h1

Sorok mögött: Szerethetetlen

május 14, 2015

Íróismerőseimmel hónapról hónapra feldobunk egy-egy témát, amit aztán több oldalról körbejárunk. A mostanit egy olyan jelenség indította el, ami talán már korábban is létezett, de a könyvesblogok elszaporodásával és a Moly azonnali visszajelzést kínáló értékelőfunkciójával sokkal láthatóbbá vált: a szerethető karakterek iránti igény alapigénnyé változott, én legalábbis egyre többször figyelek fel olyan értékelésekre, amelyek hibaként róják fel a szerethető karakterek hiányát. De tényleg minimálisan elvárható alapelem a karakterek szerethetősége?

11903429Mikor lett vajon kritérium a szerethetőség és miért? Csekélyebb értékű egy regény akkor, ha az olvasó nem szereti meg a szereplőket?

Nehezemre esik azonosulni ezekkel a véleményekkel (bár éppenséggel megértem azt az igényt, hogy az ember szeretne együtt izgulni vagy nevetni a szereplőkkel, ne adj isten, felnézni rájuk valami miatt), mert olyan sok könyv van, amelyik megrendített, elgondolkoztatott, elszórakoztatott tőlem fényévekre álló karakterekkel is, és ezek óhatatlanul, vérig sértve előtolakodnak ilyenkor. Fiatalkorom egyik meghatározó könyvében, a Minden ember halandó-ban Régine önző és felszínes, Fosca pedig apatikus. A Lolitában Humbert Humbert legfeljebb megérthető, de nem felmenthető, Janet az Egy tenyér ha csattan-ban végtelenül ostoba liba. No és Rudolf Lang? A „szerethetőség” az ő esetében, és még sok más nagyszerű mű esetében egyszerűen értelmezhetetlen fogalom. Pedig ezek mind ragyogó regények szereplői. De nem is a hibákkal terhelt, esendő karakterek létjogosultságát szeretném védeni, inkább azzal foglalkoznék, kell-e íróként idomulni ehhez az igényhez.

Az attól függ, mi a célunk az írással.

Először is, a felsorolt példák nem véletlenül szépirodalmiak. Az egyik kemény igazság az, hogy aki szórakozásból olvas könyvet, az szórakozni szeretne, drukkolni a szereplőknek, vagy éppen ellendrukkolni a lenyűgöző rohadékoknak, és ez eleve meghatározza, milyen személyiségjegyekből lehet gazdálkodni. Ha azonban nem a szórakoztatás felől közelítünk, hanem bizonyos emberi állapotok, sorsok, jelenségek feltérképezése a cél, nehéz és nem is cél megmaradni a komfortzónában.

tumblr_ngqpj7NS6C1tts3f4o1_500A szimpátia mindig kettőn áll, és merem állítani, hogy azon, akiben az érzés megszületik, legalább annyira múlik, mint azon, aki kiváltja. A barátainkat, sőt, szerelmünket is van, aki nem bírja elviselni, akit pedig mi utálunk, azt mások szeretik, akármennyire furcsának is találjuk ezt. Hogyan tudnának akkor egy könyv szereplői teljesíteni egy ennyire képlékeny, ennyire befogadófüggő kritériumot?

Vannak persze olyan személyiségjegyek, amelyek valószínűbbé teszik, hogy az olvasónak tetszeni fog az adott szereplő. Ha kedves, ha humoros, ha segítőkész, az közelebb hozza őt, pláne, ha még bátor vagy hősies is mellé. Ez egyértelmű, vannak viszont egyéb eszközök is, amik kiválthatják a szimpátiát: ilyen a szerencsétlen sors, a karakter sajnáltatása, vagy pedig személyiségjegyeinek lekerekítése, minden sértő, bántó, konfliktust magában rejtő elem kiradírozása. Már akinél. Míg például az esetlen hősnőket sokan kifejezetten szeretik, hiszen megfelelő önbizalomhiány esetén könnyű velük azonosulni, én a falnak megyek tőlük; mások a karcos, bunkó karaktereket utálják, engem meg nem zavarnak, amíg a történet működik. És persze megszereti  az ember azokat a karaktereket is, akik minden körülmények között viccesek és lazák. És mondok még egyet: ha a többi karakter minden hiba, tévedés, bajkeverés ellenére makacsul szereti a főhőst, akkor az olvasó el fogja nézni neki a botlásokat. Hiszen mások is szeretik, bizonyára van okuk rá.

Bevallom, én szeretem a konfliktusos karaktereket. Akkor is, ha hibáznak, ha tyúkszemekre lépnek rá, ha küzdenek azért, hogy jobbak lehessenek. Persze egy ellentmondásos, feszültségekkel terhelt karakter, aki belegázol mások érzékenységébe, ritkán szeretetreméltó. De lesz helyette valami más – feltéve, ha jó az író: érdekes lesz. És bizonyos szintű elfogadás, nyitottság és empátia mellett mégis megszeretjük kicsit, hiába vitatkoznánk vele sokszor, hiába nem értünk egyet a döntéseivel, hiába vernénk néha szájba. Akkor most mégis szeretjük? Nem furcsa ez?

Szerintem nincs olyan kategória, hogy szerethető. Csak különálló emberek és olvasók vannak, akik különféleképpen állnak a karakterekhez. Bármelyik karaktert meg lehet szeretni, bármelyikkel lehet szimpatizálni, bármelyiket meg lehet érteni. Bárki lehet szerethető, nem kell hozzá más, csak valaki, aki szereti. (Minimum az alkotója, az író.) Az igény, hogy egy karakter érdekes legyen, vagyis komplex, néha ellentmondásos személy, aki akár katalizátora lehetne az eseményeknek, kevésbé van kitéve az olvasó szubjektív szimpátiájának, és sokkal nagyobb befolyással lehet rá az író – feltéve, ha képes átgondolni és megragadni egy többrétegű, bonyolult szereplőt.

Kell-e az ilyen karaktereket szeretni? Nem kell. Az író is hibát követ el, ha arra törekszik, hogy a karakterei mindenkinek tessenek, hiszen minél nagyobb halmaznak akarunk kedvezni, annál általánosabb vonásokra tudunk csak építeni; és az olvasónak is meg kéne értenie, hogy a karakterek iránti szimpátiája részben tőle függ. Nem minden könyvben, karakterben fogja megtalálni a harmóniát, de oly sok egyéb van még, amitől egy könyv szórakoztató, elgondolkodtató, megrázó lehet.

No de mit akarunk? Olvassák és szeressék sokan a könyvünket? Akkor írjunk jó fej szereplőkről. Ha meg nem baj, hogy nem szeretik tömegek a karaktereinket, akkor legyenek olyanok, amilyennek a történet szerint lenniük kell, bármiféle csúfságnak látszanak is. Nem írunk minden olvasónak. És nem minden könyvnek vagyunk mi az olvasói. Az a lényeg, hogy legyen közös halmaz írói cél és olvasói igény között, és aki ott tartózkodik, az elégedett legyen azzal, amit kap.

Van némi személyes érintettségem is, ugyanis a saját írásaimmal kapcsolatban is felmerült a téma (és ezzel hasonlóképpen van minden olyan írótársam, aki nem egyértelműen jó vagy szórakoztató karakterekről ír), ugyanis Emese, az Ólomerdő-sorozat főszereplője nem kedves. Egy cseppet sem. Kamaszodik, a történet kezdetén még idegesítően énközpontú, és sokszor makacsságból hibázik. Bár fejlődik, érik, és egyre több áldozatot hoz másokért, soha nem lesz meleg, gyengéd. Elutasító mások szánalmával, sőt, segítségével szemben is. Szándékkal ilyen, szerettem volna minél nagyobb ívben kikerülni a Mary Sue-ság látszatát is, és bevallom, én ilyennek szeretem a karaktert. Önfejűnek, néha frusztráltságig önállónak, saját utat keresőnek.

De attól még, hogy én szeretem, nem kell, hogy más is szeresse, a történetének pedig működnie kell akkor is, ha nem akarjuk padtársunknak választani. Ha a karakter hibázik, annak következményekkel kell járnia, és akár kedves másokhoz, akár pokróc, arra a többieknek reagálniuk kell.

A történeten belül egyébként Emese maga is beleütközik (majd) a szerethetőség elvárásába:

„– Nem könnyű szeretni téged. Nem vagy valami kedves – mondta Rabonbán.

– Kedves? – villant meg Emese szeme, a hangja vágott. – Kedvesnek kéne lennem, hogy szeress? Letörni a tüskéket, hogy megsimogathass? Tudod, mi lennék akkor? Egy nyomorék sün, akit az első róka felfal. Nem – mondta csendesebben. – A szeretetért annak kell tennie, aki szeretni akar, az ő hiányossága, ha nem képes rá. A tüskétlen sün viszont egyre inkább csak másokra lesz utalva, és ha nem szeretik, nem marad semmije, amivel megvédje magát… még a sün nevet is elveszíti. – Fölemelte tekintetét. – A szerethetőség túlértékelt dolog. Amikor gyerek voltam, megmentettél, és most én is megmentelek téged, és ebben a kedvességnek egyáltalán semmi szerepe nincsen. De ha megint bajba kerülnék, azt szeretném, hogy mellettem legyél. És te? Te mit szeretnél? Ki legyen melletted? Valaki, aki kedves? Vagy valaki, akiben megbízhatsz?”

A többiek szerint:

Bartos Zsuzsa

Brandon Hackett

Buglyó Gergely

Gaura Ágnes

Laura Arkanian

Moskát Anita

Puska Veronika

Róbert Katalin

Varga Bea

Advertisements

5 hozzászólás

  1. Kedves Csilla!
    Az én fiatalkorom meghatározó élményei között is az elsők között van a Minden ember halandó. Talán ezért is szeretem annyira Emesét, úgy, ahogy van? 🙂 Mindenesetre a szerethetőséggel kapcsolatos mondataidon sokat bólogattam. Lelkesen várom minden írásod továbbra is.
    Én arra szavazok, akiben megbízhatok.


  2. Kedves Csilla!
    Én is szeretem Emesét így, ahogy van, hogy néha kiakasztó, néha hisztis, önfejű és makacs és nem szívesen mondok neked ellent, mert túlzás nélkül az egyik kedvenc magyar szerzőm vagy és nagyon felnézek rád, de egy kicsit mégis muszáj. Szerintem kicsit sarkítva van itt ez a szerethetőség dolog, meg hogy kin múlik, kinek kell tennie érte, mi számít annak.
    Nemrég olvastam a kiadó egy újonnan kijött könyvét, amiben csupa szerethetetlen karakter volt. Máig nem értem, mi volt velük pontosan a cél, de azok a szereplők nem egyszerűen semlegesek voltak nekem vagy távol álltak tőlem, még csak nem is arról volt szó, hogy vannak rossz tulajdonságaik és bizonyos belső/külső hatások miatt ilyen-olyanná váltak. Egyszerűen csak visszataszítóak voltak. Nem az volt a baj, hogy nem tudtam velük azonosulni, hanem hogy rossz volt róluk olvasni. Szerintem ez a fő különbség Emese és egy ténylegesen utálni való karakter között. Emese tinédzser, vannak hülyeségei meg lehet beképzelt és bunkó, korral jár, érik még, fejlődik, keresi a helyét, ez így teljesen jó. Nem baj, hogy nem úszol a fő áramlatokkal, nagyon kár lenne az Ólomerdőért, ha végül tucatregény irányba kanyarodna a története. Ne érezd magad rosszul vagy bántva, hogy nem tudsz mindenkinek megfelelni, a történeted különleges és akik szeretik, azok nagyon szeretik. Egy jó könyvtől nem az a minimál elvárás, hogy legyen benne szerethető karakter, hanem hogy ne akarjam undorból a sarokba vágni.
    Az idézettel kapcsolatban pedig az jutott az eszembe, hogy (úristen!!!!!!! Ólomerdő spoiler!!!!!!!!!!!!!!!!) meg hogy igen, egy tinitől ez így érthető szöveg, de egy felnőttől annyira nem lenne szerencsés hozzáállás. Voltak ilyen “barátaim”, akiket kitartóan szerettem és igyekeztem jó barátjuk lenni, ők mégis folyton ellöktek és nyomatták ezeket a dumákat, hogy igen? Nekem ez rosszul esik? Hát akkor nem szeretem őket eléggé. Meg egyébként is, nem az ő dolguk, hogy én mit akarok csinálni. Folyton harcolnom kellett a szeretetükért úgy, hogy közben elvileg barátok voltunk, csak néha behisztiztek és jött a dráma, hogy ők szerethetetlenek és így királyak meg különlegesek meg jégkirálynők. Ez nem jó. Ez legfeljebb egy segélykérés egy tini hős részéről, aki szeretné, ha szeretnék, de fél a megnyílástól, de az életben egyéb téren nem nagyon van szerintem helye. Két félen áll, hogy ki lesz szerethető és ki nem. Aki tudatosan és állandóan hárít, az később ne csodálkozzon, mert minden türelem elfogy egyszer. Nem?


  3. Kedves Kkata és Viktória!
    Köszönöm szépen a szavaitokat és hogy kiálltok Emese mellett.
    Próbáltam úgy fogalmazni, hogy minél kevésbé panaszkodjak az elvárások miatt, és bízom benne, hogy azért kap a történet (és Emese) esélyt arra, hogy megmutathassam, ahogyan a kezdeti bizalomvesztésből fakadó dacos, bezárkózó teremtés megtanul bízni és hagyni, hogy mások szeressék őt. Mert önállónak lenni nem elég.
    Viktória: Igen, teljesen igazad van, mindkét fél kell ahhoz, hogy kialakuljon és fennmaradjon egy kapcsolat, és az embernek vállalnia kell a sérülés veszélyét ahhoz, hogy valóban beengedjen másokat az életébe. Amit írsz a barátaidról, ismerős, és sajnos ez a passzív-agresszív viselkedés sok tinédzser- (és nem is csak tinédzser)barátságnál előjön, amíg meg nem tanulják az emberek, hogy nemcsak a másik elfogadására érdemes törekedni, hanem arra is, hogy ne mások irántuk való elfogadásától függjön az önbecsülésük és az énképük. Nehéz ez, de nálam ilyen viharos és sértődős, érzékeny barátságból lett aztán az egyik legtartósabb és most már tényleg minden nehézséget kiálló barátságom, pedig ha lehet, azóta mindketten még különbözőbbek lettünk, úgyhogy még itt is van remény. 🙂


  4. Örülök neki! 😀 Egy kicsit megrendített a bejegyzésed, olyan volt, mintha valami baj lenne (mintha egy kicsit magadra is értenéd, hogy teher ez a sok alap elvárás, amivel ráadásul nem is értesz egyet feltétlenül). Meg ugye a tüskéket és sünséget feladni nem ugyanaz, mint abbahagyni a direkt szurkálódást velük. x)
    Nagyon kíváncsi vagyok, hogy Emese végül hova fog kihajtani. 😀 Lesz vele még pár nehéz köröd addig.


  5. Viktória: Engem is rengeteg elvárás ér az életem különböző szerepköreiben, de inkább íróként éltem meg nehezen, hogy olyasmit kérnek számon néhányan, amit nem tudok úgy teljesíteni, ahogyan ők szeretnék. S talán nem is akarok, mert úgy érzem, minden sietség a történet ellen dolgozna, kell ez a kacskaringós és nehéz út, hogy Emese kevésbé legyen törött.
    De az is biztos, hogy vele együtt én is bejárok egy utat, és ugyanúgy magamat is keresem, miközben rajta gondolkozom.



Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s

%d blogger ezt kedveli: