h1

Szétesik, összeáll

december 16, 2019

Egyszer volt, hol nem volt… az író megírta regényét.

Az Ezüstkéz szerkesztőnek leadott kézirata az 5.6-os verziószámot viselte, és mire eljutottam az utolsó mondatig, már az 5.7-es verzión dolgoztam. Az eddigi négy megjelent regényem közül ennek ugrottam neki a legtöbbször, az 5.6-os és 5.7-es váltást leszámítva külső kényszer nélkül. Mert az, hogy az író leül és elsőre tökéletesen megírja a regényt, az csak egy mese. Amolyan „holnemvoltos” tündérmese, amiben jó hinni akkor, amikor az ember maga elé képzeli a történetét, és a fejében valahogy minden színes és eleven. Utána azonban kénytelen elindulni abba a nagy-nagy rengetegbe, hogy elnyerje méltó jutalmát, és hamar rájön, hogy a nagy kaland valójában kemény munka.

Lefordítani szavakra azt, ami sokszor csak egy érzés, nem egyszerű. Fölépíteni egy egész társulatot, hogy eljátszhassák, amit a szöveg a sorok között még mondani akar, idegőrlő zsonglőrmutatvány. Sokszor éreztem azt, hogy majdnem megvan, amit szeretnék, éppen csak kevésnek éreztem a „majdnem”-et. Szép, de. Ügyes, de.  El akartam jutni egy bizonyos tó partjára egy megálmodott és több éve célként kitűzött jelenethez, és nem volt mindegy, hogyan. Menjünk a rövidebb úton? Vagy válasszuk a veszélyesebbet?

Szeretném elmondani, miért tartott ez nekem évekig, és miért álltam neki újra meg újra elölről. Mert minden egyes egész verziószám egy újabb nekifutást jelent az elejétől kezdve. Természetesen nem teljes regényeket értek ezalatt, de a 4.0-ás változat – amelyet javarészt kézzel írtam noteszekbe, könyv mintapéldányokba és füzetekbe – a történet feléig is eljutott, mielőtt kidobtam volna. Valószínűleg jó lett volna. Volt, aki szerint az is volt. De nem a lehető legjobb.

72844293_2607968155946600_6715618891319476224_o

Az Ólomerdő után több szereplő sorsát is tovább szerettem volna vinni, és csak kínlódó nekifutások után jöttem rá, hogy egyetlen regény képtelen összefogni ezeket (a 2.0-ás változat kukázása idején még azt hittem, egyetlen történetet írok). Amint négyfelé bontottam a történetszálakat és idősíkokat, megkönnyebbültem: már nem volt olyan kényszer, hogy egyetlen takaros folytatásban elvarrjak minden egyes szálat és összerendezzem a sokszor teljesen külön témákat megtestesítő karaktereket, több fejezet hosszúságú visszaemlékezésekkel szakítva meg a mesét. Úgy éreztem, visszakapom az irányítást: hiszen az én történetem, akkor miért próbálnám beleszuszakolni magamat olyan szűk dobozokba, amiket végső soron csak én képzelek oda? Valójában doboz sincsen: ha azt a történetet írom meg, amit kell, amit igaznak érzek, akkor kitágulnak a határok és szabadabban nyújtózkodhatok bármilyen irányba.

Így aztán 2011-ben elkezdtem az Ólomerdő közvetlen folytatását, egy kisregényt, majd belefogtam a Kősárkányba is. Úgy éreztem, ahhoz, hogy Emese eljusson annak a bizonyos tónak a partjára, előbb meg kell tudnia, kicsoda is ő. Meg kellett találnia az útját, mint minden tinédzsernek, és eközben én is útkeresésnek indultam, és már ismert mezőket magam mögött hagyva belebonyolódtam egy sűrű rengetegbe. Amíg bolyongtam, Emese is tapogatózott, és 2014-ben eljutott arra a pontra, hogy már rá mertem bízni az Ólomerdő világának sorsát.

A 3.0-ás Ezüstkéz azonban túlságosan szorosan követte őt: miközben a teljes cselekmény körülötte forgott, a többiek, Lóna, István, Rabonbán és Firene elsikkadtak, és eközben Emese egy olyan kötelességet teljesített, amit csak a körülmények kényszerítettek rá. Azért volt hős, mert annak kellett lennie. Megnyomorította az ígéret, amit Rabonbánnak tett és amivel muszáj volt kezdenem valamit, eltakarítani az útból, hogy aztán – úgy hittem – a „lényegre” koncentrálhassak.  De egyetlen kiválasztott sem lehet csak azért az, mert az író és az őt papagájként ismétlő mellékszereplők annak mondják. A történet óhatatlanul szétesett.

Akkor állt össze megint, amikor rátaláltam három új szereplőre és Szépország múltjára, és azzal a meggyőződéssel álltam neki a 4.0-ás változatnak, hogy ez már a végső lesz. Már tudtam, mi lesz a fő konfliktus és mi a fő téma, ami köré a szereplőket csoportosítani tudom, csupán a szálakat kellett összefésülnöm. És most már ismertem Emesét, és igazán megszerettem.

Majd elakadtam. Nem csak az írás terén, de az írói blokk okait értettem kevésbé. Hiszen megvolt a történetem, összeállt végre. De aztán segítséget kaptam. Leváltottam a számítógépet, megtörtem a fehér monitor és az internet hatalmát, és töltőtollal, színes tintákkal kezdtem írni füzetekbe, nyomdákból kapott üres mintakönyvekbe és noteszekbe, hétvégente pedig összejártam az író barátaimmal, hogy együtt írjunk. Hatalmas ereje van annak, ha minden elakadást meg tud beszélni az ember, és ha látja, hogy Botond mások ujjai megállás nélkül kopognak a billentyűzeten. Körülöttem lassan elkészült két regény és jó pár novella, de én még mindig küzdöttem. A töltőtoll, amelyet az öcsémtől kaptam épp azért, hogy írjak végre, segített: tavaly őszre már majdnem készen voltam Rabonbán kisregényével, a Sárkányfival, amikor az egészet félre kellett tennem egy másik projekt kedvéért. Megírtam egy teljesen különálló kisregényt, majd ismét fel akartam venni a fonalat, és akkor rádöbbentem, hogy nem megy.

Az Ezüstkéz 4.0 nem volt rossz, de túlságosan sok volt az anyagában a buborék. Tudtam, honnan indul és hova tart, és minden logikusan következett az előzményekből és a szereplők jelleméből, mégis úgy éreztem, hogy biztonsági játékot játszom. Azt írom meg, amit már tudok, és nem azt, ami kihívást jelent, ami nehéz, ami megkínoz. vagyis nem azt, amit érdemes.

Nálam a beszélgetés hozza az áttöréseket, amikor néhány kérdés elég, hogy beékelődjön a repedésekbe, és szétvesse a probléma addig mozdíthatatlannak és sérthetetlennek látszó szikláját. Az Ólomerdőnél ez a beszélgetés Levin és köztem zajlott, most pedig Anita és Botond hagyták, hogy a fordulatokat előre lelőve, de átbeszélhessem velük az aggályaimat. Az én „Heuréka” pillanatom olyan volt, mint egy villámcsapás. Egyetlen királynőt kellett csak leütnöm a tábláról, hogy az egész sakkjátszma átrendeződjön és eljussak a végső mattig. Egyetlen fordulatot kellett sokkal korábbra hoznom, hogy minden tét sokkal élesebb legyen, minden áldozat fájdalmasabb, minden jó döntés nemesebb. Nem tudom, mit fognak hozzá szólni az olvasók. Ha közvéleménykutatást írtam volna ki, ez a megoldás fel sem került volna a lehetőségek közé. De muszáj volt meglépnem, mert onnantól, hogy felvetődött bennem, egyszerűen nem létezett más történet, csak ez. Ez volt az igazi, és ezt kerestem az elmúlt tizennégy év alatt.

A többi változás már egyenesen következett ebből. Szereplőket vontam össze, nézőpontokat helyeztem át, kulcsfordulatokat adtam át másoknak. A szétesett 4.0-ás változat egy sokkal feszesebb 5.0-ássá állt össze, amely a menet közben átírt jelenetekkel aztán lassan 5.7-es verzióvá vált. Ez az utolsó változat öt hónap alatt készült el, hol lassabban, hol gyorsabban építkezve, új és számomra is meglepő fordulatokat és gondolatokat hozva állt össze egésszé, miközben én egyre jobban szétestem. Közhelyszámba megy, amikor az írók azt mondják, hogy a történet életre kel és megírja önmagát, de részben igaz. Persze, nem magát írja meg, én vagyok az, aki elfáradtam és kiürültem az egészben, de most, hogy vége van, újra kezdek megtelni, mint egy forrás medencéje. Azt vallom, hogy nem érdemes takarékoskodni írás közben: mindent ki lehet és ki is kell merni az íróból, egészen fenékig, úgyis újra visszaszivárog belé az erő, a képzelet és a szenvedély. Mindent bele lehet és érdemes önteni az írásba: hiszen az olvasó is nagyot akar majd kortyolni belőle.

Hát ezért tartott ez az út tizennégy évig. Egy novella, két kisregény és három regény.  Utószó nincs. Az utolsó jelenet mindent elmond az írással kapcsolatban is.

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s

%d blogger ezt kedveli: