h1

Reboot

augusztus 24, 2009

Gyanítom, hogy már unjátok, de bejelentéssel érkeztem: megint újrakezdem az Ólomerdő2-t. Máskor is hosszú az útkeresés, ezúttal még hosszabb; talán feltűnőbb is, mivel a kezdetektől dokumentálom a regény elkészülését.

Ezúttal azonban nem bánom, hogy megint ki kell dobnom, amit megírtam; mert tudom, hogy az új változat helyrerántja azokat a laza eresztékeket, amik miatt az előző verziót erőtlennek éreztem. Múltkor Levin javításai kapcsán ráébredtem arra, hogy rossz nézőpontot választottam; most pedig – nem tudom, minek a hatására, talán az a sok gyakorlat és elméleti anyag, ami az elmúlt hónapokat kitöltötte, végre leülepedett; vagy mert jó könyveket olvasok* –, reggel egyszer csak belém hasított**: rossz helyen kezdtem a regényt. Bár sokszor működik, ha a történet abban a pillanatban indul, amikor az addigi stabil állapot felborul, itt valamivel később kell indítani, amikor már Emese szembesülhet a felborult állapotokkal.

Túl lassú lett volna, ahogy fokozatosan rájön, mi történt a világgal – bele a mély vízbe, az kell neki (meg az olvasónak is). Rózsa megjelenése az első jelenetekben pedig túlságosan ráterelte volna a figyelmet, holott a főszereplő Emese.

Remélem, ez már az utolsó nagy megvilágosodás, és ha jön is több, az már nem fog teljes újraírásra kényszeríteni. Minden történet alakul menet közben, ahogy a mozaikok a helyükre kerülnek, és ahogy a lehető legtökéletesebb formát keresi az író. Ha el nem is érem a tökéletességet, egy lépéssel ismét közelebb kerültem hozzá. Higgyétek el, nektek is jobb lesz így…***

Akkor reboot.

* Most épp Connie Willis: Doomsday Book és To Say Nothing of the Dog című könyve és az Art of the Short Story van terítéken.

**Fred végre kidobta a megoldást. Fredről ( a néma elme) Damon Knight ezt írta:  „A tudatos elme lineáris, logikus gondolkodásra van nevelve, Fred jobban dolgozik asszociációs hálókban, de csak közvetve tud kommunikálni, álmok, megérzések, sejtések és késztetések formájában. A legtöbb ember soha nem tanulta meg használni a kommunikációt a két fél között. Ha Fred mondani akar valamit, elfojtjuk. Az íráshoz viszont mindkét elme szoros együttműködésére szükség van. Amikor kreatív problémán gondolkozunk vagy egy ötleten törjük a fejünket, jelzést küldünk Frednek. A válasz lehet hirtelen megvilágosodás, egy kép vagy egy ötlet kísértete. Lehet, hogy napok, hónapok vagy évek múlva érkezik.

Fred nagyjából úgy válaszol az ötleteidre, ahogyan te az övére: tompa érzés, ha a válasz »nem«, és izgatottság, amikor a válasz »igen«.”

*** Ha érdekel benneteket, feltehetem az eddig megírt részeket, úgysem ez lesz, úgysem így, nem lövök le hát nagy poénokat. (No jó, néhányat azért igen.)

Reklámok

8 hozzászólás

  1. Hmm… ezt a 2.0-ás verziót majd letöltöm, és jól elolvasom! 🙂
    Egy dolog viszont eszembe jutott az előző rész kapcsán, pontosabban egy barátom említette, hogy bár kimondottan tetszett neki a regény (különösen pl. az, hogy mindhárom óriás hozzá lett rendelve az eleméhez), ugyanakkor a vége nyomasztó volt számára. Ugye elmondásod szerint a koncepció az volt, hogy mindennek meg kell fizetni az árát… ugyanakkor tündérvilág igazságtalan igazságossága abban nyilvánul meg, hogy az ár uzsorakamattal érkezik, és nem is mindig az fizeti meg, akinek kellene… ennek következtében – és erre egyébként haverom hívta fel a figyelmemet, de igazat adok neki – a regényben az egyetlen karakter, aki valamilyen szinten jól jár, az Firtos, akinek sikerül valamilyen szinten áthidalni a kettősségét. Rabonbán még stagnál, és talán Firené az, aki nem esik pofára nagyot – elveszíti az édesanyját, ám ő egy rideg valakivé vált, aki nem is annyira a lánya “elvesztése” miatt acsargott, hanem az őt ért sérelem miatt; ugyanakkor visszanyeri eredeti alakját. Főhőseink viszont csupán szívnak, különös tekintettel Emesére, aki kevesebb lett egy apával és egy illúzióval anyját illetően. Lónát annyira nem sajnálom, túl éteri és önző egyszerre, de Emesét igen, és, nos…
    …említetted, hogy a történet írta magát, kicsit úgy, ahogy a három bizonyos hölgy számolt be életéről Peter S. Beagle-nek. Arra is, hogy kis híján a kardodba dőltél, amikor arra megoldásra jutottál, ami a regény végét eredményezte. Azt is tudom, hogy tűnődésem az Ólomerdőről túlságosan is szubjektív – kritikához mindenképpen, pedig Jud is tanácsolta, hogy vessem össze az ifjúsági regényekkel -, de ha megengeded, megosztanám itt, hogy – haveri segítséggel – mire jutottam (és itt talán nem is visz félre úgy):
    Szóval ifjúsági regényeknél, de másoknál is, a legnehezebb megtalálni a végkicsengést. Nem erőltethetsz a végére egy happy endet, mert az olvasó úgy érzi, hazudsz, ugyanakkor mégis szeretné, ha a protagonista nyerne is valamit, és valahol valami plusszal távozna, a rengeteg veszteség ellenére. Igen, ez már megint szubjektív, bevallom, bár én kétszer is olvastam (egyszer csakúgy, egyszer kötelezőként), pont emiatt nem tudtam annyira megszeretni a Pál utcai fiúkat sem (ez egy hate-mail gyanús megjegyzés, így csak egy példaként írtam).
    Mielőtt nagyon belemennék, azért azt is meg kell jegyeznem, hogy persze rengeteg ifjúsági regény nem is annak készült, csak a közösség vélekedése tette azzá (pl. Robinson Crusoe), és ez teszi a témát még ingoványosabbá. Úgyhogy kicsit önkényesen most ifjúsági regénynek azt veszem, amit odanyomhatok egy kis tizenéves kezébe, de emellett persze felnőttként is megérint, sőt, sokszor tud újat mondani.
    Huh, velem vagy még? 🙂
    Na szóval, megfelelő vég, ami egy ifjúsági regénynél talán még többet nyom a latba. Ismétlem, ez nem egy szirupos lezárást jelent. Hamár kicsit nyomasztó ending, akkor így hirtelen A kis herceg ugrik be, azonban annak a vége úgy van megírva, hogy emellett mégis van benne valami megnyugtató (“Neked, egyedül neked, olyan csillagaid lesznek, amik nevetni tudnak!”). Nem olyan szöveg ez, amin egy átlagolvasó ne könnyezne be, és mégis, van benne valami. Vagy ott van Lázár Ervin Hétfejű Tündére, ami gyerekkorom kedvenc olvasmánya volt – és elveszett az Özönvízben 😦 -, és ugye az abban levő történetek (pl. a címadó) sem feltétlen vidámak, és mégis, megfér egymás mellett a veszteség és a nyeremény. Mint a mesében “jött is, meg nem is”. 🙂 A Végtelen Történet lezárása egyértelműen pozitív, mindamellett, hogy pont az önkeresés az egyik legsötétebb rész. Az Óz, a nagy varázsló c. mű is vidám, de azért ugye Dorka farmján csak ott van az adósság (bár ez akkor is napsütésesebb, de szvsz még belefér). Az utolsó egyszarvú vége ugyan inkább happy end, ám azért én megkérdeztem volna Lír királyt, hogy miként vélekedik erről. Talán még belefér Neil Gaiman Csillagpora, ami szerintem gyakran felhozott példa az “igen is, meg nem is” esetre. Szerintem kell, hogy az olvasó a protagonistával együtt valamit magával hozzon Tündérvilágból, valami kis apró ékszert, amivel ő is több (hé, ezt még Propp papa is említi a gyűjteményében). Az nagyon is pozitívum az Ólomerdőben, hogy a cukormázas verzió helyett visszaállítod a régit, ahol a tündérek nagyon is gonoszak tudtak lenni, csak kötelezte őket az adott a szavuk (és a “tündér” szó a tünékeny, illékony, éteri értelemben volt értetendő, azaz a másvilágra utalt, amelynek lakói nem feltétlen szimpatizálnak velünk, halandókkal).
    Ez semmi esetre sem kritika, csupán egy olvasói észrevétel, ami meglehetősen személyes. Ettől semmiképpen nem lesz kevesebb az Ólomerdő, ám éppenséggel azért írtam, hogy mi az, amire én személy szerint ügyelnék a második résznél… ugyanis, míg a barátom nem említette, fel sem merült bennem, de én, személy szerint, igen is vágyok arra, hogy Emese valamivel több legyen, kapjon valamit, azért a rengeteg fájdalomért.
    (Ja, és az is eszembe jutott, hogy bármennyire is nem ifjúsági, és nem is regény, hanem képregény, de ott van példának a Watchmen – akármennyire is az egyik legnyomasztóbb lezárás jutott neki, vannak benne feloldozások, így Laurie és az anyja találkozása, Dr. Manhattan mosolya, és valahol talán Rorschach halála is ilyen)

    Ez csak egy észrevétel, amivel vagy egyetértesz, vagy nem, elvégre az olvasó az egyik legtarkább állatfajta, de semmi esetre se bántódj meg ezen… 🙂 De – minden szubjektivitása ellenére – talán valamilyen szinten nem teljesen haszontalan észrevétel…


  2. Üdv! Egyáltalán nem bánom a hosszú eszmefuttatást, bár bevallom, kicsit elszontyolodtam, hogy ezek szerint a könyv vége túl sötétnek érződik annak ellenére, hogy valami pozitívumot is próbáltam belecsempészni, pl. amikor Rabonbán megmutatja neki az újuló erdőt, és ha jobban belegondolunk, Emese maga is gazdagabb lett, ha a felnőtté válás annak számít. Amit kapott a végén, az elsősorban a saját ereje (és most nem a varázslatokra gondolok). Ez nem (lehet) elég?
    A kettős véggel kapcsolatban egyébként teljesen hasonlóan érzek, a veszteség mellé kell nyereség is, és a keserédest szeretem olvasni magam is – sajnálom, ha ezt nem sikerült elég markánsan véghezvinnem az Ólomerdőnél. (Az meg majd elválik, ennél a mostaninál hogyan alakul majd.)
    Az meg, hogy ifjúsági-e… bevallottan a tizenéves lányokat céloztam meg vele (olyat akartam írni, amilyet én akartam volna olvasni tizenévesen), és ez a visszajelzések alapján teljesen bejött. Kicsit más, mint a kint most oly népszerű YA-vonulat, de azért még beleszuszakolható. Korhatáros karika se kell rá. 😀


  3. […] — hannacsilla @ 13:05 Tags: írás, kuka, szerkesztés Ígértem, hogy megírom, miért dobtam kukába a 2.0-ás változatot is, hogy ne tűnjön puszta női szeszélynek ez a drasztikus […]


  4. Annyira azért ne szontyolodj el, mert ugye ez az én szubjektív véleményem. 🙂
    A “saját erő” elég lehet, ugyanakkor bennem markánsabban megmaradt az a jelenet, amikor egyszerűen még nem tud belépni az osztályba, és ekkor fut bele Rabonbánba… az utolsó pár oldalon láttam azt, hogy kezdi összeszedni magát, persze attól a veszteség még veszteség… nos, kíváncsi vagyok, mire jut. Az igaz, hogy az Özvegy elől ugye hősünk a találékonyságával is menekült meg, de az igazán nagy csapás a végén ütött be, amihez nem tudom, hogy mennyire erős hősünk, attól függetlenül, hogy rálépett a felnőtté válás rögös ösvényére, elvégre ugye ez az esemény egy felnőttet is megráz. Amikor kezd egy kicsit helyrejönni, az a legutolsó jelenet, Judittal.
    De mondom, az Ólomerdőt jó regénynek tartom, csupán, ami engem illet, nagyon is kíváncsi vagyok arra, hogy küzd meg Emesénk ezzel a nehézséggel. 🙂


  5. Hmm… ezt az új arcomat a tegnapi miatt kaptam? 😀 Akkor inkább elnézést kérek, de nagyon gyorsan! 😛
    Apropó, ez kinek-minek kapcsán íródott: “Ijesztő, hogy egy ilyen kvalitású író nem veszett el a publikációs lehetőségek útvesztőjében.” :kíváncsi-fáncsi:


  6. Gondoltam, megváltoztatom a generált avatárokat. Véletlenszerűen osztja ki a program, nem én találtam ezt az ijesztő pofát. Becsszó.
    A másik meg csak fricska, aki az általam kiforgatott eredeti mondatot írta, érteni fogja, mindenki más számára meg nyitott a lehetőség, hogy a megjelent műveken végigpillantva saját maga eldöntse, jobb lett volna, ha azok a könyvek elvesznek az útvesztőben, vagy hála isten, hogy kikeveredtek belőle. 😉


  7. […] A gondom az idegen fajjal van. Ugyan már hónapok óta érezhető volt, hogy folyamatosan több sebből vérzik, de azt gondoltam, hogy ez nem gond, menetközben majd megoldódik, a végére úgyis összeáll. Nem oldódott meg, sőt, amikor végül elkezdtem a probléma mélyére ásni és levezetni a logikai összefüggéseket, kártyavárként össze is dőlt. Persze, én vagyok a marha, mert igyekszem elrugaszkodni a megszokott gumifejű, humanoid idegen sztereotípiától, és valami egyedit kitalálni. Ezzel még nem is lenne gond, ha az idegenjeim és az emberek nem kerülnének olyan viszonyba, ami miatt elkerülhetetlenné válik egymás megismerése. És ez iszonyú nehéz, hiszen egy kellően idegen gondolkodású, a földitől eltérő, de evolúciós logikával nagyon is logikus ösztönökkel rendelkező fajt szeretnék, nem pedig a emberi viszonyokat és logikát kissé átszínezve, leképezve, de ugyanakkor lényeges az is, hogy legalább minimálisan meg is értse egymást a két faj.Na de nem vagyok egyedül a regényes útkereséssel :): http://olomerdo.wordpress.com/2009/08/24/reboot/ […]


  8. […] a Halott sárkányt; aztán elkezdtem még egyszer. És még egyszer. A megírt mintegy 103K nem veszett kárba, gazdagabb lettem jó pár felismeréssel, és […]



Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s

%d blogger ezt kedveli: