h1

Az sárkányokrul

július 8, 2009

Valójában a sárkányokon már jóval korábban elkezdtem gondolkodni; de nem azon ám, hogy mire képesek, miben áll a hatalom, amit sugároznak – hanem azon, mi teszi a sárkányt azzá, ami. Mitől lesz kegyetlen (ha az lesz)? Mitől más, mint a többi tündérfajzat? Miért tesszük külön kalapba, holott varázslatos lény a sárkány is, akárcsak a táltos ló, a beszélő állatok, a manók, a tündevények.

Miért érezzük azt, hogy a sárkány más? És erre a másságra tudok-e választ adni úgy, hogy az szerves részét alkossa a történetnek?

És éppen azért, mert sikerült – t.i. a sárkányok mibenléte szerves része a regénynek, sőt, voltaképp ez a regény a sárkányoké – nem mondhatom el, mire jutottunk. Elnézést a csalódásért.

De hogy én is mondjak öt dolgot: bélyeg, erő, elfojtás, kirekesztettség, elkerülhetetlenség.

Külsőségekről beszélhetnék, például hogy ezek a sárkányok is képesek emberi alakba átváltozni (föl szoktátok tenni a kérdést, miért van ez így?), hatalmuk kívülállóságukból származik, de ezt a hatalmat valójában nem kívánja senki épeszű tündér (miért?*). Nem kerülnek közel senkihez, és más sem akar igazán közel kerülni hozzájuk (miért?).

A „miért”-ekre a regény választ ad, és talán ez egyszer a sárkányokat sikerül nem díszletként, nem szimbólumként, de valódi karakterekként bemutatni. Nem egyszerű egy ilyen fantasybe begyökerezett kliséből valami élőt és valódit csinálni. A szárnyak, a tűz, a pikkelyek, a repülés, a hatalmas test csak díszletek; a lényeg mögöttük van. A sárkány minden erejével, fenségével, kegyetlenségével is csak egy színész, aki a színfalak mögött lemossa a festéket az arcáról.

Vajon kit lát a tükörben?

* Ezek többnyire Levin kérdései­ (miért™), bár kezdek rászokni, hogy magamtól is föltegyem ezeket, adott esetben kirántva a széket egy-egy jól felépített koncepció alól.

Advertisements

9 hozzászólás

  1. Most piszkoskodhatnék azzal, hogy ez a “nesze semmi, fogd meg jól!” tipikus iskolapéldája, de nem teszem… D’oh! 😛
    Viszont felmerült bennem egy írói kérdés: a minap az egyik haverom azt mondta, hogy gyakorlatilag Neil Gaiman mindig ugyanazokat a történeteket írja újra, és hogy a Csillagpor, a Sosehol és a Coraline mind egykaptafára készült történetek, éppen ezért ő már most keveri, melyik-melyik… mondjuk én ezzel alapjáraton nem értek egyet, de azért ezt kifejtve: szerintem ezek a regények maximum annyiban egyeznek, hogy egy hétköznapi, esendő emberke belecsöppen a valóság mellett rejtőző fantasztikus világba. Van egy alapvető stílus-egyezés a Csillagpor és a Sosehol között (a Coraline kicsit egyszerűbb prózában íródott), de ez annyira csak egy felépítendő alap még. Ő így látja, és inkább egyetért abban, hogy Philip K. Dick is ugyanazt írta meg tízszer, ahogy Rejtő is, meg a többiek.
    Én ezt személy szerint úgy látom, hogy minden írónak van egy egyénisége, világlátása, “saját hangja”. Ha kezembe veszem egy író könyvét, akkor már tudom, mire számíthatok… filmművészeten tanultuk, hogy az ember amikor valami újra vágyik, egyben valami régire is – tehát ha westernt néz, akkor vannak előfeltevései, és szeretné, ha ezek némelyike eltérne, de azt is szeretné, ha a maradék maradna. És bár szerény véleményem szerint Gaimanre a fenti már csak azért is igazságtalan megjegyzés, mert a Sandman vagy az 1602 teljesen más kategória, ahogy a Graveyard Book is annak tűnik, de mégis feltenném a kérdést: Te mit gondolsz a saját hang vs. új irány közötti egyensúlyozásról? Ha az egyik irányba lököd magad, akkor megvádolnak, hogy nincs egy sajátos íz, egy meghatározó egység a regényeid között, ha a másik irányba, akkor azzal, hogy kiégtél. Magyarán mint az egyszeri légtornász, puffansz egy nagyot, védőháló nélkül. Más kérdés, hogy úgy tapasztalom, mindig lesznek olyanok, akik képesek megvádolni az egyikkel, és olyanok, akik EGYIDŐBEN a másikkal… mindenki igényét nem lehet kielégíteni.
    Mindenesetre egy példán elgondolkoztam (többön is), de legyen László Zoltán:
    Visszatérő elemek: elveszett, kallódó emberke, aki meglehetősen ki vagyon ábrándulva a világból (Grund, Del Naja, Baran); bizonytalan nőszemély, aki azt se tudja, mit gondoljon a körülötte állókról (Melinda, Tia, Nina Sorger); a gonosz, embertelen vezetőség, és annak megtestesülése (Korda, Slovak, a majdnem-holland fazon, akinek már elfelejtettem a nevét); találkozás valami emberfelettivel a végén (Mesterséges Intelligencia, Nagate hálózata, firniták)
    Mégsem érzem azt, hogy a három regény felesleges egymás után, sőt, várom a folytatást, ami remélem, jövő hónapban megjelenik. Én inkább úgy érzem, hogy ahogy a színészeknek, úgy az íróknak is van egy reel-personality-jük, ami a könyveiket elolvasva összeáll. Ja, és persze ha nagyon komolyan venném, igazságtalan lennék László Zoltánnal.
    Te hogy éled meg az általam vázolt két véglet Szkhülláját és Kharübdiszét? Mennyire tartod fontosnak ezeket, mennyire befolyásolnak Téged alkotásnál? Állítólag vannak olyan írók, akik emiatt a kettő miatt hajlamosak marni magukat…
    (Persze lehet, hogy ezt túlmagyarázom, de nekem Gaiman az egyik kedvencem, és ha nagyon akarnám, minden általam ismert íróra ráfoghatnám, hogy ugyanazt írja újra… de az nem lenne igazságos)

    Ja, és:
    “A „miért”-ekre a regény választ ad, és talán ez egyszer a sárkányokat sikerül nem díszletként, nem szimbólumként, de valódi karakterekként bemutatni.”
    Erről az jutott eszembe, hogy a sárkány a leggyakoribb fantasy-lény. Gyakoribb az egyszarvúnál. Gyakoribb a tündérnél. Ugyanakkor ebben az is benne van, hogy rengeteg író tett már kísérletet arra, hogy valami újat mutasson be velük, és emellett igyekeznek “valódi karakterként” jelenítse meg őket… az egyik Dragon magazinban volt egy hosszú elemzés róluk, meg hogy hogyan jelennek meg a fantasy-ben… úgy emlékszem, nem szerepel, de én pl. Fuhurt is egy lélegző szereplőnek tartom.
    De pl. George R. R. Martinnal is volt egy interjú az 1996-os mesekönyve, a “The Ice Dragon”, és azt mondta, hogy úgy tudja, ő járult a jégsárkány koncepciójával hozzá a fantasy kánonhoz, holott, ha nem csalódom, addigra már voltak “ice drake”-ek.
    Félreértés ne essék, én szurkolok a sárkányaidnak, csak azt írtam, hogy szerintem azért szerepeltek már korábban is a sárkányok úgy, hogy többek voltak díszletnél, és sok író inkább nekik szurkolt, nem a lovagoknak. Azt hiszem, pont ezért nehéz talán velük…


  2. Ja, ez a fenti “fejtörés” azért is volt, mert természetesen én is írogatok, és érdekelne egy tapasztalt író véleménye a két fenti “tengeri veszedelemről”.
    A második meg inkább azért, mert a sárkányok az én képzeletemet is megmozgatták… és persze én is egy “soha nem látott oldalukat” akarom megmutatni… de így belegondolva annyi potenciál van bennük, hogy az a veszély szvsz nem fenyeget, hogy kétszer ugyanaz jöjjön ki…


  3. Az első kérdésre majd bejegyzésben válaszolok, mert hosszú lenne, a másodikra itt:

    Igen, vannak az irodalomban jól megformált sárkányok, tévedés ne essék, nem én szeretném feltalálni a spanyolviaszt; de tapasztalat, hogy a sárkányok sokszor csak kötelező, leküzdendő akadályként vagy az ember szereplő sidekickjeként jelennek meg. Fuhur kivétel, mint ahogy Hobb sárkányai is, vagy akár Tolkien sárkánya a Sonkádi Egyed gazdában.
    Szeretném olyan karakterekként bemutatni a sárkányaimat, akik az emberi szereplőktől függetlenül, tehát nézőpontkarakterként is mozognak a regényben, nem csak az emberi szereplők vonatkozásában válnak fontossá, és saját céljaik, vágyaik, motivációik vannak.
    Nem a sárkányok faját, mint olyat szeretném forradalmasítani, hanem azt a pár sárkányt emlékezetes és eleven karakterré tenni, akik szerepelnek a regényben.


  4. A sárkányok szvsz azért lógnak ki a tündérmesék szereplői közül, mert a nyugati mitológiában bibliai gyökereik vannak. Sárkány=sátán. A keleti mitológiában már teljesen más szerepben tündökölnek, arrafelé a kígyó, ami a sárkány motívum közeli rokona, inkább segítő (lásd Buddha története).
    Ezt nyilván tudjátok, csak azért írtam, hogy szerintem gyökeresen meg lehet változtatni a sárkányokat, akár egy harmadik megközelítéssel is. Például boncolgatva a sárkányok és a négy őselem (vagy öt, lásd Kína) kapcsolatát. Tűz= lángot köp, Levegő=repül, Föld=barlangban él, Víz=na, ezt most nem tudom 🙂
    És miért gyűjtenek kincseket? Talán a drágakövek mindegyike magában hordozza az őselemek esszenciáját, és azok segítségével képes uralni a tüzet, a levegőt és a többit?
    Most ez olyan bréjnsztorming akart lenni, hátha segítek vele valamit 🙂


  5. raves: azért gyűjtenek kincseket, mert ahogy írod, a nyugati sárkány alapja bibliai. Pontosabban ez sem igaz, de azért a keresztény Bibliának elég nagy összegző és formáló szerepe volt nyugati kultúránkban.
    Tehát voltak különböző sárkányelemek, amik lassan egésszé álltak össze. A kincsőrzés szerepe onnan is fakadhatott, hogy az egyiptomiak arannyal kedveskedtek krokodiljaiknak, akik szent állatok voltak, és ez az akkor ott raboskodó zsidókban megmaradt.
    A másik gyökér – és miért ne lehetne egyszerre mindkettő? – az, hogy az ókori vezérek sírkamrái előtt gyakran strázsáltak őrszobrok, amelyeknek feladata az egyszeri tolvaj elűzése volt, így nem néztek (ki) valami szépen. Úgy tudom, hogy Decebál dák királynál is szerepet kapott a sárkány jelkép – mármint sírkamra terén.
    A kígyó érdekes módon nemcsak a keletieknél segítő, hanem más természeti népeknél (amerikai, ausztrál, afrikai), gyógyító, és nemcsak a mérge miatt, hanem mert a füvek ismerője – elvégre közöttük kúszik, plusz a vedlés miatt a megújulás és újjászületés is hozzá szokott kötődni. A keresztény kultúrkör azonban “nyájalapú”, ennek megfelelően a kígyó is negatív szerepet kap, ahogy a farkas is (pedig rengeteg helyen a bátorság és a hűség megtestesítője), vagy a holló (ami pl. Szibériában és a nyugati indiánoknál világteremtő, emberiség-pesztráló szélhámos, aki úgy forgatta fel a kozmoszt, hogy az nekünk jó legyen… persze ehhez nem is kell annyira messzire menni, ld. Hugin és Munin, de Apolló hollója is határeset). És igen, a Sátán és a sárkány között az összekötő kapocs a kígyó, ezért is hívják a sárkányokat Wyrmeknek, vagy Nagyférgeknek, és a kisebb, defektesebb, heraldikában is szerepet kapó rokonuk ezért wyvern (mert a kígyó másik megnevezése akkoriban a féreg volt, mégha ez manapság rendszertanilag nem is helyes :P).
    Amúgy ha jól emlékszem, éppen a kínai sárkányok kötődtek leginkább a vízhez, csak az elemfelosztást már elkövették párszor, azt hiszem, a D&D-ben is… persze ez nem szekírozás akar lenni, mert nincs új a Nap alatt, viszont nem érzem úgy, hogy egy magyar (vagy olyas közegben élő ) sárkányhoz annyira passzolna.
    Bocsi, tudom, hogy ez brainstorming végett írtad, de a mítoszok a kedvenc témáim. 🙂


  6. Hanna: köszi, kíváncsian várom! 🙂
    (És bocs a floodért!)


  7. nihil: semmi gond, éppen azért vetettem fel kérdéseket, hogy választ kapjak rájuk 🙂 Úgyhogy köszönöm a kis mitológiai áttekintésedet!
    Persze, nincs új a Nap alatt, de éppen a már meglévő dolgok szintéziséből születhetnek újnak tetsző dolgok. Például, ha a magyar népmese sárkányait kombináljuk a kelet sárkányaival vagy akár az egyiptomi krokodilokkal. Vagy akármivel.


  8. Nincs bocsánat. 🙂
    Illetve: én nagyon örülök a párbeszédnek, érdekesnek találom – lehet, ha kész a regény, a blogot követő olvasókkal össze kéne jönni egy nagy beszélgetésre, jó lenne megismerni benneteket mind (bár sokakkal már találkoztam itt-ott).


  9. […] Uncategorized — hannacsilla @ 11:57 am Nihil feltette nekem a következő kérdést az előző bejegyzés alatt: „Te mit gondolsz a saját hang vs. új irány közötti egyensúlyozásról? Ha az egyik […]



Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s

%d blogger ezt kedveli: