Nézőpontokról

Visszakaptam Levintől (ha valaki még nem tudná, ő a szerkesztőm, aki nélkül a múzsák csak senyvednek) a kézirat elejét kijavítva – ó, a pirosak élénk lobogása! Ami viszont ennél lényegesebb: mondott valamit, ami az egész narrációra kihathat: gond van a nézőponttal.

Képzeljük el, hogy az író egy kamerát fog a kezében, amely nem csak képeket és hangokat, de gondolatokat és érzéseket is fogni tud, ha éppen ez a funkció be van kapcsolva rajta.

Egy karakteres szubjektív nézőpont: Ilyenkor a kamera egy kiválasztott karaktert követ, néha belenéz a fejébe, megállapítja, hogyan érez, de nem svenkel más karakterek lelkére, őket csak kívülről mutatja. A nézőpontkaraktert viszont nem látjuk kívülről. Ilyenkor nem mutat a kamera semmit, amit az adott karakter nem tudhat vagy vehet észre, nem írhat le olyasmit, ami az ő figyelmét elkerülné.

Egy karakteres objektív nézőpont: Ez egyszerre lazább és szigorúbb, mint az előző. Szintén egy karaktert követ, de már elárulhat olyasmit, amit a karakter nem feltétlen tud (pl. a környezetében nevén nevezheti a növényeket, ahelyett, hogy „bokor” névvel illetné), és magát a karaktert is bemutathatja kívülről. Az érzésekkel már csínján bánik, és a karakter fejébe sem nagyon kukkant bele.

A nézőpontok azt is meghatározzák, milyen személybe tehető a narráció; a leggyakoribb az E/3 és az E/1.

(E kettőn kívül persze még van több nézőpontfajta, de ezeket most nem rángatom elő, mert a probléma csak e kettőt érinti.)

Az Ólomerdő 2 kézirata kapcsán épp az objektív és szubjektív nézőpontok közötti különbségeken akadtunk fent. Az előző regény több karakteres szubjektív nézőpontban íródott (jelenetenként egy karakteres szubjektívek váltakoztak; csak a nézőpontkarakter személye változott, a narráció módja nem), és ennél a könyvnél is így kezdtem, azonban a fonál fölvétele során megbotlottam: több mondat is objektívbe csúszott át, és ez disszonanciát eredményezett.

(No, ezért van szükség szerkesztőre: ezek olyan dolgok, amiket az ember magától nem feltétlenül vesz észre.)

Most választás előtt állok: vagy kihúzom az objektív részeket és a bennük foglalt információt szubjektív úton vezetem föl, vagy az egész eddig megírt szöveget átemelem objektívbe – ezáltal élesebben elkülönítve a folytatást az előzménytől. Mindkét megoldás átírással jár, méghozzá elég súlyossal: gyakorlatilag át kell dolgozni az egész eddigi szöveget. Még jó, hogy csak 60K van készen.

Egyelőre még nem döntöttem, de erősen gondolkodom azon, melyik felel meg jobban a céljaimnak.