Tizennégy éve elkezdtem egy történetet egy lányról, akinek az apja ember, az anyja pedig tündér volt. Akkor még úgy hittem, hogy egyetlen regény elég lesz, hogy megismerjem őt, a családját és a világát, de tévedtem. Minden egyes szereplőnek saját meséje volt, minden lezárás új kezdést hozott magával, ezért azon kaptam magamat, hogy kisregényt írok a közvetlen folytatással, majd egy újabb regényt, és azután még újabbat…
Most elértem az út végéhez. Emese története itt véget ér, egy novella, két kisregény és három regény után. Tegnap elengedtem Szépországot, és bár könnyen lehet, hogy később még új történetek születnek, új szereplőkkel, most már egy új világ foglalkoztat.
Rengeteget tanultam, amíg a trilógiát írtam – az írásról, az átírástól, a szereplőimről és magamról is. Rájöttem, hogy nincsen bonyolultabb, mint egy mese, amelyik egyszerűnek láttatja magát. Az utolsó javítás és a tanulságok feldolgozása még hátravan, de egy szusszanásnyi pihenőt engedélyezek magamnak, hogy el tudjak búcsúzni Emese történetétől.
Az Ezüstkéz 2019 végén fog megjelenni, és a címadó regény mellett egy kisregényt is tartalmaz majd, Sárkányfi címmel.
kleinheincz.wordpress.com 