h1

A folytatásokról és elvárásokról

november 26, 2009

A minap Mg-b (John J. Sherwood) blogján arról olvastam, hogyan fókuszál egy írásra, illetve hogy mennyire fontos az, hogy át tudja állítani az agyát az adott feladatra.

Ez a téma is megérne önmagában egy bejegyzést, mert én meg egyszerre több futó fájlba dolgozó típus vagyok – bár szakaszonként mindig más és más van előtérben –, azonban nekem inkább a felvezetésen akadt meg a szemem. Mg-b példának hozta fel Heidel Dant, aki az olvasói nyomásra felhagyott a szövegek közti cikázással, és ígéretet tett, hogy most már végre befejezi a regényét, ha törik, ha szakad.

Az ígéretekről pedig már tudjuk, hogy veszedelmesek.

Ugyebár én meg azt ígértem meg, hogy hét éven belül befejezem az Ólomerdő folytatását, de az idei év vergődése egészen nyilvánvalóvá tette számomra, hogy valami nincs rendben ezzel a szöveggel. Hol így nyúltam hozzá, hol úgy, és egyik megoldással sem voltam maradéktalanul elégedett.

Ami nem jelenti azt, hogy ne lehettem volna elégedett, ha nincs az Ólomerdő, ha nem jutna és juttatnák folyton eszembe. Ha nem folytatásként írnám a folytatást, akkor csak annyit szenvednék meg vele, mint bármely másik írással.

Tetszik, nem tetszik, oka van annak, hogy egyes írók lábrázást kapnak a folytatásoktól, és sosem térnek vissza a tett színhelyére. Sokan képtelenek is megbirkózni a feladattal (Nina Kiriki Hoffman vagy Anne Rice például), és a későbbi kötetekben a cselekmény lapossá, a narráció bennfentes kacsintgatássá, a szereplők egyformává válnak.

A szereplők korábbi énje kísértetként lebegi be az új szöveget, hiányzik a fölfedezés öröme; az előző kötetben leírt tettek masszának tűnnek: mit emeljek ki közülük? Mi a lényeges? Mi nem az? Úgy adjam-e meg az információkat, hogy az új olvasó is értse a szereplők közti viszonyokat, vagy elég, ha az azóta eltelt eseményekre koncentrálok (mely esetben megjelenik a rendkívül bosszantó bennfentes kacsintgatás)? Nehéz eldönteni, mi elég és mi a túl sok, mert az előző kötet olyan, mint egy fölöslegesen túlrészletezett jegyzethalom, amibe ráadásul az ember egy kicsit bele is szeretett.

A folytatások legnagyobb csapdája az önismétlés. A világ már ismert, a szereplők jó része is – rendkívül csábító a lehetőség, hogy újra behozza az ember a korábban megismert figurákat, konfliktusokat, megoldásokat. Aztán ott van az olvasói elvárásoknak megfelelés, és ennek kényszere. Az emberek az Ólomerdőt olvasták, ahhoz fognak viszonyítani, azt az élményt akarják, csak még jobban, még izgalmasabban, még elgondolkodtatóbban. Ugyanazt és mégsem.

De sem az olvasók, sem én, az író nem tudom néha eldönteni, mi az a „más”, ami úgy idézi fel ugyanazt a varázslatot, hogy egyúttal az újdonság élményét is megteremti.

Megan Crewe három alapkérdést tesz fel:

• A főszereplő ugyanolyan nagy problémával szembesül, mint az előző könyvben?

Hacsak nem keveredik Emese még nagyobb konfliktusba, mint az Ólomerdőben, a könyv visszalépésnek fog érződni. De mi lehet nagyobb konfliktus a szülők elvesztésénél és a felnőtté válásnál? (A kérdés költői, mert erre már tudom a választ.)

• Más-e a premissza, de nem tér el túlságosan az előzőtől?

A varázslat jó része a premisszából fakadt. Ha teljesen más premisszát használok, olyannyira különbözni fog a történet, hogy elvész a folytatás érzése; ha túlságosan hasonlít, akkor lényegében ugyanazt írom meg újra.

A jelenlegi premissza az előző továbbgondolása, annak egy másik aspektusa, és egyáltalán nem volt egyszerű megfogalmazni. Remélem, működik majd.

• Tönkre akarod-e tenni a már megírt befejezést?

Végtére is elvarrtam a szálakat – az új történethez újra fel kell fejteni. Itt a segítségemre siet az ígéret, amelyet Emese tett Rabonbánnak, ugyanakkor pillanatnyilag úgy érzem, ez épp annyira kolonc is, mint segítség. Muszáj foglalkozni vele, akkor is, ha az új premisszához nem köthető közvetlenül, és ez komoly fejtörést okoz nekem még mindig.

Úgy érzem tehát, ehhez a regényhez nem úgy ülök le, hogy fölfedezek egy új világot, új karakterekkel ismerkedem, teljesen gyanútlan és nyitott olvasók előtt próbálok eljátszani egy történetet, hanem úgy, mint egy performanszművész, aki a sikeres első felvonás után még mindig csak halvány sejtésekkel bír a második felvonásról, de tudja, hogy improvizálnia kell, méghozzá olyan jól, hogy a közönség végigülje az előadást, és azt higgye: a performansz egységes és már előre létezett a koncepció.

Jelenleg ott tartok, hogy csak úgy fog működni, ha szakítok Emesével, és egyelőre visszasorolom mellékszereplővé. Így talán kevésbé érzem, hogy folytatást írok, és nem nyomasztanak majd az elvárások sem.

(Addig is írom a színházas regényt.)

Reklámok

4 hozzászólás

  1. Szia Hanna!
    Az az olvasói nyomás azért nem olvasói nyomás volt, csak pár jelzés, amelyekre sokféleképpen lehetett volna reagálni. Hívhatjuk véletlennek, hogy épp ebben az időszakban foglalkoztatott ez a téma, vagy kellően spirituális hozzáállással mondhatjuk azt is, hogy az Univerzum visszajelzett egy vaktában elkiáltott kérdésre – de az is egy lehetséges és igen reális magyarázat, hogy az olvasókat megszólító blogbejegyzéseken keresztül ment a megoldáskeresés. A lényeg, hogy szerintem elég felületes kijelentés ebből azt leképezni, amit te írtál, és elnézést, hogy ezt szóváteszem, de ez ebben a formában számomra elég degradálónak tűnik. Nem azért, mert ne tartanám tiszteletben a véleményed, hanem mert ez így egyértelműen nem igaz, és ahogy ismerlek, az igazság számodra is fontosabb a jól hangzó mondatoknál.
    A döntésem részleteit a következő bejegyzésben kifejtettem – szerintem abból kiderül, hogy ez a történet sem feltétlenül annyi, mint elsőre látszik.

    És hogy ne csak egy szimpla kikéremmagamnak legyen ez a bejegyzés, egy gondolat. Egy ideje már követem a munkálatokat, csak amikor bólogattam az egyes bejegyzések felett, nem akartam belekotyogni. Most viszont nem teljesen világos nekem, miért húzódkodsz a “folytatás” kifejezéstől, és ennek következményeitől. Én úgy láttam, ezzel a hét évvel remekül ráéreztél valamire (hét év alatt az ember összes sejtje kicserélődik, de ezt biztos tudod, ahogy a pszichológiában is hét éves intervallumokban mérhetők az emberi lélek fontos korszakai – de ezt is biztos tudod), amellyel ügyesen kikerülted ezt a problémát. Ráadásul, ha a karakter életében is eltelik ennyi (vagy soknak számító) idő, akkor az már egy teljesen új történet lesz, és a “folytatás” értelmezése mindössze annyi, hogy ugyanaz a főhős, és pont. A többi, főként olvasói elvárás megoldása innentől szerintem kizárólag az írói trükktáron múlik. Az olvasók egy része nyilván az első könyv alapján áll majd az újabb elolvasásához, de ha az elvárásaikra nem a történet, és nem a karakter reflektál, hanem te mint író, méghozzá úgy, hogy írsz egy újabb emlékezetes regényt, új technikákkal (amelynek történetesen ugyanaz a főhőse, mint a korábbinak), akkor ezen elvárások jelentőségüket fogják veszíteni. Persze biztos lesznek olyanok, akik azon sóhajtoznak, hogy de jó lett volna látni a karakter életéből vett két intervallum lineáris összekapcsolását, de ha jól csinálod, a két regény így is kiad egy olyan egészt, amelyhez nem kell több magyarázat. Csak ez nem a hagyományos értelemben vett sorozat, és nem feltétlenül folytatás.

    üdv,
    Raon


  2. Raon, örülök, hogy betértél. 🙂
    A helyzet az, hogy mivel mindketten írunk, hajlamosak vagyunk rögvest magunkra vonatkoztatni az írással kapcsolatos bejegyzéseket, így aztán az a bizonyos olvasói jelzés, ami számodra az Univerzum spirituális üzenete volt, az számomra elég erős nyomásként csapódott le, ami ráadásul prímán rímelt arra az érzékelt nyomásra és teljesítménykényszerre, ami jelenleg frusztrál.
    Te másként élted meg, ez így világos, de azért jelen helyzetben kicsit megmosolyogtató “igazságról” beszélni, hiszen egy komment szubjektív feldolgozásáról beszélünk. Nálad, nálam más az interpretációja. (Mint ahogy én nem tartom degradálónak azt sem, ha az író igyekszik tekintetbe venni az olvasók kívánságait, és adott esetben rágja magát a visszajelzéseik miatt. Ez normális, szerintem.)

    Amit írsz a folytatásról, így dióhéjban baromi egyszerűnek tűnik, de az is egyszerűnek tűnik, hogy “megírni egy regényt”, pedig egyáltalán nem az. Van egy továbbvitt szál, amit mindenképp bele kell szőnöm az új regénybe, hiszen Emese tett Rabonbánnak egy ígéretet, és ez már önmagában akkor is előhozza az információadagolás problematikáját, ha nem lenne mellette olyan konfliktus, ami szintén az előző regényből táplálkozik. Nem tartom hihetőnek, hogy az üres semmiből ugorjon elő egy olyan horderejű konfliktus Emese útjába, mint az előző volt; az ok-okozati láncolat nem szűnt meg csak azért, mert az eltelt hét évet csak összefoglalom a narrációban.
    Ami eddig történt az Ólomerdőben, kikerülhetetlen.

    De azt hiszem, fent összefoglaltam, miért nehéz megírni a folytatást. És igen, amit leírtál, azt én is tudom, csakhogy: már rég túlléptem ezen a szinten, és már rég konkrét megoldásokon töröm a fejem: milyen jelenetekre bontsam le a történetet, milyen narrációt használjak, adott jeleneten belül mennyi visszaemlékezést és visszautalást engedjek meg, azt is milyen formában. De ezt majd valahogy Levin segítségével megoldom.

    Számomra nehéz. Íróként különbözőek vagyunk, nekem ez okoz gondot, másnak meg mondjuk a párbeszédírás, amin meg én nem fájdítom a fejem.

    Nyomásnak meg bőven elég, hogy már két év eltelt és még sehol nem vagyok.


  3. Szia Hanna!
    Köszi a választ. Érdekes, amit a frusztráló hatásokról írsz – bevallom, azzal a lehetőséggel, amit ideírtál, nem is számoltam, ellenben a válaszod nyomán elgondolkodva meg kellett állapítsam, engem meg az “igazság” kapcsán az frusztrál, ha egy általam elismert kolléga “csak” ennyit tart rólam. Az én szemléletemben ugyanis a pusztán csak olvasói nyomásra történő váltás azt jelenti, hogy az írónak nincs konkrét elképzelése a dolgairól, nincs határozott akarata, de persze megpróbál úgy tenni az olvasói előtt, mintha… miközben csak sodródik az árral. Nos, ez szerintem kellőképpen degradáló, és amikor igazságot említettem, abban bíztam, hogy te azért nem erre gondolsz velem kapcsolatban.
    Szóval ami a kit mi frusztrál gondoaltot illeti, ez teljesen így van, fogadd elismerésem.

    A folytatással kapcsolatban jó látni, hogy már rég lefutottad ezeket a köröket – ezt valahol sejtettem is, csak addig nem derült ki egyértelműen, míg rá nem kérdeztem. Ezért is nehéz az ilyen eszmefuttatásokat kommentezni, mert általában jóval több minden van mögöttük, mint amennyire leírva látszik (vagy ezért egyszerűbb beszélni ezekről élőben).
    A lényeg, hogy van ötleted a megoldásra.

    A két év alatt sehol nem vagyok gondolattal viszont nem tudok egyetérteni – elvetettél sok, számodra nem működő megoldást, ezzel szerintem mindenképpen előrébb vagy, ahogy ezt te nyilván is jól tudod, csak esetleg nem eléggé, vagy nem az általad elvárt tempóban. Persze biztos jobb érzés lenne egy kész kézirat felett elmélkedni arról, hol lenne érdemes még csiszolni a részleteken, de ha az ember a minőséget tartja szem előtt (és ezt te is biztos tudod), a munkafolyamat ennyire azért nem egyszerű. Ki tudja, talán túlságosan is könnyen felejthető lenne a siker íze, ha nincs előtte meg a kötelező szenvedés. 🙂


  4. Raon: szerintem túl érzékeny vagy erre a témára. 🙂 Egy szó sem volt fent arról, hogy “csak” olvasói nyomásra szántad volna végre el magad.

    És persze, örülök, hogy tisztult a kép. Csak még mindig van előttem olyan 400K, amit meg kéne írnom. Lehetőleg még öt éven belül. (Úgy, hogy közben merülnek fel más ötletek is, máshoz.)



Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s

%d blogger ezt kedveli: