h1

Sorok mögött: Csoportterápia egy személyben

október 26, 2014

Indult egy kezdeményezés magyar SF szerzők körében: hónapról hónapra többen is körüljárnak egy-egy témát. Múlt hónapban még nagyban javítottam az Üveghegyet, ezért hiába érdekelt volna az ihlet, esélyem sem volt csatlakozni. Most a szereplők és az író viszonya került terítékre – de ezt már nem hagyom ki.

A minap valaki megkérdezte, hogy részletesen eltervezem-e a történetet, vagy a karaktereim csak úgy életre kelnek? A kérdés első felét most félretenném, és inkább a második felével foglalkoznék, ugyanis ez – „és akkor a szereplők életre keltek, és én csak hagytam, hogy meglepjenek” meglehetősen gyakran visszatérő motívum a szerzői interjúkban.

Hadd tisztázzam: a karakterek nem kelnek életre, és nem rakoncátlankodnak kedvükre az írótól függetlenül. A karakterek életre kelése egy biztonságos, leegyszerűsítő válasz, amit sokszor hallottunk már más íróktól. Nem hiszek abban, hogy a szereplők valóban függetlenek lehetnek az írótól, és ők írják a történetet, amihez a szerző csak gépelő ujjakat ad asszisztálásképpen.

Persze az írás mindenkinek személyes élmény, úgyhogy nem tudom, más miért adja ezt a választ, csak azt, hogy én miért nyúlnék az „életre keltek a szereplőim” kártyához.

Azért, mert kényelmes. Mert valamiképpen már régen beleépült az Író mítoszába (sok író kifejezetten dolgozik azért, hogy a nem író átlagember misztikus folyamatként fogja fel az írást), és aki hallja, sokkal kevésbé tartja furcsának, mint azt, hogy „kérem szépen, a szereplőim azért élnek, mert én is élek.” Pedig, ha közelebbről megvizsgálom, az én válaszom valójában ez.

Amikor ugyanis hagyom, hogy a karakterek „maguktól” beszéljenek és cselekedjenek, nem teszek mást, mint hogy némi kontroll mellett, a korábban történt események és a premissza sorvezetője mentén saját magamnak adok szabadkezet. Jobban megvizsgálva a szereplők mindegyike én vagyok: felnagyított jó és rossz tulajdonságok, amelyekben magamra ismerek; másoktól látott és bennem visszhangra talált magatartásformák, vélemények; belőlem hiányzó darabok, amelyekre vágyok, vagy amelyek éppenséggel taszítanak; olyan világképek és érzések összessége, amelyekkel szemben definiálni tudom magamat, vagy amelyek valahol elrejtve bennem is ott vannak. Nekünk sincsen egységes, oszthatatlan személyiségünk – helyzettől, partnertől függ, mi kerül előtérbe és mi tompul le, mikor érezzük önazonosnak magunkat. Innen már csak egy lépés a karakterek mozgatása.

Ó, vannak persze vacak, kétdimenziós, fiókból előhúzott karakterek, kevés energiát igénylő archetípusok, vagy éppen eltúlzott karikatúrák. Persze. De ha bármelyikbe bele kéne ásnunk magunkat, hogy élő, lélegző szereplőt gyártsunk belőlük, a részleteknek köszönhetően előbb-utóbb megtalálnánk önmagunkat mindegyikben.

Néha persze még számomra is úgy tűnik, mintha a szereplők akár nélkülem is létezhetnének. A karakterek előbb-utóbb leválnak rólam, és külön entitásként kezdem őket kezelni, úgy beszélek, gondolkodom róluk, mint ismerősökről, akiknek félelmeivel, vágyaival részben tisztában vagyok (részben pedig még el kell árulniuk nekem), de amikor írásra kerül a sor, és kilépnek a színre, mindvégig tudatában vagyok annak, hogy amikor tudom, mit fognak mondani, cselekedni, annak köszönhető csupán, hogy én – az írói persona – meghallgatom magamat – a szereplőt –, és egy időre engedem a felszín közelében úszkálni. Minden, amivel meg tudnak lepni, az belőlem fakad. Az írás egyúttal önismereti kurzus is.

Közhely, hogy az írás árulkodik az íróról, de torzításmentes képet nem tud adni róla. Viszonyom a karakterekkel annak a függvénye, hogy általam fontosnak tartott értékeket vagy szerintem előnyös tulajdonságokat jelenítenek-e meg vagy sem. Karaktert gyűlölni is csak úgy lehet igazán, ha felismerjük benne önmagunk sötét gondolatait. Mintha csak csoportterápiát tartanék saját magammal. Olyan ének (és énnel szemben álló sötét felek) ezek, amelyek az életben megélt sok arc helyett a fikció világában képesek csupán mozogni. Oda zártam őket, mindet a saját kis világába. Célra szerkesztett éndarabok.

Sokszor ebben semmi tudatosság nincsen: mikor írni kezdek pl. egy novellát, nem mindig van pontos képem arról, kik szerepelnek benne, mégis, szinte maguktól, mélységgel telnek meg. Minél inkább egy-egy tulajdonság- és gondolkodásszettet jelenítenek meg és igazolnak vissza, úgy különül el bennem is az énjük, hogy aztán már csak elég legyen felidézni a nevüket ahhoz, hogy tudjam, egy-egy helyzetben miként cselekednének.

De a munkát ilyen értelmezés mellett is nekem kell elvégeznem. Nem a szorgos szereplők írják meg helyettem. Nincsen könnyítés. Nekem kell megírnom a történetet, az összes résztvevő énemmel közösen.

Egyszemélyes csapatmunkában.

A többiek bejegyzései:

Bartos Zsuzsa

Brandon Hackett

Buglyó Gergely

Gaura Ágnes

Kemese Fanni

Laura Arkanian

Moskát Anita

On Sai

 

Advertisements

One comment

  1. […] hozott szerzői titkokat kibeszélő szerzőket, rögtön kettőt is: Csillát és […]



Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s

%d blogger ezt kedveli: