h1

Az esztendő könyvekben

december 9, 2009

Mg-b (Molnár Gábor, John J. Sherwood) a blogján feltette a kérdést: mit olvas egy magyar fantasztikus szerző? Jókor kérdezett; már magam is fontolgattam egy összefoglalót – az idei év a gyereknevelés mellett ugyanis inkább az olvasásé, és nem az írásé volt.

A januári költözés és kipakolás során olyan könyvek is előkerültek, amelyek régóta várólistán pihentek, csak korábban nem jutott rájuk időm, vagy fogalmam sem volt róla, hogy megvannak. A szülőktől örökölt és a saját könyvespolcok fúziója nem várt meglepetéseket hozott, és csak azt sajnálom, hogy eddig töredékét sikerült elolvasnom mindannak, amit kiválogattam.

Akadt néhány újraolvasás is; a dobozok mélyéről előkerült Vadölőt és Nemo kapitányt most is ugyanúgy élveztem, mint gyerekként, bár mindkettő prózája bájosan naivnak érződött. Ismét végigolvastam Asimov Alapítvány-sorozatát, Gerald Durrelltől A részeg erdőt és A Bárka születésnapját (Durrell derűje szívmelengető, és egyszerre humoros és információkkal teli kalandjai újra feltámasztják bennem a természetbúvárt), szórakozásképpen A nyugati utazást Vu Cseng Entől, és mert William Goldingtól nagyon sokat lehet tanulni szerkezet terén, A legyek urát. Az a regény abszolút takarékos, minden mondat, jelenet, karakter a helyén van, éppen ezért kiválóan látszik, mitől működik. Márpedig működik, sokadszorra is.

A munka mindig hoz olvasnivalókat, idén elsősorban M.A.G.U.S.-könyveket és néhány pályatárs könyvét, amelyek közül az egyik kiváló, összeszedett és csavaros történet (Görgey Etelka Csodaidők-sorozatának harmadik kötete), egy másik érdekes ötlet és jópofa kezdeményezés (Ómagyarország-projekt), a harmadik viszont annyira rossz, hogy félbehagytam, és azt hiszem, elég is róla ennyi. „Munka” gyanánt merültek fel Ian Watson Warhammer 40K regényei, mivel izgalmas Dark Heresy kampányba kezdtünk a barátokkal, és szerettem volna irodalmi formában megismerkedni a játék világával. Meg kell mondanom, tiniként ezek a könyvek jobbnak tűntek – most az első két kötet kivételével határozottan kínlódás volt átverekednem magam rajtuk.

Az idei írótáborba feldolgoztam Damon Knight: Creating Short Fiction című könyvét, amelyet bátran ajánlok minden novellistának, aki még nem rágta át magát a részletesebb írástechnikai könyveken. Damon Knight feleségével, Kate Wilhelmmel együtt évtizedekig volt a Clarion Workshop szervezője és oktatója, számos hasznos tanáccsal és gyakorlattal látta el a könyvet. Emellett kiolvastam a The Art of the Short Story című antológiát is. Azért vettem meg, mert neves novellisták nyilatkoznak benne az írásról, valamint tartalmaz pár esszét a novellaelemzéssel kapcsolatban, de végül a novellák miatt vált emlékezetessé a kötet. Az átlagos novellaválogatásoknál általában találok két-három  gyomorszorító novellát, öt-hat jót és pár felejthetőt – itt majdnem mindegyik novella megfogott valamivel (vagy megrázott, fejbe ütött, kitépte a szívemet); ami nem is csoda ilyen szerzői névsor mellett. Külön kiemelendő, hogy az antológia a legnagyobb novellisták között rendkívül nagy számban sorol fel nőket, és elszakad az angolszász íróktól is (bár amerikai kiadás). Nagyon jó merítés, szerintem még sokszor leveszem a polcról.

Pótoltam néhány régi adósságot – a klasszikusokkal úgy vagyok, hogy mindig félreteszem őket a friss, új könyvek kedvéért, amelyeket azon melegen megrendelek, amint kijöttek, pedig nem szoktak csalódást okozni ezek sem. Ördög tudja, talán az jár ilyenkor a fejemben, hogy ezek a könyvek már nem szaladnak el, nem kell azonnal beszereznem őket.

Idén tehát elolvastam Anatole France-tól a Thaiszt és A vörös liliomot, és noha azt mondom, gyönyörűen ír, egy időre elég nekem ennyi belőle – lassú, néhol talán túl körülményes. Sor került Thomas Hardy Egy tiszta nőjére, amely túlidealizált alakjaival is megkapó volt, és az Anna Kareninára. Érdekes, hogy annak idején a Háború és béke után nem vettem kézbe, holott ez rövidebb, fókuszáltabb; és ha lehet ezt mondani, kiforrottabb. Egyúttal ékes példája annak, hova vezet, ha az író a megérzéseire hallgat – Tolsztoj eredetileg negatív színben akarta feltüntetni a bukott nőt, de jól tette, hogy elszakadt az elvárt értékítélettől: Anna nagyon jól megrajzolt nőalak; Vronszkij mellette korántsem tűnik olyan erős jellemnek (a kedvencem azonban a családot, az újító, de hagyományos értékrendet közvetítő Levin volt vívódásaival, gondolataival). Múlt héten pedig befejeztem Theodore Dreisertől az Amerikai tragédiát, amely kissé túlmagyarázó stílusa ellenére is bennem ragadt.

Kedvelem, bár nem művelem, a világteremtő, epikus fantasyt, annak is a realista ágát, ha lehet ilyet mondani a kardos-varázslós fantasztikumra. Nem kellenek fekete-fehér hősök, eleven emberekről szeretek olvasni ilyenkor is, akik maguknál jóval nagyobb konfliktusokba keverednek. Idén végigmentem Daniel Abraham Long Price Quartetjének első három kötetén és végre megvettem Martintól a Varjak lakomáját – utóbbinál nagyon hiányoztak az addig megszokott cselekményszálak; értem, miért bontotta külön kötetekre az író, és hogy miért nem lehetséges 2500 oldalas könyveket kiadni (vagy ágyban olvasni), mégis azt kívánom, bárcsak maradt volna a korábbi szerkezet. Joe Abercrombie a kiváló felvezetés után a Before They Are Hanged-ben végre elindítja a szereplőket valamiféle fejlődési íven (az első kötet, bár izgalmas és sziporkázó volt, hemzsegett az ellenszenves figuráktól), és ad az olvasói elvárásoknak pár csattanós pofont. Csavarni így kell.

Ebbe a halmazba tartozik még Brandon Sanderson Warbreakerje, amely elmaradt az elvárásaimtól – a szereplők túlságosan jók voltak, a mágiarendszer pedig, bár alaposan kidolgozta az író, gyermeteg volt a színváltoztató hajkoronával és az XP-ként gyűjthető lélegzetekkel. Jelenleg Greg Keyestől olvasom a The Infernal Cityt, amely vérbeli Keyes-regény, bár meglehetősen rövid és a játékvilág szmírp-effektusát nem tudta leküzdeni.

Ursula K. Le Guin egyike azon fantasztikus íróknak, akik zsáneren kívül is nevet és elismertséget szereztek maguknak. A Changing Planes egyfajta Gulliver-történet: villanásnyi világok sora, amelyek mindegyike elárul valamit rólunk, emberekről. A Lavinia pedig rég várt történelmi regény az Aeneas egyik mellékalakjáról és kapcsolatáról Vergiliusszal, akit egy jóserdőben álmodik meg. Margaret Atwood meg az a sci-fi író, aki nem hajlandó magát annak nevezni; A szolgálólány meséje elgondolkodtató disztópia volt; Le Guin mellett mégis azt kell mondanom, hogy halványnak bizonyult. Talán nem kellett volna egymás után olvasni őket.

Ha már Le Guin és sci-fi – idén többnyire remek sci-fi könyveket olvastam. Messze kiemelkedik Gregory Benford Timescape-je, amely jól átgondolt, aktuális problémákkal foglalkozó időutazás-történet. Érdekes, hogy Samuel Delany Babel-17-e majdnem olyan régi, mint a Timescape, a különbség mégis ég és föld az elképzelt jövő tekintetében. Noha a meseszerűség szándékos volt, engem mérhetetlenül irritált, a nyelvi játék miatt azonban mégsem bánom, hogy elolvastam. Idén kiolvastam Connie Willis időutazós regényeit is: ugyanaz a világ, mégis két tökéletesen elütő sztori. A Doomsday Book sötét és megrázó, a To say Nothing of the Dog pedig viktoriánus örömregény a The Importance of Being Ernest stílusában. Végül Philip K. Dick Visszafelé világával zártam a sort, amelytől egy kicsit többet vártam, de nem volt rossz a maga csöppet átgondolatlan koncepciójával.

Aztán ott van a The Terror Dan Simmonstól. Nem tudom, hova soroljam: sarkvidéki expedíció megfeneklik, miközben az északnyugati átjárót keresi, és a jégen ott van… valami. A helyzet az, hogy az egyre embertelenebb körülmények között élő hajósok viszontagságai önmagukban is elég borzalmasak, és a szörny ezt nem tudta már tetézni, sőt: a végén a lázadó, majd kannibállá züllő tengerészek rettenetesebbek, mint bármilyen fantázia szülte rémség. Ha Dan Simmons erre akarta felhívni a figyelmet, akkor sikerült neki.

Mivel amatőr szinten színjátszom és amúgy is szeretek drámákat olvasni, mert véleményem szerint rengeteget lehet belőlük tanulni karakterábrázolás és dialógusok terén, az idei év sem múlhatott el színdarabok nélkül. A fej nélküli szellem kínai népi darabokat tartalmazott, érdekes volt, de nem fordult meg a fejemben, hogy színpadra vigyem bármelyiket is. Tom Stoppardtól a Hapgood viszont zseniális, üzenem a rendezőimnek, hogy lassan Hapgood-korosztályba érek, khm-khm.

Egyéb könyvek… Magyarok közül Szabó Magda Freskóját és Szathmári Sándor Kazohiniáját olvastam, mindkettő nagyszerű, utóbbi ott van a legfontosabb magyar fantasztikus írások között. Külföldiek közül most Alberto Moraviával ismerkedtem (A megvetés, A római lány), és lenyűgöztek a jellemrajzai és a lassan kibomló konfliktusai. Merle Mesterségem a halál-ában szintén kitűnő a karakterábrázolás, komolyan feszengtem, míg olvastam. Borzalmas, zseniális, elidegenítő könyv. Egyhamar nem fogom újraolvasni, bár talán kéne: nagyon összeszedett írói eszköztárat láthattam tőle (ismét).

Sor került még Upton Sinclait 100%-jára, Joanne Harris Ötnegyed narancsára, Kerouac Úton-jára, a legemlékezetesebb azonban Burgess Egy tenyér, ha csattan című regénye volt, ismét csak a jellemrajz miatt. Bravúros, ha egy férfi író ilyen hitelesen tudja hozni a fiatal házityúkot, miközben a könyv üzenete is tökéletesen átjön. John Irving Until I Find You című regénye pedig aprólékosan kidolgozott, csavaros és szórakoztató történet a kissé lapos befejezés és a repetitív elemek ellenére is. Irving nagyon jól ír, csak nem szabad egyszerre túl sokat olvasni tőle, mert akkor már zavaróak a hasonló elemek a könyveiben. És majdnem kihagytam Karl Čapek elbeszéléseit, pedig milyen remek volt a kötet!

Aztán bűnöztem a limonádékkal, Korda Gloriájával meg két krimivel, amelyek azonban eléggé felejthetőnek bizonyultak. Muraszaki története Dalbytól szintén egyszer olvasható a nagy felhajtás ellenére, főszereplője híressége viszi el a hátán a könyvet.

Végül olvastam Az atommagról, Majdnem minden rövid történetéről, és egy ideig azt hittem, ez utóbbi lesz a legjobb ismeretterjesztő könyvélmény az idén. Tévedtem. Michio Kaku The Physics of the Impossible című könyve erőterekről, időutazásról, teleportációról, FTL-hajtóművekről és láthatatlanságról mindent visz. Sci-fiben élünk.

Ha nekem szegeznék, melyik öt könyv volt a legjobb idén (újraolvasásokat leszámítva), a következőket sorolnám fel:

  • The Art of the Short Story
  • Lev Tolsztoj: Anna Karenina
  • Dan Simmons: The Terror
  • Ursula K. Le Guin: Changing Planes
  • Michio Kaku: The Physics of the Impossible

És kedvem lenne még felsorolni Merle-t, Burgesst, Moraviát, de azt mondtam, öt, hát legyen öt.

Az pedig, hogy ki hat rám és az írásomra leginkább, a jövőben dől el.

Advertisements

10 hozzászólás

  1. Valaki olvasta rajtam kívül a 100%-ot? Le vagyok döbbenve. 🙂

    Az pedig aranyos, hogy az Amazon egy Chuck Norris könyvet ajánl a The Art of the Short Sory mellé…


  2. A Changing planes mekkora zseniális. És nő írta :).


  3. Ian Watson konyvei szornyuek. Regen imadtam, aztan elolvastam par masik Warhammer es Warhammer40k konyvet, es rajottem, hogy o csak meggyalazza ezt az egesz univerzumot.
    Amit en ajanlanek inkabb, azok
    – Eisenhorn omnibus – nem a legizgalmasabb konyv, de a vilagot gyonyoruen bemutatja.
    – Space Wolf – Ez az “urgardistanak” egy olyan valtozata, amit en sokkal jobban elveztem..

    Termeszetesen ez csak a sajat velemenyem, mint olvaso.


  4. Impozáns lista. És én még attól féltem, hogy ha egyszer jön a baba, nem lesz időm semmire. Vagy ez úgy lesz, hogy az asszony majd olvashatja a könyveket, én meg melózhatok helyette? 🙂


  5. A könyvek egyharmadát szoptatás közben olvastam ki, egyébként az első pár hónap a legnehezebb, de egyben a legjobb is ilyen szempontból, mert rengeteget alszik a gyerek. Aztán egyre kevesebbet…


  6. Hát..nekem szoptatás közbeni élményem nem hiszem h lesz, de végülis jó felhasználása az időnek 🙂

    Jó sok könyvet olvastál, nem semmi. Én az Anna Kareninát még gimiben olvastam és akkor (még) nem fogott meg.
    Banyek be kéne érni magam könyvek terén..


  7. Jakirte: Az Anna Kareninát és még sok más kötelező olvasmányt gimnáziumban azért nem tudtunk értékelni megfelelően, mert egyszerűen hiányoztak azok a tapasztalatok emberekről, párkapcsolatokról, amik alapján valóban felfoghattuk volna, miről is szólnak. Az a szomorú, hogy az első, értetlen és kedvetlen találkozás után sokan soha az életben nem veszik többet kézbe Tolsztojt, Stendahlt, Puskint, pedig csak arról van szó, hogy rosszkor ismerkedtek meg velük.
    Amúgy soha senki nem tudja beérni magát könyvek terén, ahhoz (szerencsére) túl sok jó könyv létezik. 🙂


  8. No igen, a legtöbb kötelezőt az ember elvből nem olvassa el diákkorában, főképp, ha előtte végigszenvedte magát mondjuk a Kőszívű ember fiain… Kicsit sajnálom, hogy – és nem akarok mindent másokra fogni – részben az idióta oktatási rendszerünk miatt vagyok most ilyen olvasatlan bunkó.


  9. […] író-olvasó találkozó 2009 íróként január 2, 2010 Az olvasmányaimról már ejtettem pár szót, most itt az ideje számot vetni: mennyit haladtam idén […]


  10. […] ugyanannyi (73) könyvet olvastam el 2010-ben, mint 2009-ben (67) , ami nem rossz, bár messze elmarad az előző évektől. Itthon főleg a kislányommal […]



Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s

%d blogger ezt kedveli: