h1

Sorok mögött: A mag

április 11, 2015

Más írók műveiben olyan könnyű felismerni a köteteken, sokszor életműveken áthúzódó problémát, témát, amely olyannyira nem hagyja nyugodni a szerzőt, hogy minduntalan új és új oldalakról közelíti meg. Olyan ez, mint az ujjlenyomat, ugyanúgy hozzátartozik egy-egy író stílusához, mint a szóhasználata, a metaforái, vagy a vonzódása a körmondatokhoz.

Nem is biztos, hogy maga az író tisztában van a fő témájával; talán teljesen mást gondol rá jellemzőnek és lényegesnek. Lehet, hogy az, aki beteljesülő szerelemről ír lányregényeket, valójában az árulásról ír újra meg újra, csak éppen ezt elfedi a cselekmény és a bevett fordulatok egyformasága, a cukor elrejti a keserűt.

Én sokáig úgy gondoltam, egyszerűen csak emberek közti kötődésekről, kapcsolatokról írok – így, ilyen tágan, és éppen ezért ez a meghatározás nem is mond semmit. Aztán, ahogy egyre tudatosabbá váltam, úgy tűnt fel, hogy a legtöbb írásomban van egy mag az éppen aktuális történet problematikája és témája mögött. Talán csak mellékalakokban jelent meg, vagy elrejtve más gondolatok mögé, de egyre inkább a felszínre tört, és annyira meghatározóvá vált, hogy alighanem ez fogja uralni a teljes Ólomerdő-trilógiát.

Az első kötetnél még úgy tűnt, a téma az, hogy mindennek meg kell fizetni az árát. Ez indította el a szálakat, ez határozta meg, minek kell történnie. Ugyan ez továbbra is meghatározza a tündérvilágot, Emesén és több másik szereplőn keresztül mégis arra döbbentem rá, hogy valójában már nem ez mozgatja őket. Ez a téma statikus, egy premissza, egy törvény, de nem az az élő mag, amelyből aztán a történet kihajthat, és inkább csak alapot szolgáltatott a későbbi kötetekhez.

Ami jelenleg leginkább izgat, és visszanézve már évekkel korábbi írásaimban is megjelent, az az identitás kérdése, méghozzá az integritását megőrző identitásé. Az én és nem-én közötti választóvonal nem éles, egyrészről igyekszünk magunkat elhatárolni a világtól, és rámutatni arra: „ez vagyok én”, másrészről viszont folyamatosan oldjuk fel mi magunk a határokat, amikor bele akarunk olvadni egy-egy közösségbe, idomulni akarunk az elvárásokhoz, és ez állandó feszültséget eredményez. Az is kérdéses, ugyanaz-e a családban látott én a munkahelyivel, vagy csak osztoznak néhány közös halmazon. Megtagadhatóak-e egyes énjeink arra hivatkozva, hogy „de én nem olyan vagyok valójában“?

Izgat annak az énnek a képe, amelyik határozottan, rendszeresen meghúzza a határvonalat kül- és belvilág között, és elsősorban önmagához hű (vállalva azt is, hogy az „önmagam” fogalma is mesterséges, nem behatárolható konstrukció).

Mindig is problémáim voltak az elvárásokkal (talán tudat alatt ezért is bojkottáltam az előző körtémát). Miközben igyekszem megfelelni nekik – be kell tartani a határidőket, foglalkozni kell a családdal, hobbival, írni kell és úgy általában, reagálni a világra –, egyúttal magam felé is meg kéne felelnem azzal, hogy valamiképp egyben tartom és megőrzöm az énemet, ne mossa el, formálja át a külvilág. Márpedig azt teszi, és sokszor ehhez önként adok engedélyt. Jó benne lenni a gyerekkel vagy a kedvessel közös „mi”-ben, és voltaképpen a munka és az írás is örömöt tud okozni, akármennyire sürget a határidő. Máskor az elvárások viszont betolakodásnak érződnek a személyes terembe, és felzaklatnak.

Ez az ambivalens viszony az én és nem-én közti határhoz rendre előbukkan az írásaimban. Amikor Emma második nőként elutazik a szeretője temetésére, számolva a feleséggel, de nem kifejezetten a konfliktust keresve, akkor a társadalmi elvárások ellenében marad hű a választott, kétszemélyes közösséghez, amelyet a férfival alkotott. Amikor a Fehér elefántban a vak nyomozó a bűntett szándéka és a végrehajtott bűntett közti különbségen gondolkodik, az én határain belül már megtörtént gyilkosságot majdnem azonos súlyúnak gondolja az elkövetéssel, hiszen utóbbi csak abban különbözik, hogy kölcsönhatásba is lépett a külvilággal. Az öntudatra ébredő tó nő és víz alakjában egyaránt önmaga, és különböző formáiban megtapasztalt érzései mindenképpen hozzá tartoznak.

A Kősárkányban pedig Emese azért indult el (kétszer is), hogy az örökségéhez, a két világhoz fűződő viszonyát meghatározza. A kamasz felnőtté válása magában foglalja az „én” megszilárdulását és megerősödését a külvilággal szemben, és az út végére Emese arra jut, mint sok más felnövő gyerek: hogy a saját identitását elsősorban ő maga határozza meg a döntései és elköteleződései révén.

Kérdés persze, hogy a világ mit vár tőle, és képes lesz-e magáévá tenni az elvárást, hogy Ezüstkezűvé váljon, vagy épp ellenkezőleg: dacol vele? Külső vagy belső kényszer az, hogy hőssé váljon a döntései útján? Egyre inkább úgy tűnik, hogy a lezáró kötetnek ez lesz a témája – a mag már nem pihen, már nem csak bátortalan hajtásokat növeszt, hanem ezúttal teljesen beszövi-beindázza majd a történetet – de hogy a fő téma azután tovább hajt majd engem, vagy új témára találok, azt egyelőre nem tudom megmondani.

De igyekszem a saját utamat követni, akár a külvilág elvárásaival ütközve is.

 A többiek bejegyzései:

Gaura Ágnes

Buglyó Gergely

Bartos Zsuzsa

Moskát Anita

Kemese Fanni

Varga Bea (On Sai)

Puska Veronika

Reklámok

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s

%d blogger ezt kedveli: