mind az ájult imádat elkopik a saját művünkkel szemben, és könnyebb felfedezni mind a hibáit, mind az erényeit.

Hű akartam maradni az eredeti regényhez, és úgy gondolom, sikerült. A mostani verzió közelebb áll ahhoz a képhez, ami bennem élt az írása közben. Kevesebb a mellékvágány, erősebb a kamaradrámai jelleg (nem írok epikus, birodalmakon átívelő fantasyt, a szűk kameraállást szeretem), tisztább az esszencia. Azt mondjuk nem tudom, hét év múlva mit fogok gondolni róla (vagy a folytatásairól), de remélem, nem lesz okom változtatni rajta többet.

 

h1

Az eladhatatlan novelláról

május 21, 2012

A 2010-es írótábor a stílusgyakorlatokról szólt, és bevallom, eddig messze ezt a feladatsort élveztem a legjobban (nem árt néha újra leporolni). Azon túl, hogy befejeztem a Fehér elefánt című novellát, belekezdtem egy másikba is, amely kezdetben csak töredékekből állt, amelyek valahogy mégis összekapcsolódtak, pedig eskü, hogy eredetileg csak játszani akartam a stílusokkal. A hazaúton aztán az egész kép összeállt – nem mondok cselekményt, mert ez nem az, sokkal inkább fintor a tükörnek, pillanatkép arról, amivel íróként, vagy épp szerkesztőként küzdök, és persze van benne sok kacsintás ki és be egyaránt.

A sok borús és depresszív novella után ezt öröm volt írni, bár vérverejtékes öröm, mert stílusokkal játszani korántsem olyan könnyű, mint amilyennek látszik, de határozottan élveztem, hogy ezúttal bármilyen elborult ötlet pironkodás nélkül megmutathatja magát – aztán hátha beépül a végeredménybe.

Ezek vagyunk mi, ez vagyok én, ez a foncsor a vidámparki elvarázsolt kastély homorú tükrein. És persze mint ilyen – tökéletesen eladhatatlan.

A magam részéről viszketést kapok az olyan novelláktól, amelyekben egy író hétköznapi vagy fantasztikus viszontagságairól van szó. Nesze nekem, most írtam egy ilyet, méghozzá olyan mérhetetlenül belterjes valamit, amiben az elrejtett poénok felét csak a szakmabeliek érthetik, sikerrel elfalazva magamat az olvasók többségétől. És mégis szerettem ezt a furcsa írást.

Akármennyire szerettem, sejtelmem sem volt, mihez kezdjek vele, egészen addig, amíg meg nem keresett Varga Bea, aki az Aranymosót igazgatja, hogy ugyan, adnék már neki valamiféle novellát, amit kitehetne az oldalra. Ezt küldtem – mert ha van olyan hely, ahol ezt megérthetik és élvezhetik mások, akkor az csakis olyan lehet, ahol szintén írók gyűlnek össze.

A Saltimus Bór és az elfeledett kéziratok ármádiája tehát mégiscsak megjelent. Hogy kinek mit ad, azt nem tudhatom; én azt tanultam belőle, hogy kísérletezni bátran lehet, és kell is játszani a nyelvvel, formákkal, megoldásokkal, mert az csak gazdagít (ha az írást minden esetben nem is, engem és az eszközeimet bizonyosan) – aztán, hogy sikerült-e megfizetni az árát, döntse el az olvasó.

h1

2011 könyvekben és írásokban

január 1, 2012

2011 sok nem várt fejleményt hozott, részben csodálatosan jókat és részben rosszakat (és ilyenkor hiányzik a régi Cannibalgame blog, de az már sosem fog feltámadni; kedves internet, nem vagy a barátom). Az egyik legnagyobb változás, hogy 2012 januárjától már új kiadónál, az Ad Astránál fogok dolgozni, és jobbnál jobb könyveket szerkeszthetek. (Deathless! The Windup Girl! és még sok másik.) Váratlanul érkezett a munka és először el sem akartam hinni; nagyon várom már, hogy elkezdődjön (bár bizonyos értelemben véve már hónapokkal ezelőtt kezdetét vette). Nagy kaland lesz.

2011 írás szempontjából egy hajszálnyit eredményesebb volt, mint 2010, bár ez a megjelenéseken nem látszik: két novellám jelent meg magyarul és kettő idegen nyelven. A Szolgálat az LFG.HU mágia-maffiás novellapályázatára készült, és 2. helyezést ért el; a Fehér elefánt pedig az Új Galaxis 18. számában jelent meg. A Rabbits (Nyulak) a Heiresses of Russ című antológiába került bele, az Egy csepp málna pedig immár finnül is olvasható a Spin magazinban. A nyári írótáborban ugyanakkor végre belekezdtem az Ólomerdő kisregény-folytatásába, és most már csak a legutolsó jelenetek hiányoznak, hogy végre elkészüljön (és persze az idő, ami a megírásához szükséges lenne…) Hogy utána mi történik vele, az még kérdéses, mivel kisregényt önmagában ritkán adnak ki a fantasy zsáneren belül.

Idén adtam interjút, Kistarcsán beszélgettem az írásról, a HungaroConon a nyelv zeneiségérő adtam elő, és részt vettem egy nemzetközi kerekasztal-beszélgetésen a SF-et író nők helyzetéről a világban. Az őszi Sci-Fi Napon pedig a Clarion workshopról tartottam előadást, és részt vettem egy másik beszélgetésben a kezdő szerzőkről és kézirataikról.

2011-ben felfutott az SFmag, ahová több olvasmányomról is írtam cikket. Jó érzés, hogy megvalósult, amit hónapokig tervezgettünk, és az is, hogy mintha katalizátorként működne: valami pezsgésnek indult, és olyan könyvek kerülnek előtérbe, amelyekről érdemes és kell is beszélni. Az oldalon novellákat is megjelentettünk a világ minden tájáról, amelyeket év végén e-könyvben gyűjtöttünk össze. Megrendeztük a Fantasztikus kéziratok éjszakáját is, amelynek eredményeképpen az első helyezett részt vehetett az Írókör éves írótáborában Erdélyben és hamarosan megjelenik a második helyezett Gaura Ágnes vámpírregénye a Delta Visionnél.

Szerencsére azt könnyű összeszednem, miket olvastam 2011-ben, ugyanis a Molyon lehetőség van ezeket együtt megtekinteni. Sok olyan akadt köztük, amit kifejezetten azért vettem meg és olvastam el, hogy tájékozódjam a kortárs sci-firől és fantasyről, de nem bántam meg: az év egyik felfedezettje Ian McDonald – a másik Máté Angi. Mindketten csodálatosan, mesésen írnak, és mindketten arra vezettek rá, hogy jobban odafigyeljek a saját prózámra is. A könyvek többségéről írtam az SFmagon, ezért nem ismétlem magamat. Idén ezért csak egy tízes ajánlóra futja:

Ian McDonald: Desolation Road

Máté Angi: Volt egyszer egy

David Almond: My Name is Mina

Daryl Gregory: Raising Stony Mayhall

Ursula K. Le Guin: The Birthday of the World

Kurt Vonnegut: Macskabölcső

Marina és Szergej Gyacsenko: Alekszandra és a teremtés növendékei

Gabriel García Márquez: Száz év magány

Catherynne M. Valente: Deathless

Joanna Russ: How to Suppress Women’s Writing

És mivel 2011-ben olyan sok volt az értetlenség, a szomorúság és a közöny (nem elsősorban az én életemben, de nem vagyok vak, érzem, mi folyik körülöttem), kívánok megértést, szeretetet és jóságos és megváltó szavakat íróknak és olvasóknak egyaránt.

h1

Új Galaxis 18.

október 6, 2011

Avagy elefánt a porcelánboltban az Új Galaxis antológiában.

Nagyon régen írtam sci-fit,  emlékeim szerint az utolsó a Fehér sivatag volt a Rohamban. Egy éve az írótáborban részben dacból, részben egy kihívásnak engedelmeskedve megírtam a Fehér elefántot (érdekes, a sci-fi novelláim színe a fehér) egy jövőbeli Magyarországra helyezett etikai-jogi problémáról. Az írásban feltűnő toposzok (vak empata, nyomozás) nem a véletlen művei, mindazonáltal a hasonlóságok egyéb művekkel itt ki is merülnek. A téma igen hamar önálló életre kelt, és bár eredetileg egyáltalán nem jogi sci-fiben gondolkodtam, végül az lett belőle (köszönet a jogi szaktanácsadásért Körminek és Judnak).

Az Új Galaxis 18. száma már a nyomdában van, két hét múlva megjelenik. A kiadótól előrendelhető.

Tartalomjegyzék

Lőrinczy Judit: Engedd a kondort
Bányai Tamás: Senki
Boros György László: Hosszú őrségben álomtalan
Kleinheincz Csilla: Fehér elefánt
Bukros Zsolt: Évforduló
Ladányi József: A kapu
Körtvélyes Ákos: Chang’e, kedvesem
Halmi Zsolt: Vörös homok (képregény)
Sümegi Attila: Fénytelen járatok
Bajzafi Ferenc: Gyerekjáték
Hantos Norbert: Valami zöld
Bora László: Válaszút
Maron A. Andrea: Kísérleti szex
Bukros Zsolt: Nincsen semmi baj
Radics Roland: Karthágó lányai
Dr. Smiri Sándor: A patkányok kora
Horváth Zoltán: Tik-tak