h1

Tábori munka

augusztus 20, 2009

Múlt héten lezajlott a harmadik Delta Műhely írótábor. Öt nap írástechnika, gyakorlás, nevetés és agytorna. Bevallom, nemigen került elő az Ólomerdő2, mivel a gyakorlatok jobbára  irányított jelenetírásból álltak, de nem mondhatom, hogy nem volt hasznos – a feldolgozott könyvben foglaltak és a feladatmegoldások nem múlnak el nyomtalanul, biztos vagyok benne, hogy kamatoztatni fogom, ha máshogy nem, majd Fred feldobja.

Az egyik gyakorlat viszont az Ólomerdőhöz kapcsolódik – ez a jelenet nem kerül be a regénybe, mert ezen a múlton és szereplőn már túlléptünk, de talán érdekes (és addig is úgy tűnik, mintha haladnék):

***

Az Özvegy sokáig kémlelte a látóhatárt, de az ólomfák szürke lombjai összezárultak. Ha el is haladt alattuk a sárkányölő lova, az ágak azonnal összecsapódtak mögötte, és az asszony szeme nem volt elég éles, hogy a levelek apró fodrozódását észrevegye.
Rapson gyilkosa nem azért jött, hogy őt megszabadítsa.
Sokáig állt a torony ablakában, majd, amikor a nap vörössel hintette be a Rengeteget, elfordult. A szobája sivárnak tűnt, a falak hidegnek.
Kit akarok becsapni? – gondolta. Hová mennék? Egy sárkány asszonya voltam.
Tudta, hogy a Rengetegen kívül senki nem fogadná be. Rapson gyilkosa sem várta meg; még ha eszébe is jutott, hogy a várban más is lakhat a sárkányon kívül, alighanem csak undorral gondolt a nőre, aki ágyába engedte a szörnyet.
Keserű nyál gyűlt össze a szájában.
Akkor hát itt maradok, gondolta. Amikor lement a toronyból, a szőke gyerek még mindig a csarnokban állt, Firene pedig mellette téblábolt mulyán. Rapson teteme sötéten és bűzösen terült el a kőpadlón.
– Azt ott… takarítsd el! – förmedt a szőke kislányra. A hangjára nem tudott féket vetni, ha a kezére sikerült is. Emiatt a vakarcs miatt kerülte el a sárkányölőt. Ez… ez az oka annak, hogy nem volt itt, amikor kellett.
A gyerek fölnézett rá, tekintete kifejezéstelen volt. Az Özvegy legszívesebben megütötte volna, s már emelte kezét, de végül csak intett a lányának, hogy jöjjön. Firene engedelmesen fölhágott mellé a lépcsőn.
Az Özvegy rá se nézett, csak maga köré kapta szoknyáját és elindult vissza, a másik toronyba, ahol Rapson varázstükre állt.
Ha már megörökölte az erdőt, akkor a hatalmat is magáénak követeli. Ennyit megérdemel az elszenvedett évek után. És ha bárki el akarja venni tőle a jussát, jaj neki. Eszébe jutott, hogy az ezüsterdő a kölyöké lenne, de dacosan összeszorította száját. Fizessen meg az a fattyú is azért, hogy befogadja. Örüljön, hogy van hol aludnia, hogy elrághat egy kenyérhéjat.
Forrón izzott benne a düh és a csalódottság. A varázstükör szinte felsírt, ahogy körme végigkarcolta felszínét, mikor a hívó jeleket felrótta rá.
– Rapson meghalt – mondta mogorván, kihívásként a végzetnőnek, aki megjelent a tükörben. – A birtokait akarom.
Érezte a lenézést, a viszolygást a végzetnő részéről, de megkapta, amit kért. Talán mert nem volt más, aki Rapson és Dív örökét elvállalta volna. Talán mert így volt megírva a sorsban, hogy ő egyedül maradjon egy erdőben, egy várban, amelyet gyűlöl, két gyerekkel, akiknek vére félig sárkányé, és fölnevelje őket, hiába tudja, hogy félig szörnyeteg mindkettő.
Amikor éjjel lement a lépcsőn, hogy vizet vegyen magának, egy pillanatra megijedt a szőke gyerek halvány kísértetétől. Még mindig a kövön ült. Rapson teteme már nem volt sehol, csak a varázsrajzok írták körbe a helyet, ahol feküdt. Éjfélre járt, a félig nyitva hagyott ajtón hideg szél fütyült be, kék holdsugár tapogatta a rését.
Az Özvegy elhaladt a néma gyerek mellett, a konyhában gyertyát gyújtott, vizet mert kanálba, úgy itta. A korty az első hűvös, megnyugtató érzés volt aznap.
A gyertyát kezébe fogva kifordult a konyhából, menet közben fölkapott egy kalácsvéget.
A csarnokban megállt. Rapson bűzét még érezni lehetett, de egyre halványabban.
– Ne – dobta le a kalácsot a földre a gyerek elé. Az nem mozdult, szoknyáját szorongatta.
Az Özvegy összepréselte ajkát, keze ökölbe szorult.
Aztán lehajolt, fölvette a kalácsot, a gyerek kezébe tette. Ráhajtogatta ujjait, majd megsimította a kicsi, hideg arcot.
– No gyere – mondta halkan neki, és megfogta a kezét, felhúzta a kőről. – No gyere, te kis árva.

Advertisements

3 hozzászólás

  1. Azért szerintem egy flashback-be belefér, nem? Bár mintha nem ebben a stílusban akarnád írni a regényt, ha jól emlékszem, de… valahogy szerintem bele lehetne tenni. 🙂


  2. Lehetne, de nem a múltnak ezen szeletén van a hangsúly, szóval nem odaillő lenne, úgy érzem.


  3. […] Írókollégák már több helyen írtak az 5 nap eseményeiről, pl. Raves itt, Csilla itt, Onsai pedig itt. Szombaton érkeztem, de az a 2 nap is nagy élmény […]



Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s

%d blogger ezt kedveli: