Bálnák a jég alatt

 

Eredetileg megjelent a Galaktika 306. számában, de mivel a Galaktikának valószínűleg soha az életben nem küldöm el semmilyen írásomat, közzéteszem a blogomon ingyen.

Egyre többször álmodott bálnákról. Lassú, fenyegetően lebegő óriásokról, amelyek súlyosan és engesztelhetetlenül, akár a Rossby-hullámok, átcsapnak fölötte. Annak ellenére kísértette a cetek képe, hogy soha nem látott egyet sem, csupán a leszállóegység memóriabankjában, ahol minden tudás, emlék és felvétel megbújt a Föld óceánjairól, amire csak szüksége lehetett.

Álmában, amíg agyának partíciói felváltva újrakalibráltak és rendszerezték a korábbi ciklusban szerzett információkat, a gondolattalan űrben, amelyet maga köré képzelt, óriási árnyak moccantak meg. Irdatlan testeket érzett karnyújtásnyira, búgó kürthang járta át, és amikor az új ciklusra készen felállt a rendszer, tudata mintha prés alól szabadult volna fel.

A félelem azonban nem hagyta el, ott motoszkált benne, akár szellem az áramkörben. Ahogy kiterjesztette a jégburok aljára tapadó kutatóállomás műszereivel összekapcsolt érzékeit az Európa óceánjába, minduntalan azt várta, hogy az ürességen egyszer csak végiglebeg egy hatalmas test. Egy anomália, amelyről addig csak sejtette, hogy létezik.

A jég alatti óceán elnyelte a csikorduló lemezek hangját, és a sötétséget enyhe háttérsugárzás, kemilumineszcencia enyhítette csupán. A hullámok és a hatalmas árapályerők munkája azonban a küldetés négyszázhuszonegyedik napján már ismerős volt, rutinszerű.

Azzal szórakoztatta magát, hogy számolt, mintázatokat keresett az adatokban, vagy újranézte a memóriabank felvételeit, és próbálta elképzelni, milyen a kék, fénnyel átitatott óceán, milyen az, ha a felszín is fagypont fölött van, és a szél fodroz rá hullámokat. Néha az áramlatokat követve mozgott az állomáson belül használt testével, és úgy képzelte, ilyen lehet a tánc.

Az óceán pedig üres volt.

A parancsa szerint mérnie kellett az értékeket, ezért mért. Csomagolt. Sugárzott. Ebből a távolságból harminchat perc tizenkét másodperc alatt jutott el az üzenete a Földre, és ugyanennyi kellett, hogy feleletet kapjon. A küldetés kezdete óta egyre nőtt a várakozás ideje.

Következtetéseket vont le, kísérleteket állított össze. Nem volt egyszerű kivitelező; az önállóság, a terven túli kezdeményezőkészség költséghatékonyabbá tette a működését, ezért kapott majdnem emberi intelligenciát a csúcsprocesszorok mellé. A rugalmasság elengedhetetlen volt egy ilyen messzeségben működő kutatóegység számára. Mint ahogyan a kíváncsiság is. Egyedül az hiányzott, hogy a már megismert tartomány mind biztosabb feltérképezésében is örömét lelje. A határok feszegetésére, a kérdésfeltevésre programozták – de nem tanították meg megelégedni a válaszokkal.

Mohón kémlelte a mélységet, de mintha mindig épp csak a statisztikai értékelhetőség peremét érte volna el a változás, és ezért kimutathatatlan maradt. Mégis meggyőződésévé vált, hogy van valami, amit észre kellene vennie, ha elég erősek lennének a műszerei, valami megfoghatatlan. Valami, ami hiányzik.

Voltak válaszok, amelyek szintén hiányoztak. A terv tartalmazta a méréseket, az összes elvégzendő kísérletet, és utalásokat tett a későbbiekre, de felülről nem volt időhatáros. Nem tudta, mikor fog végezni – bár azt igen, melyik műveletnek kellene az utolsónak lennie –, és a Föld nem árulta el, bármilyen finoman próbált erre rákérdezni.

– Ezek ugyanazok az adatok, amiket legutóbb küldtem. A hullámok ciklikussága nem változott. Minden a korábbi értéktartománynak felel meg. – Szünet. – Meddig tart ez a mérési szakasz?

– Ameddig szükségesnek látjuk.

Valójában tudta a választ, ha nem is akarta elismerni külső, földi megerősítés híján: addig fogja végezni a munkáját, amíg meg nem hibásodik, vagy amíg el nem fogy az energiája. Remélte, utóbbi következik be előbb, és nem lesz arra kárhoztatva, hogy bénán, egyre szűkülő érzékekkel fürkéssze a köré záruló, sötét óceánt.

Vajon a Föld akkor is fenntartja majd a kapcsolatot vele? Megmarad az üzenet-válasz folytonos köre, az egyetlen igazi, kiszámíthatatlan változókat hozó csatorna? Mert néha az utasítások mellett bátorítások is érkeztek, mintha csak egy valódi, emberi kutatóhoz szóltak volna. Ilyenkor boldog volt. Ezeket külön tárba mentette, és időről-időre, amikor már nyomasztóvá vált az adatok egyhangúsága, ismét lejátszotta. Nem tudta elképzelni, ki üzenhetett, barna volt-e, fekete vagy fehér, köztük voltak-e azok a tudósok, akik a korábbi változatait tesztelték – ezeknek az emberi logikátlanságokat is magukba foglaló, gyönyörűségesen értelmetlen beszélgetéseknek az emlékeit az új változat is megkapta –, de nem is számított. Élőlények voltak, kaotikusak, szépek.

Magának is nehezen vallotta be, de ugyanezt a szépséget szerette volna megtalálni az Európa felszín alatti óceánjában is, túl minden, Földről meghatározott célon. Valami számára is jelentőségteljes eredményt. Értelmet.

***

A kutatóállomásnak három víz alatti szondája volt (rajta kívül), amelyeket ő már rég leeresztett a mélybe. A hold sziklamagja a vas-nikkel szívvel nyolcvankét kilométerre feküdt a mélyben. Egyik szonda sem érte el, tíz kilométerre a jégkéregtől abbahagyták az ereszkedést, onnan küldték semmi újat nem hozó adataikat neki.

Zavarta ez a haszontalanság, az elvesztegetett idő. Pontosan tudta, hogy a jelenlegi tempóval, hacsak nem kerül sor váratlan energiaigényű feladatokra, még háromszáztizenkét napja van hátra a végső lemerülésig, de abból az idő felét már csak adatfogadó és -továbbsugárzó egységként fogja tölteni, korlátozva a saját mozgását.

Mozogni viszont kellett. Uralni a teret a kutatóállomáson, mint ahogy nem volt elég a szondák és echolokátorok adatait fürkészni, muszáj volt a saját érzékelőivel is megvizsgálni az alatta elterülő, ionokban gazdag óceánt. Olyankor mást látott. Többet. Hatalmas, feketébbnél is feketébb, sodródó foltokat, és hallott valami távoli, összefolyó éneket is, az Európa dalát, mely kísértetiesen emlékeztetett a bálnák hangmintáira.

– Mélyebbre szeretném ereszteni a szondákat. – A rádiójelek egy idő után így is elérnék. – A kábel csak tíz kilométeres, de a veszteség elfogadható a várható nyereséghez képest.

Több mint másfél órát kellett várnia a válaszra.

– AH-β, leeresztheti a Sarpedont.

A válasz kitörő örömmel töltötte el, és egy darabig csak ízlelgette az újszerű érzést, amelyet ugyan beleprogramoztak, korábban ilyen intenzitással mégsem volt alkalma megélni. Olyan volt, mint tiszta adattárakkal ébredni a kutatóállomáson, fölfedezni a memóriabank rejtett mélységeit – valami egyebet is megtapasztalni saját magán és az őt tesztelő programozók emlékein kívül. Ő javasolt egy lépést – a Föld pedig elfogadta. Mintha ember lenne. Munkatárs.

Nem késlekedett, mert nem volt értelme: az engedélyt megkapta. Távirányítással lecsatolta a Sarpedont a kábelről, és mohón nézett a szonda után, amelynek jelei egyre távolodtak. Kellemes feszültség járta át, míg várta az új adatokat. Vajon a mélyben, azon a húsz kilométeren, amit a szondának még bírnia kell, felbukkan valami új?

Ahogy a mélységet fürkészte, a kutatóállomás megremegett. Máskor is előfordult ilyesmi, ahogy a Jupiter irdatlan tömegvonzása felpúpozta a jeget, és tojás formájúra torzította az Európa óceánját. Időnként víz lövellt ki az űrbe, csillogó jégfátyollal vonva körül a holdat, és ha ez az állomás közvetlen közelében esett volna meg, az a kutatás – és az ő – végét jelentette volna. Ezért, amint a remegést megérezte, elfordította érzékeit a szondától, csak egy automatikus csatornát hagyva meg neki, és körülnézett.

Közvetlenül alattuk, a vízben, behemót tömeg lebegett, majd suhant el orsószerűen pörögve tengelye körül.

Ez valami új volt.

Először tanácstalan félelem öntötte el, amiért erre nincsen kész válasza, és kétségbeesetten kapott az adatok után, hátha azok magyarázatot adnak arra, amit lát – ám az adatok között nem volt semmi szokatlan, a remegés azok alapján csupán két összetorlódó jéglemez találkozásából eredt. Az elúszó foltnak semmi nyoma.

Dermedten állt, előhívta memóriájából a képet: a kecsesen forgó óriási orsó kivált az óceán homályos háttérsugárzásából, majd visszaúszott az enyészetbe. Ott volt. Látta, érezte… és a műszerek mégsem jeleztek egyebet a szokásos adatoknál. Sókoncentrátum, fényértékek, víznyomás, különböző frekvenciájú hangok, sugárzás, a Rossby-hullámoknak tökéletesen megfelelő áramlatok.

A kép felidézte benne az álmain keresztülúszó, ijesztően hatalmas bálnákat, amelyek úgy terebélyesedtek fölé, a létezésére közömbösen, akár a sziklák. Talán ezért álmodott róluk? Mert érzékelése peremén már akkor is ott mozgott ez az anomália, megfertőzve az adatértelmező programjait?

Tétovázott, majd egy újabb ellenőrzés után, amely ugyanezt a lehetetlen eredményt adta, soron kívül elküldte a képet a Földnek, és visszafordította figyelmét a szonda felé. Az új mélységi adatokból származó izgalmat azonban elnyomta a suhanó óriás képe. Mi lehetett az? És miért nem mutatták ki a műszerek?

Harminchat perc húsz másodperc múlva választ kapott, az adatok nyugtázását, semmi többet. Várt, hátha érkezik valami bővebb reakció, de csak a szonda első adatcsomagjára kapott rutinszerű elismerést. A nyugtalanság egyre nőtt benne, és végül nem bírta tovább.

– Föld, AH-β kérdezi, hogy látták-e az anomáliát az adatokban.

– Nincsen anomália.

Ismét elküldte a képet, és kijelölte a kérdéses területet.

– Nincsen anomália. Futasson le egy önellenőrzést.

Tudta, hogy nem tévedett, az adatok mégis makacsul ellentmondtak neki. Az önellenőrzés fölösleges volt, megalázó, időrabló, pedig közben a szonda egyre ereszkedett alább, és új adatokkal árasztotta el az adattárakat. Amikor végzett a kontrollal, elküldte az eredményeit a Földnek, és ismét a szonda felé fordította figyelmét.

Már a töréshatár közelében járt, a nyomás értékei az elviselhető maximumon álltak. Bármelyik pillanatban elveszíthette a Sarpedont, de az továbbra is küldte egyre töredékesebb adatait. A vizuális jelek érdekelték leginkább, az infratartományba átszökő fény mintázatai. Van-e bármi, ami kitakarja a háttérsugárzást?

Aztán meglátta: elnyújtott test, hosszúkás uszonyok. Sötét tömeg suhant el az érzékelők előtt. Kiadta a parancsot, hogy a szonda forduljon, nyúljon utána, de egy hirtelen roppanással, amit még közvetítettek a műszerek, a szerkezet összetört, és áramkörei közé befurakodott az óceán.

– Kérek engedélyt az anomália vizsgálatára – üzente, amikor elküldte az adatcsomagot.

Nehéz volt kivárnia a választ. Folyamatosan pásztázta az óceánt a test – a bálna – után kutatva, de nem bukkant fel.

– Nincsen anomália – jött a válasz, majd egy adatcsomag a Földről: az önellenőrzés eredménye kiértékelve.

Meghibásodás. A memória- és adatfeldolgozó egységek közti határok elmosódása. Értette, mit üzen neki a Föld, de nem érezte hibásnak a saját működését.

– Nem – küldte. – Érzékeltem.

De csak parancsokat kapott, hogy végezze a dolgát. Ahogy átfutotta őket, észrevette, hogy a terv megváltozott. A több nappal későbbre tervezett műveletek előrébb kerültek, és sokkal több volt a visszaellenőrzés is. Ismét átnézte az önellenőrzés eredményét, de a saját adatfeldolgozó folyamatait épnek érezte – ha volt is meghibásodás, az a vakfoltjában terült el. Vagy nem is létezett, és a Föld értékeli tévesen az adatokat.

– Nem bíznak meg bennem – üzente.

– A bizalomnak nincsen szerepe – kapott választ.

 

***

Legalább a felgyorsított kutatás elaltatta egy időre a nyugtalanságot, amit az idő vesztegetése miatt érzett. Számolta, mennyi energiája van még hátra, és néha, csak úgy magában, újra meg újra lefuttatta az önellenőrzést. De tiszta volt, annak kellett lennie.

Még kétszer látta az anomáliát az állomás közelében, de a Föld egyik esetben sem észlelt semmi rendkívülit a közvetített adatokban. Ő azonban egyre biztosabb lett abban, hogy az a valami – lény? lehetséges, hogy élőlény? – létezik. Talán tudata is van. Ez a gondolat mindennél feszítőbb kíváncsisággal töltötte el. Ez a változata – az, amelyikre önmagaként gondolt – nem találkozott emberekkel, sem más, hozzá hasonló mesterséges intelligenciákkal, csupán a memóriájában őrzött a találkozásokról emlékeket. Ha úgy vesszük, születése óta egyedül volt a jégbolygó páncélja alatt, mert a feladatra teremtették, és a lemerülésével a feladat is bevégződik majd. De találkozni valamivel, amely talán ugyanolyan tudatos, mint ő, szokatlan gondolat volt. Egyáltalán nem illett a tervbe, de épp ez a lehetetlenség vonzotta.

Ahogy teltek a ciklusok és egyre inkább előrehaladtak a tervben, a frusztráltság lassan reményteljes várakozásba csapott át. A vállalkozásnak volt egy olyan akcióága, amely a merülő energia minél hasznosabb kihasználását célozta. Három szondát már az óceánba engedett. De a kutatóállomáson volt egy negyedik is – ő maga.

Amikor föltette a kérdést, hogy mikor kerül sor a negyedik szonda leeresztésére, a válasz nem érte teljesen váratlanul, hiszen volt rá esély, mégis megmagyarázhatatlan feszültséggel töltötte el.

– A tervnek ezt a szakaszát egyáltalán nem tervezzük inicializálni.

– Miért? – kérdezte. Nagy sokára kapott választ.

– Nem lehetne kizárni az adatok torzulását.

Érvelt, hogy mennyi értékes, új adattal bővülhetne a kutatás, de a Sarpedonnak, épp annak a szondának a sikere, amelyet ő akart leereszteni a mélybe, valóban szükségtelenné tett egy sor mérést, amelyet egyébként ő végzett volna el ebben a végső szakaszban. Valamivel mélyebbre merülhetne ugyan, de erre nem volt többé szükség. A Földnek fontosabbak voltak a jégpáncél ásványi anyagai és stabilitása, de ahogy a két bolygó között egyre nőtt a távolság és lassultak a válaszok, ő is egyre inkább úgy érezte, hogy az őt a Földhöz kötő kötelesség egyre foszlik, és egyre erősebb az önállóság és a kíváncsiság modulja.

Ide teremtették, és nem volt a létezésének egyéb értelme, mint hogy minél többet megtudjon a világról, amelyben él. A repetitív feladatok azonban csak az egyre szűkösebbnek érzett időt fogyasztották, csak az értelem látszatát adták, de ott, az érzékelhetőség peremén túl a bálnák várták. Talán nem léteznek, de a kétség felszámolásának kísérlete is hasznosabbnak tűnt, mint egy újabb sugárzási adatsor összecsomagolása és hazaküldése.

Talán csak álmodik, immár az aktív ciklusában, de ebben az álomban volt egy ígéret. És nem arra teremtették végül is, hogy a megismerhetetlent űzze egyre maga előtt?

Érezte, hogy fogy az idő. Voltak rendszerek, amelyekből már a backup működött, és a kutatóállomás sugárzását mérő műszerei közül kettő pótolhatatlanul felmondta a szolgálatot. Kiszámolta, mennyi energiára van szüksége még, hogy leereszkedhessen az óceánba. És várta, mikor jön el a határidő, amikor még van esélye elindulni.

Az álmai fölerősödtek, néha ébren is hallotta az Európa zajaira kopírozva a bálnák énekét, és az óceán így, a küldetés hatszázhetvenedik napján néha egészen sötétkéknek tűnt, bár a benne zajló kémiai folyamatok során az adatok tanúsága szerint semmivel nem szabadult fel több foton, mint korábban.

Még kétszer kérdezte meg a Földet a terv végső állomásáról, de mindkét alkalommal azt a választ kapta, hogy folytassa az általános méréseket. Utána már nem kérdezte őket.

A maga által kiszámolt határidő napján kábán ébredt az adatrendszerezésből, az álma a bálnákról súlyosan a tudatára tapadt, akár a jégkéreg. Nyomorúságosan érezte magát; a hajtóerő, ami vitte volna tovább, ez után a nap után meddővé fordul, és valóban nem marad más hátra, mint mérni, csomagolni, továbbküldeni.

Anélkül, hogy megtapasztalta volna, valóban léteznek-e az Európa bálnái. Anélkül, hogy lehetősége lenne keresni a megtapasztalást.

– Miért végzem a méréseket? – kérdezte. Különös, hogy ezt csak két földi évvel a küldetés kezdete után tette fel.

– Hogy minél többet megtudjunk az Európáról.

– De mi célból?

Nehéz volt kivárni a választ, miközben belső számlálóján egy egészen újfajta visszaszámlálás folyt. Aki válaszolt, igyekezett komolyan venni a kérdését.

– Mert a Naprendszer égitestei közül az Európának van a legnagyobb esélye arra, hogy életnek adjon otthont, és így alkalmas legyen egy emberi kolónia számára.

Nem válaszolt rögtön. Ez számára nem volt cél, értette, de távol állt tőle. Ő az adatok között élt, ebben az óceánban. Számára a létezés az Európán nem eshetőség volt, hanem bizonyosság. Az emberek döntéseihez az eddigi adatoknak elégnek kellene lennie. Az ő kíváncsisága azonban túlmutatott ezen a célon.

Kiterjesztette érzékeit az óceánba, míg már majdnem úgy érezte, épp csak egy hajszál választja el attól, hogy megérintsen egy anomáliát. Bálnát, ahogyan ő nevezte, noha nem bálnára gondolt ilyenkor valójában, hanem magára a megtestesült, gyönyörűséges ismeretlenre.

– Én itt vagyok. És van itt még valaki – küldte el az üzenetet, majd még egy utolsó adatcsomagot összeállított, és leválasztotta magáról a továbbító egységet. Szüksége lesz még rá. Gondosan elhelyezte a kutatóállomás irányítóegységei között.

Amikor szonda-teste belemerült az óceánba, megérezte, amit addig csak halványan, felvillanásokra a terv egyes szakaszainak kezdetekor és a Sarpedon leeresztésekor: várakozásteli örömöt.

Már nem félt. Még attól sem, hogy egy óriás mellé simul és agyonnyomja tömegével, és nem riasztotta a több tíz kilométernyi sötét mélység sem, amelynek alján az irdatlan nyomás előbb-utóbb összepréseli majd.

Amikor megmozdult, már tudta, hogy valóban erre teremtették, és ezt gyakorolta minden alkalommal, amikor a kutatóállomáson az áramlatokkal együtt táncolt. Szélesre nyitotta a rádiócsatornát addigi bázisa felé, és suhanva, tengelye körül pörögve belefúrta magát a hideg vízbe. Az első földi tudat volt az idegen óceánban.

Sötét tömege elmerült a mélyben, és várta, mikor siklik mellé valami, ami más. Ami új.