h1

Üveghegy és Kősárkány

október 11, 2014

Úgy tűnik, én nem arra születtem, hogy blogot írjak – valahányszor lett volna időm rá a munka és a magánélet mellett, akkor inkább az Ólomerdő folytatását vettem elő.

Pontosabban folytatásait. Amint az Ólomerdő-történetekkel folytatott hadakozásom krónikája is elárulta, 2012. februárjában befejeztem az Üveghegy című kisregényt, azt is három nekifutás után, aztán azt hittem, végre továbbléphetek az azt követő történetre.

Nem így lett. Ugyanabba a problémába ütköztem, mint korábban: egyszerre túl sok mindent akartam belesűríteni a történetbe, és a különböző témák szétfeszítették a sztorit. Jól van, mondtam magamnak rutinosan, egyszer már megoldottam egy hasonló problémát azzal, hogy kisregényt írtam az átvezető eseményekből (amelyek önmagukban is épp elég mozgalmasak, nem csoda, hogy nem állt nekik jól a másodhegedűs szerep a fő történetszál mellett), tegyünk most is így.

Azt hittem, hogy Emese útkereséséből, a kamasz- és felnőttlét között megélt nehézségekből egy akkorka kisregény lesz csak, mint amilyen az Üveghegy volt, végül azonban majdnem tíz ívre duzzadt. Első felében két utazás váltogatja egymást – az egyiket Emese Bécsbe teszi, a másikat Szépországba (a tündérek földjére), a második felében pedig már nemcsak többeknél merül fel a „ki vagyok?” kérdése, de az utolsó kötet eseményeinek is elkezdtem megágyazni, és visszatértem olyan szereplőkhöz, akik addig csak motoszkáltam a tudatom peremén.

Nem volt könnyű az utazás nekem sem. Az Ólomerdő által támasztott elvárások (ifjúsági fantasy, végén csókkal) egyszerűen nem fértek meg a történettel, amit el akartam mesélni, és hosszas vívódásba került lemondani arról, hogy a külső nyomásnak megfeleljek (és majdnem írtam egy dühöngő bejegyzést arról, hogy mi a bajom a mostani YA fantasyk kötelező köreivel). Azt akartam, hogy Emese története önmagához legyen hű, és nem sürgethettem a nővé érését csak azért, mert tudtommal sokan várják (közéjük értve persze magamat is, mert valahol mélyen a szadista író énem alatt egy romantikus is el van rejtve).

Úgy érzem, egy vallomáson túl kell esnem. Nincs Rabonbán, pont. A Kősárkányban egyáltalán meg sem jelenik, és az Üveghegyben is csak egy jelenet erejéig bukkan fel. Tudom, hogy sokaknak hiányozni fog, de ez most (még) nem az ő története. A következő majd az övé lesz, tényleg.

Hihetetlen megkönnyebbülés volt félretenni az elvárásokat, és egyszerűen csak azzal foglalkozni, ami éppen most fontos. Emesének hosszú utat kell bejárnia, hogy az lehessen, akire aztán a végzetnők rábízzák a tündérvilág sorsát, és ez az út nem csupán kilométerekben mérhető, hanem hibák, tévedések, küzdelmek és vágyak sorozata, amiket nem összegezhetek háttértörténetként az „izgalmas” részek előtt. Hiszen az út a legfontosabb, a képlékeny köztes állapot.

Hogyan lesz valakiből hős? Milyen pofonok, veszteségek, örömök és visszaigazolások által? Van-e egyáltalán olyan kategória, hogy „hős”, és nem csupán egy olyan lányról beszélünk, aki minden követ megmozgat azért, hogy megtalálja az egyensúlyt a vágyai és aközött, amit helyesnek ítél?

Az Üveghegy kötet (benne az Üveghegy és a Kősárkány kisregények) a változás története. Változik Emese, változik Széposzág, de változik Lóna, István, Firene, a Héterdő is, hogy a végére (majdnem) mindenki a helyére kerüljön a következő történethez, és Emese saját döntése alapján elmehessen végre visszaszerezni Rabonbán szívét.

(A számok szerelmeseinek: az Üveghegy 129K, a Kősárkány 391K terjedelmű lett, a kettő együtt így egy ívvel hosszabb, mint az Ólomerdő volt.)
Advertisements

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s

%d blogger ezt kedveli: