Sorok mögött: Főszerepben a természet

Amikor egy fotelben ülsz, és ugyanabban az időpillanatban egy tisztáson állsz, lábad alá hintett aranyló virágokkal, amelyek szinte ragyognak a tavasz lombok közt áttörő sápadt fényben… Amikor kiszáradt szájjal olvasol, és körülötted szürke mocsár terül el, a nyakadban érzed a spanyolmoha szakállát, orrodat pedig facsarja a rothadás bűze… Amikor kinézel a kihalt hotel ablakán át a sövénylabirintusra, amely élesen kirajzolódik a kopár hegycsúcsok és az acélkék égbolt előtt, és egyszerűen tudod, hogy a bizarr állatfigurák között a gonosz lapul…

… az nem egyszerűen leírás, hanem a természet megidézése, ami a szavakon keresztül testet öltve pontosan a kellő hatást éri el. Ha más olvasná el ugyanazokat a sorokat, talán mást látna maga előtt, mégis, olyan részletekben egyeznének beszámolóitok, amikről az író nem tett említést. A természet életre kelt.

A természetről leválaszthatatlan lények vagyunk – tehetünk úgy, mintha a városok lennének az alapvető közegeink, írhatunk lenyűgöző, sötét meséket a metropoliszokról, a természet hiánya éppen hiánya okán feltűnően akkor is jelen van. Több kutatás bizonyította, hogy a kedélyállapotunkat alapvetően meghatározza, mennyi időt vagyunk képesek zöld környezetben eltölteni. Elég lemenni egy parkba, kirándulni a hegyek között, vagy akár az erkélyről fél óráig figyelni a madarakat, máris érezhető, hogy kaptunk valamit, ami legalább olyan fontos, mint a víz meg a levegő. A természeti világ az írásnak is ugyanilyen fontos eleme, sokszor érthetetlen módon mégsem kap elég figyelmet. Elszomorító, mennyire fantáziátlan, rutinszerű egy-egy elém kerülő kéziratban a természet leírása, mintha erdő és erdő, hegy és hegy között semmi különbség nem lenne, és különösen fájó ez, amikor természetközelinek hazudott fantasyben szembesülök ezzel.

Hatalmas lehetőség van abban, ahogyan a természetet az írásainkban megjelenítjük. Mielőtt még bármi történne, már pusztán a díszlet megmutatásával meg tudunk teremteni egy alaphangulatot. Lecsüngő, fekete villanykábelek tűnnek el az esőtől megereszkedett hasú felhők alatt? Vibrálóan zöld dzsungel vesz körül, ahol azonban fojtogatóan megül a levegő, és láthatatlan rovarok zümmögése erősödik egyre? Naptól meleg földön fekszel, és fölötted vattacukor szálaiként lebegnek el a felhőfoszlányok a kerek égbolton?

És micsoda jelentésrétegeket hordoz a természet! Az erdő a legősibb meséktől fogva az útkeresés, a veszély, a magunk és a nekünk fontosak elvesztésének és meglelésének színtere, a tenger a megzabolázhatatlan ismeretlen, az embert eltörpítő isteni erő. Amikor a történetben a hős útra kel, és rengetegbe keveredik, nem csak az az erdő van jelen, amelyben éppen jár, hanem a korábbi, ősibb vadonok is, és minden hozzájuk nőtt régi mese. Minden erdő Mitágó-erdő lehet.

Amikor az Ólomerdőt írtam, ez az ős-erdő járt a fejemben, amely egyszerre idegen és vonzó térként jelent meg előttem. A Héterdő félig szerves, félig szervetlen világa ugyanúgy a határon van, mint ahogy a városaimba is rendszerint beletolakszik az organikus jelleg, se nem ilyen, se nem olyan hibridet alkotva. A Héterdő az emberi és tündéri világ határán áll, az egymásnak súrlódó két birodalom feszültségéből növekszik, ezért nem illik bele egészen a tündérország természettel harmóniában élő burjánzó elevenségébe, de a korlátok közé szorított, megcsonkított emberi világba sem. Kívülálló, ahogyan Emese is az – és mégis mindkettőhöz hozzátartozik. Akárcsak a főszereplő, a Héterdő is átjáró a világok között. Számomra önálló szereplő, hiába nem beszél, nem érez, nem cselekszik, csupán a létezésével formálja a történetet és visszatükrözi azt.

És ott van a nagy táj mellett az apró dolgok birodalma: egyetlen falevél, kavics, vagy vízről visszacsillanó fénysugár leírása is többet mondhat, mint egy egyoldalas belső monológ. Mikor, miért és hogyan írunk róla? A természet tele van szimbólumokkal, amelyek által elmondhatjuk az elmondhatatlant: olyan egy író kezében ez az eszköz, mint a legfinomabb ecset.

A többiek bejegyzései:

Bartos Zsuzsa

Demi Kirschner

Gaura Ágnes

Puska Veronika (Nibela)

Pusztai Andrea

Varga Bea (On Sai)