Idén tíz éves az Írókör (akkoriban még volt neve is, de az az évek során lekopott róla, így most már egyszerűen csak Az Írókör vagyunk, ha már valamiképpen utalnunk kell magunkra. De nem kell – mi pontosan tudjuk, kik vagyunk: és ha a kezdeti célok és tervek nem is valósultak meg, vagy más formában, a jelenlegi rendszer mindannyiunknak megfelel).
Számunkra az az időszak, amikor leginkább írókörként működünk, a nyári írótábor ideje, mondhatjuk úgy is, hogy a tábor tesz minket most már közösséggé. Idén a nyolcadikat tartottuk. A legelső még csak három napos beszélgetés és közös lazítás volt, mostanra viszont már öt napra hízott.
Feladatokra írunk, témákat kapunk, gyakorlatokat végzünk, nem is pusztán az elkészülő művek kevéért, hanem az azonnali visszajelzésekért és a még napokig, hetekig kitartó lendületért, az új látásmódokért, a megerősítésekért, a hibák napvilágra hozataláért.
Minden évben bővülünk kicsit: idén az SFmag Fantasztikus kéziratok éjszakájának nyertesével, Tallódi Juliannával és a Ciceró Könyvstúdió ifjúsági fantasyszerzőjével, Buglyó Gergellyel együtt táboroztunk, de pénteken ellátogatott és egy beszélgetésre és egy kör kritikára csatlakozott hozzánk Goldmann Júlia is (J. Goldenlane, ha valakinek így jobban ismerős).
Most Nagyhörcsökpusztán tartottuk a tábort, és a hely, akárcsak máskor, most is beszivárgott a készülő írásokba. És nem csak oda – biztos vagyok benne, hogy a tó fölött átrepülő hófehér kócsagok, a ködös, hajnali víz nyugalma, de még a közeli vágóhídról hozzánk eljutó disznósikolyok (amit borzalmas volt hallgatni, de persze nem csak a jó élményekből táplálkozik a képzelet) is valamiképpen vissza fognak térni – egyelőre megtelepedtek a tudatalattinkban a kapott visszajelzésekkel és a felmerült ötletekkel együtt.
Tábor volt, tehát kötött a program: reggel tornázunk (úszunk), együtt főzünk, játékokat találunk ki, de az idő legnagyobb részét az írás tölti ki, amit csak időnként tör meg egy-egy kérdés vagy csobbanás a vízbe. Évekig különféle írástechnikai könyvek alapján végeztünk gyakorlatokat, amiket aztán felolvastunk, de az utóbbi néhány évben egyre inkább azt éreztük, hogy az elmélet már nem tesz hozzá annyi pluszt a meglévő tudásunkhoz, mint korábban. Fejjel már tudjuk, mit kéne írnunk és hogyan, és ideje volt visszatérni a kötött témák és szabad asszociációk közös metszetébe, és megint kerek történetekben gondolkozni.
Tavaly óta a cél minimum kettő, de inkább három teljes novella megírása (bár többen is vannak, akik közben a regényeiken is dolgoznak, köztük én is – meg aztán vannak olyan notórius feladatbliccelők, akik csak regényeznek, mint például Brandon Hackett). Külsős íróbarátoktól és -ismerősöktől többször hallottam, hogy ezt nem lehet megcsinálni, kötött témára semmiképpen, hiszen nagyon kevés az idő… valójában viszont nagyon is sok, legalábbis én úgy érzem. Több órám van egybefüggően, fókuszáltan csak az írással foglalkozni, a munkaidőn túli szabadidőből lecsípett fél- egy órák helyett tudok időt szánni arra, hogy ne csak az eltervezett eseményeket írjam le, de hagyjak időt megérni a szimbólumoknak, asszociációknak, váratlan ötleteknek is. A kötött téma pedig csupán homokszem, ami köré ugyanúgy az agyunk növeszti a gyöngyöt.
Persze korántsem arról van szó, hogy minden mű, ami a táborban elkészül, kiváló lenne. Á, dehogy (bár akkor és ott még így is szórakoztató lehet). Viszont rögtön kapok egy sor visszajelzést (méghozzá nagyon különböző íróktól akik mind máshogyan olvasnak, másmilyen történeteket szeretnek, másban jártasak), és fölösleges írás nem létezik. Legfeljebb bekerül a gyenge novellák gyűjtőmappájába, de a magával hozott képek, ötletek, érzések megmaradnak, és talán egyszer majd egy másik, jobb írást gazdagítanak.
Idén két novellával végeztem. Az elsőt gyűlöltem. Van olyan, hogy a téma, amit kihúz az ember (sorsoljuk, hogy ki miről ír), nem kattan össze semmivel a már eleve a tudatalattiban fortyogó ötletek közül. Így volt ez most is, és bár egyes részletek érdekeltek, összességében nem sikerült jól az írás (de legalább tanultam belőle). A másik viszont… no, azt köszönöm a tábornak, mert a téma (mindenki kapott egyet a hét főbűn közül, én a jóra való restséget), a rendelkezésre álló idő és az ösztönző társaság nélkül talán ez a történet mindörökre ott maradt volna beragadva az elmém „majd egyszer megírom” fiókjában. Biztosan kellett neki az előző napi szenvedés a sárkány-fekete lyukkal és a sellőkapitánnyal, meg az is, hogy amikor kinyitottam a tenyerem, és megláttam, melyik főbűn van a cetlire írva, akkor a tudatalattiból rögtön előugorjon néhány régóta érlelődő kép egy magányos, idős asszonyról és egy buja rózsakertről (amely képek csak itt és most találkoztak egymással, de rögtön egymásnak valónak éreztem őket). De persze leginkább a tábor kreativitásban túlfűtött környezete és az idő kellett hozzá.
Jó volt ez az öt nap.
Hogy mi az írótábor? Nekem elsősorban egy nagy lökés. Le a szikláról. Hogy az ember újra felfedezze, hogy repülni is tud.
A többiek beszámolója az írótáborról:
kleinheincz.wordpress.com 