h1

A kérdés

június 9, 2009

Azt mondják, hogy az írók őszinték. Ez általában így is van, ha az dramaturgiailag indokolt, egyébiránt az írók ugyanannyit képesek hazudni önmaguknak és másoknak, mint más emberek. Maga az írás különösen neuralgikus pont, így aztán megnő az önbecsapás veszélye.

Amióta olvastam Jud bejegyzését, azóta azon jár az eszem, miért is írok én. Meg azon, hogy minek. A „miért” és „minek” ugyanis összefügg, voltaképpen egyetlen Janus-arcú kérdés a kettő, és általában, ha magamnak fölteszem, magam is napsugár és mély sötétség között ingadozom válaszomban. Még csak nem is ugyanazt válaszolom mindig.

Mert az író szeretne valami magvasat és nemeset felelni a „miért”-re, pedig a válasz sok esetben valami más. Én például írtam már irigységből, kisebbségi érzésből, kivagyiságból, dühből, dacból, gyűlöletből, szeretetből, szerelemből, halálfélelemből, megszokásból, unalomból, pénzért; és írtam már magamnak és azért, hogy mások kapjanak valamit tőlem, hogy csodáljanak, tiszteljenek, de azért is, hogy elismerjék, hogy valamiben jobb vagyok. Nem hiszem, hogy más írók olyan nagyon különböznének tőlem ebben. De leggyakrabban talán azért írtam, mert az ember igazán nem képes megértetni magát a saját fajtársaival, mégis törekszik rá. Vannak kérdések és témák, amik foglalkoztatnak, mégsem vagyok képes róluk nyíltan beszélni szűk baráti körön kívül – hebegek, nem úgy jön ki az egész, nem tudom megértetni, átéreztetni, mitől fontosak nekem ezek. Ezért inkább kerülő úton írok róluk, történetekbe ágyazva a gondolatokat. Van, amit kimondani egy novella hosszú, van, amihez már regény kell, van, amikor mindez csak arra elég, hogy a kérdést föltegyem.

Szóval: részben útkeresés. Ha azonban csak magammal beszélgetnék, nem kéne történetek formájában tennem – munkál itt tehát valami más is.

Szeretek olvasni. Szeretem azokat a történeteket, amelyek mondanak valamit nekem, még ha nem is újat, kiborítanak, megnevettetnek, meglepnek, kikapcsolnak kicsit a mindennapokból, szeretek olyan életeket megismerni, amelyek olyan valóságosnak tűnnek, mégsem azok. És éppen ezért: szeretnék én is olyat írni, hogy aki olvassa, lekésse a buszt, odaégesse a krumplit, mert muszáj volt még azt a sort, bekezdést, oldalt elolvasni; sírjon és nevessen, amikor a történet megérinti; elgondolkozzon; úgy beszéljen a szereplőkről, mintha valós személyek lennének; és legfőképpen: megértsen.

Az, hogy erre képes vagyok-e, más kérdés. Valahányszor olvasok egy jó könyvet, kételkedem magamban. Megint fölnézek a lécre. Mindig fölöttem van, és ahogy fejlődöm, csak egyre távolabb kerül.

Az írók nem szeretik bevallani, hogy nem elég jók. Ezt bevallja a csuka amatőr, de aki már publikált és tíz körömmel ragaszkodik az olvasótáborához meg a hírnevéhez, nem. Ha beszél is arról, hogy fejlődni szeretne, akkor is benne van az, hogy „már most is jó vagyok ugyan, de még mennyivel jobb is lehetnék” – és az az igazság, hogy én is ezt csinálom, pedig tudom, hogy valójában azt szeretném mondani, hogy: „még sehol nem vagyok, fogalmatok sincs, milyen messzire akarnék törni, és hogy mivel elégednék meg”.

Amikor olvasok egy igazán jó könyvet, mint Az utolsó egyszarvú, a Szép új világ, a Ne engedj el (csak hogy azokat soroljam, amik fejemet balra fordítva rögtön szembeötlenek), akkor mindig elfog a sóvárgás: ez a szint, amit el akarok érni. Valószínűleg soha nem fogom.

Nem kishitűség. Tény. Túl lassan haladok, túl kicsiket gondolok. Igen, alighanem soha nem leszek teljesen elégedett magammal, mert rosszul szereltek össze: nem elégít ki az, hogy elérem a megjelenő középszer szintjét, sem az, hogy jobb vagyok XY-nál, akit történetesen utálok, sem az, hogy csak úgy szimplán: megjelenek. (És itt a kérdés másik oldala: akkor minek?) Sajnos az sem elég nekem, hogy néhányan tényleg lekésik a buszt, odaégetik a krumplit, amíg olvassák az írásomat. Tudom, hogy lehet jobban is. Lehet egy olvasót kikapcsolni a világból, de lehet balhoroggal ki is ütni belőle.

Ezt akarom.

Ezért jövök zavarba, ha dicsérik az írásaimat, ha szembetalálkozom egy olvasóval, netán rajongóval, mert úgy érzem: nem érdemlem meg. (Igen, ezért viselkedem ilyenkor úgy, mint egy retardált, aki csak mosolyogni meg dadogni tud.) Még nem, talán soha.

És itt kénytelen vagyok felhívni a figyelmet: ez nem egy „sajnálj engem” bejegyzés, nem dicséreteket és cáfolatokat akarok kicsikarni, hagyjuk ezeket, jó? Tudom, hogy mit akarok, és hogy mit tudok most, se a továbbhaladáshoz, se a kényelmes tespedéshez nincs szükségem se körbenyalásra, se körbesimire. Bizonyára van, aki imádja, ha fürdőzhet a „jó vagy” és „ugyan már, nagyon jól írsz” magasztalásokban/vigasztalásokban, de amíg én nem gondolom ugyanezt, engem bosszantanak. A cél meg ugye nem az, hogy asszisztáljunk az írónak az önbecsapáshoz. Aki segíteni akar, az ad rendes kritikát, arra normálisan reagálok, szemben a dicsérettel.

Tehát bámulom a lécet. Ugrálok a magasba. Néha csak úgy próbaképpen, hogy be ne görcsöljön a lábam, néha komolyan nekifutva, hátha egyszer sikerül. No, nem elérni, de talán megszagolni alulról.

Remélhetőleg hamarabb, mint az ibolyát.

Advertisements

10 hozzászólás

  1. Tök gáz lesz, ha csak halálod után leszel igazán elismert író. Bár tény, hogy aki utána dícsér, az nem azért teszi, hogy nyalizzon, hanem vélhetőleg komolyan gondolja :).


  2. Nem gáz, de akkor már valószínűleg engem jobban fog érdekelni a lebomlás. 😀


  3. Most olvastam Jud írását, így részben ahhoz is szólva: nagyjából másfél éve tudom megfogalmazni (6 éves korom óta írok komolytalanul-komolyan, most 27 vagyok), miért is írok. Azóta van mércém, azóta tudom, hol vagyok és hova akarok eljutni. És azóta tudom, hogy képes vagyok oda eljutni. Talán önbecsapás ez is. Nem érdekel. Azért írok, mert azokat a hangulatokat, úgy és olyan sorrendben azokat a szavakat, azokat a világokat (most nem SF/F értelemben) még soha senki sem írta meg olyan módon, ahogy azt én szeretném, ahogy az nekem igazán tetszik. Hogy ez regényt jelent, drámát, novellát (verssel senkit sem terhelek, bár bizonyos “baleset” folytán mostanában azt is kénytelen vagyok írni)az mindegy. Az a forma. Nekem szükségem volt arra is, hogy otthagyjam az SF/F-et, mert az meg zsáner mindössze, így szintén a forma része. Összevissza írok, “szépirodalmat” mondjuk. Számomra az a szépirodalom, ami kötöttségektől mentes, ami kiforrja a saját szabályait, amire nincs képlet, megfejthetetlen. Tudom, miért jó egy Asimov regény, ám ezt már nem lehet megmondani Lem és bizonyos Dick vagy Sztrugackij könyvek esetén. Illetve felboncolni utóbbiakat is fel lehet, de mégegyszer ezekkel az eszközökkel ugyanolyat reprodukálni nem. Mindezt az okoskodást csak azért írtam ide, hogy egyértelmű legyen: nem azért hagytam ott az SF/F-t, mert szépirodalmat akartam művelni. Ez utóbbi szándék lehetetlen, nem vezet sehova. Én nagyobb szabadságra vágytam és mikor ezt megkaptam, könnyebben, felszabadultabban írtam. Néha még talán SF-t is: utoljára egy éve egy pályázatra, bár szerintem több szigorú ítész szerint nem is SF az.
    Ezek voltak az én meglátásaim. Sok sikert az új regényedhez, és tetszik a blogod.


  4. Csilla, lehet, hogy most ki foglak ábrándítani, de az, hogy nem érzed magad elég jónak, engem (meg szerintem senkit) nem gátol meg abban, hogy nagyon szeressem a könyveidet.:)
    valahol ez az egészséges. az író egyre jobb akar lenni, amit eddig elért, semmiségnek tűnik, holott x idővel ezelőtt elérhetetlennek tűnt, az olvasó meg egyszerűen vagy szereti a könyveit, vagy nem.
    én mindenesetre nagyon örülök, hogy írsz.

    egyébként ilyenkor az is tiszta az író előtt, hogy igazából mi is az, amit szeretne elérni, vagy csak egyszerűen arról van szó, hogy a mostani nem elég jó, mert lehetne jobban is? van konkrét cél, mondjuk látod a lépéseket, hogy ha ezt meg ezt megteszed, vagy úgy írod, vagy megjön az az ötlet, akkor már közelebb leszel a célhoz?


  5. És vajon a nagyok tudták, mit csinálnak? Pl. Card, amikor elkészült a Végjátékkal, tudta-e, hogy zseniálisat alkotott, vagy csak mikor már kiadták és csordogáltak a visszajelzések, akkor “jött rá”? Teljesen normális, hogy kételkedsz magadban, baj is lenne, ha nem.:D

    Amúgy meg – szvsz – az igazán kiemelkedő regények születésében a szerencsének is szerepe van. Adott a tehetség, de nem mindegy, milyen sztoriba tenyerel bele, kiket szólít meg akarva-akaratlanul, és kik kapják fel/hagyják elsikkadni a művet. Plusz ott vannak az olvasók is, biztos zseniális a Sorstalanság, de engem nem érint meg, nyögvenyelősen olvastam el, és nem tűzöm ki célnak. Míg Beaglet igen, akit sok fanyalgó szépíró nem vesz a kezébe, mert fantasy. Te sem tudhatod, kit csapsz szíven egy történeteddel, és lehet mellette száz másik jobb regény, úgy fogja érezni, hogy “neki írták”, és zseniálisnak fogja tartani.

    Amúgy meg, amikor az Ólomerdőt olvastam, majdnem fennmaradtam a bécsi vonaton.;)


  6. Jaj, persze, nem úgy gondoltam, hogy az olvasó tőlem függetlenül ne gondolhatna és érezhetne az írásommal kapcsolatban azt, amit akar!

    Nima: Részben egy érzés az, amit el akarok érni; ugyanazt akarom érezni, mint amikor engem vág pofán (vagy szíven) egy könyv; ugyanakkor egészen konkrét cél is, mert van pár ötletem és történetem, amiről egyelőre nem tudom, hogyan mondhatnám el legjobban. Pontosabban: _még_ nem tudom, hogyan hozzam ki a legtöbbet belőle.
    Legfeljebb többször visszatérnek ezek a témák. A Város… alapját is többször kezdtem el írni, gyökeresen különböző formákban. Végül ez készült el és jelent meg. Lehet, hogy elsiettem. Talán, ha várok, egészen más történet formájában eljött volna a tökéletes megoldás.

    Charon: Beagle azt mondta nekem, hogy ez az érzés – a meglepődés az ember saját írásának hatásán – sosem fog egészen elmúlni. Akármilyen híres író lesz az ember, akármennyit írt is.


  7. csapd fel Beagle magyar olvasóknak írt előszavát A fogadós énekéből. 😉


  8. OFF: érdekesség, de ha már felmerülnek a híres író és a hatásaik, akkor…
    …van egy jópofa kvíz arról, hogy melyik író “lennél”: http://www.malazanempire.com/IPBforum/index.php?showtopic=15462 (Itt lehet rámenni)
    Én Orson Scott Card lettem. 🙂 http://www.helloquizzy.com/results/which-fantasy-writer-are-you/?fromCGI=1&var_High%252dBrow=-5&var_Violent=-5&var_Experimental=13&var_Cynical=13


  9. Én Philip Pullman lettem, Tolkien a tökéletes ellentétem, és kicsit hasonlítok még Tove Janssonra (Múmin-könyvek, megvannak?). 😀


  10. Megvannak, tanultuk Finn irodalom óra 2-n. 😀



Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s

%d blogger ezt kedveli: