h1

Karakterek és hit

május 29, 2009

Mostanság izgalmas tézis-antitézis-szintézis játékot játszunk Wyquinnel, bár leginkább a szintézisben jeleskedünk, mert alapvetően sok mindent hasonlóan látunk az írással kapcsolatban. Úgy alakult, hogy ő is most kezdi a regényét, én is nemrég kezdtem, és mindketten blogon követjük a munkát. A játék abból áll, hogy írás közben beleütközöm egy problémába vagy egy elgondolkodtató írástechnikai kérdésbe, amiről írok egy bejegyzést, aztán közben beszélünk is róla, és a végén ő is elgondolkodik rajta – és fordítva. Ebből aztán valami új gondolat sül ki, és előrelendülünk a munkánkban: én az Ólomerdő 2-vel haladok, ő pedig a Föld 2682-vel (nem és nem bírom megjegyezni ezt a számot, sajnálom).

Jelenleg a hit kérdésén töröm a fejemet, amit ő hozott fel. Körbejárta, hogyan jelenik meg a hit a karakterek személyiségében illetve mennyire fontos, hogy az olvasó higgyen az írónak. Nekem meg az jutott eszembe, hogy legalább ennyire fontos, hogy az író higgyen a karaktereiben, akik néha mintha teljesen függetlenek lennének tőle.

Szerkesztőként sok olyan kézirattal találkoztam, ahol a szereplőket mintha dróton rángatta volna az író. Ez különösen akkor volt bosszantó, ha a korábbi jelenetekben következetesen viselkedtek, és kialakult személyiségükről egy kép. Ilyenkor, amikor az írónak szemmel láthatóan van fogalma arról, hogy kicsoda a szereplő, nem az a gond, hogy képtelen hiteles karaktert megformálni – inkább az, hogy a hitelességet föláldozza azért cserébe, hogy a terv szerint vigye előre a cselekményt, vagy megmentse a szereplőt a konfliktustól vagy a sérüléstől.

Igen, még mindig ugyanaz a téma foglalkoztat, ez csupán egy újabb arca.

Mivel a karakter az íróból épül fel – akkor is, ha valaki mást használ fel a környezetéből mintaként –, az ő érzéseiből táplálkozik, a karakter betegségei sokszor az író bizonytalanságát árulják el. (Most hagyjuk egy kicsit a távolságtartóan és analitikusan felépített karaktereket, akikbe még az író sem érzi bele magát, mert szerintem az effajta hidegség már önmagában is problémát jelent.) Muszáj elhinnünk, hogy ha a jól megformált, életre kelt szereplő lázad, akkor annak oka van, és tudja, mit csinál. Valamit mi magunk akarunk mondani vele: talán egy új gondolat ötlött föl bennünk, ami nem mindig egyeztethető össze a premisszával vagy az addigi történésekkel, talán csak új megvilágításba került számunkra a téma. Talán máshogyan is körbe lehet járni a premisszát, nemcsak úgy, ahogy azt eredetileg elképzeltük. Talán épp a demagógia igája alól akar kibújni a szereplő.

Mindenképp el kell gondolkodnunk azon, miért akar mást mondani, miért akar mást tenni, mint ahogy elterveztük? Én a magam részéről, ha egy szereplő ennyire elkanászodik, akkor általában hagyom cselekedni, míg viszi a lendület, mert én is kíváncsi vagyok, mit tesz és miért… majd utólag, ha úgy érzem, nem illik bele a regénybe vagy novellába, kivágom.

De a legtöbbször épp az történik, hogy a szereplő által diktált jelenetnek megfelelően átírom a korábbi részeket, ahol még nem volt ennyire lázadó a karakter, és visszamenőleg hitelesítem. Miért?

Mert hiszek neki. Hiszek benne, abban, hogy nem véletlenül lázadt föl, és a rajta keresztül megszólaló én valójában azt a történetet akarja elmondani, amit a karakter kiharcolt. Nem a korábbi, bizonytalanabb, útkereső koncepciót erőszakolom rá az erőssé vált karakterre és történetre, hanem fordítva.

Ha az ember nem mer kihúzni, saját magának vethet gáncsot, a saját lehetőségeit és hangját szorítja be szűk tartományba. Lehetőséget kell adni a történetnek, vagyis a premissza és a karakter egységének, hogy beteljesítse önmagát, még olyan áron is, hogy a premissza megváltozik, és ezért át kell írni a sztori elejét. Intő jelként függ szemem előtt azoknak a kéziratoknak tömege, amelyek elindultak, majd a végén egészen más történetbe csaptak át. A végére megkerült az író hangja, de nem a kezdeti ígéretet teljesítette, ezért elbukott. Csak félig hitt a szereplőinek.

Így aztán azt mondom, nem csak az a fontos, hogy az olvasó higgyen nekünk,  hanem az is, hogy mi higgyünk a karakterekben: ez teszi lehetővé az olvasó hitét.

Update: Mondom, hogy jó játék ez.

Reklámok

9 hozzászólás

  1. Ami a premisszát illeti: Philip Pullman mondta, hogy van, amikor az író az utolsó néhány fejezetben jön rá, mit is akart mondani valójában. Ekkor persze ennek megfelelően kell átírni a sztorit.
    Persze, ami a dróton rángatást illeti: lehet, hogy valamit meg kell tennie valakinek a történet előre lendítése szempontjából, de arra is rá kell jönnünk, hogy melyik karakter alkalmasabb erre. Van, amikor ránk fütyül, hogy “héhéhé, emlékszel, én alkalmasabb vagyok a szerepre!”
    Amennyiben fontos, hogy az adott előrelendítésben valahogy szerepelnie kell egy olyan karakternek, akire nem igazán jellemző az adott feladat, de annak vissza kell hatnia rá is, ez a másik karakter segíthet. Ha nem, nem, de akkor talán nem is volt olyan fontos az a rész. A dróton rángatás a karakter halála.
    Egyébként erre, meg a korábbi feláldozásra példa: Alan Moore – “If you’re functional it doesn’t matter if you’re mad.” (mondta volt saját magáról) – a Watchmen negyedik számánál jött rá, hogy bizony az ominózus véget Rorschach nem élheti túl. Pont a jelleméből fakadóan, és pont azért, amit képvisel.


  2. […] az Ólomerdő folytatásának blogját, miközben Hannával […]


  3. Nekem az jutott eszembe, hogy az író nem csak a karekterébe lehet szerelmes, ami aztán esetleg megakadályozza, hogy kihúzzon vagy átírjon bizonyos részeket, hanem megeshet, hogy épp bizonyos mondatokba szeret bele, és persze ezeket sem akarja veszni hagyni. Netán egyfajta stílust próbál erőltetni, ami megint csak árthat az írásnak, főképp, ha – és ez már összefügg a karakterekkel 🙂 – ha a szereplőket is ebben a stílusban akarja beszéltetni, ami aztán teljesen hiteltelenné teheti őket.


  4. Kellemetlen dolog ez a beleszeretés… én épp kezdetekbe meg befejezésekbe szoktam bele-beleszeretni, és olyankor szörnyen nehéz épkézláb történetet írni. Pedig már rég megtanultam Hobótól, hogy: “ha a szólista a hangszerébe szerelmes, nem a zenébe…”


  5. Ööö… egy kérdésem nekem is lenne!
    Mennyire akasztja meg az írót (most konkrétan Téged :D) az, ha hosszú időn belül nincs visszajelzés? Mondjuk, hogy se a szerkesztő, se a tesztolvasó emberkék nem érnek rá? Tehát az író tudja, hogy mit akar leírni, vagy legalábbis ott van a fejében, de aztán leírva egy adott jelenetet, rájön, hogy ide talán kell egy másik szem. Például, aki vett könyvet a kezébe, az sokszor tapasztalja, hogy az egész egy köszönetlistával indul, azoknak a nevével, akik bábáskodtak a könyv felett.
    Ott van az Amerikai Istenek, ahol két oldalon keresztül sorolja fel Neil Gaiman, kiknek tartozik hálával, ahogy pl. azt is leírja, hogy egy bizonyos bonyolult szál – feltételezem, Hinzelmann, de ez most lényegtelen – kibogozásában Terry Pratchett segített. És persze itt most nem csak arról beszélek, hogy mondjuk egy író megírja az első változat felét, és ott vége, kell egy vélemény, hanem mondjuk már másodjára írta át a végét, de ott már annyi szál játszik, hogy kell neki egy támpont, hogy egy adott korábbi jelenetből melyik a nyerőbb?
    Vagy persze az is lehet, hogy az író – alkatából kifolyólag – a visszajelzésekből tölti fel magát, és akkor azért vár. Nálad ez hogy van?
    (Csak azért kérdem, mert az írás nem úgy működik, hogy az ember a gép elé ül, aztán egymaga a végére jut, minden egyéb nélkül – bár úgy tapasztaltam, ez az elterjedt nézet)


  6. Jó kérdés…
    Novellát szinte kizárólag elkészülés után mutatok meg másoknak, de mindig van javítási kör tesztolvasók bevonásával. Semmit nem küldök úgy kiadónak/lapnak, hogy azt ne nézte volna át legalább egy ember (de inkább több). Általában az aktuális írókör látja el a minőségellenőrzést, de vannak barátaim (írók, szerkesztők), akik rendszeresen megkapják a novelláimat.
    A regény már fogósabb – őszintén megvallom, eddig mindegyiket többen (de legalább a szerkesztő) elolvasták menet közben is, de nem azért, mert nem tudnék visszajelzés nélkül haladni. A kapott kritikákat azonban menet közben könnyebb beépíteni, mint utólag, már csak azért is, mert akkor jobban benne vagyok a regény világában és a karakterekben. A cselekményt és a fordulatokat rendszeresen megbeszélem a szerkesztőmmel; általában, ha eszembe jut egy ötlet, vagy változtatok az eredeti koncepción, felhívom azzal, hogy mire gondoltam, ő pedig föltesz egy csokornyi kérdést, ami új megvilágításba helyezi az ötletet, vagy segít jobban beilleszteni a szerkezetbe. Ha elakadok, szintén beszélünk, hátha úgy gyorsabban rátalálok a megoldásra. A felmerülő problémákat sokszor író barátaimmal is megvitatom, és a beszélgetés többnyire továbblendít. És akkor még nem is beszéltem arról, hogy mennyire fontos a háttérország – például a család támogatása, hogy jusson időm írni, amikor szükségem van rá.
    Lehet, hogy menne egyedül is – de annyival többet ad az, ha nem önmagammal beszélgetek a regényről, hanem egy értő szerkesztővel, hogy csak azért, hogy igazoljam: egymagam is el tudok jutni a könyv végéig, nem fogok lemondani az értékes segítségről.
    (Most jut eszembe: volt egy regény, amit nagyrészt egyedül írtam, és nem azért nem fejeztem be, mert nem ment volna, hanem mert elvesztettem benne a hitemet. Túl… kísérleti jellegű lett volna. De olyan 380K-t megírtam belőle.)


  7. “Most azonban tovább vinném a hit és tudás témakörben a játékot, amit játszunk Hannával.”
    http://fold2682.rpg4.me/2009/06/01/igazsag-es-szenvedely/


  8. Off: ööö… mintha a számlálónál gondok lennének: “449589 (45K)”
    A 449589 inkább 449.5K, mint 45K.
    Gondoltam, akadékoskodok, mert egyszerűen muszáj.


  9. Javítom, köszi. 🙂



Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s

%d blogger ezt kedveli: