h1

Mágia-maffia

október 4, 2011

Van egy kérdés, amit szinte minden író mélységesen utál: „Honnan jönnek az ötleteid?” Mert mit lehet erre mondani? „Belőlem. A világból.” Ritkán fordul elő, hogy egészen pontosan meg lehet határozni a forrást – vagy legalábbis a források némelyikét.

A Scriptorium írói műhelyben mindig is szerettem a kötött feladatokat. Részben kihívásnak tekintettem őket, részben alapnak, amihez aztán, akár a csonthoz az izom, hozzátapadhattak a tudatalattimban keringő ötletek, érzések, gondolatok. A Delta Műhely már lazább; nincsenek megszabott témák, és bevallom, ez olykor hiányzik is. Míg másokat korlátok közé zár egy szűkebb téma, engem felvillanyoz.

Az LFG.HU korábbi pályázata („A harcok véget értek”) nem fogott meg különösebben, de a mágia és a maffia kapcsolata már igen. Már önmagában a mágiarendszer kidolgozása izgalmas feladat, és minden szinten kihat az ábrázolni kívánt társadalomra – így természetesen a bűnözésre is. Milyen új bűnök és módszerek alakulnak ki? Hogyan néznek ki a törvényen kívüli varázslók? Hogyan lehet őket megakadályozni céljaik elérésében? Egyáltalán: milyen törvények és milyen bűnök alakulnak ki?

Például milyen érdekes lenne, ha a piának lenne valamilyen mágikus hatása az adott világban, ez egészen új értelmezést adna az alkoholtörvénynek…

Azon kaptam magam, hogy kattog az agyam a témán, és – ahogy az már lenni szokott – a kiírásban szereplő terjedelmi határon jócskán túlnyúltak az extrapolációk. Ami végül született, igen kicsi és sűrű szelete annak, amiket kitaláltam. Most nem volt rá lehetőség, de később talán még visszatérek erre a világra, mert rengeteg kérdést felvet mind a fizika, mind az etika területéről, amire izgalmas lenne választ találni.

A novella címe egyébként Szolgálat (fapados, de most ez fejezi ki legjobban a témát), második lett a pályázaton, és itt olvasható.

***

Szolgálat (részlet)

Záriz önként vállalta az áldozatot, és szégyellem, de mindannyian megkönnyebbültünk, hogy ezúttal elmaradt a sorshúzás. Ha ránk esik a választás, mind vállaltuk volna a feladatot, annak árával együtt; de arra gondoltam, hogy ennyi fájdalom pont elég. Hadd vegyük még egy kicsit könnyedén a levegőt, hadd járjunk többé-kevésbé egyenes háttal, hadd legyünk képesek megfogni a botot, a bögrét, a kanalat!

Csak egy kis haladékot még…!

Zárizt a szolgáló-párja, Biszmaja tolta be kerekes széken a tanácsterembe, majd fülét társa szájához tartva tolmácsolta nekünk a reszelős lélegzetvételnél nem hangosabb suttogást.

– El akarok menni – mondta Záriz. – Legyen elég. Legyen ez az utolsó áldozatom.

– Béke veled, nővérünk – mormoltuk. Nem simogattuk meg, mert már fájt neki, ha megérintették. Ahol Biszmaja megölelte búcsúzóul, véraláfutások sötétlettek.

A városcsalád – mi – döntöttünk: a gyapotszállító hajók égését vissza kell fordítani. Túl sok család megélhetése múlott rajta, az érintetlenül maradt kereskedőházak nyeresége pedig nem kárpótolt a veszteségért és a hat elvesztett emberért. Bár még nem tudtuk, ki a felelős a gyújtogatásért, az igazságnál is fontosabb volt, hogy a tűz meg se történjen.

S mivel Záriz testében nem lakott már több erő, csak ami az utolsó sorsfordításhoz elegendő, ő fizetett életével a hat másikért. Így akarta, de nem akarhatott egyebet.

Néztük a székben összegörnyedt testet, a tizenhét esztendős öregasszonyt, és ráncos kezünket arcunkra szorítottuk. Amikor meghalt és önmagába omlott, akár egy tűzbe vetett kukoricacsutka, éreztük, ahogy átrendeződik az idő és a végzet – a hajók ismét ott lebegnek a folyón, mert sosem égtek el, a hajósok újra munkadalt énekelnek, senki nem vet fáklyát a gyapotbálák közé, a város pedig nyüzsög, él és dolgozik tovább. A palota falain túl már nem tudta senki, hogy másként is történhetett volna, hogy létezik olyan jelen, amelyben minden másként alakult, és mi is csak azért emlékeztünk még mindig élesen, mert oly kevés idő telt el a sorsfordítás óta, de néhány nap, és mintha hosszú évek távolából gondolnánk vissza az elégett hajókra, aztán álmok, sejtések, megérzések homályos birodalmába vész az egész. Csupán füstszag az érzékelés peremén.

Akkor is csak mi, áldozatok, fogunk álmodni arról, ami lehetett volna nélkülünk. Csak mi, a nyomorékok, a vén gyermekek, a szörnyszülöttek emlékezünk majd Zárizra.

Mi, az uralkodók, a hatalmasok, a sosem nélkülözők sírtunk a palota tanácstermében, Dokka gazdag városának szívében, és hogy miért, azt senki nem értheti meg, csak a magunkfajták és a szolgálóink.

folytatás

Reklámok

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s

%d blogger ezt kedveli: