h1

A szadista írókról

május 27, 2009

Az író ugyanúgy szívén viseli a jól megírt karakter sorsát, mint az olvasó. Ha megfelelően építette fel személyiségét, nemcsak azok fogják megszeretni vagy éppen meggyűlölni, akik olvasnak róla, hanem ő maga is – semmiképpen nem lesz közömbös számára, mi történik vele.

Ez pedig a kezdő – és olykor nem csak a kezdő – írók csapdája is: ha túlságosan megszeretnek egy karaktert, nehezen viszik bele azokba a szituációkba, amelyek szükségesek a regény premisszájának alátámasztásához. Sokszor tudat alatt óvják a karaktert, látszatkonfliktusokat rendeznek neki, ahol csak kozmetikai sérülések érik, netán a tetőponton, nem bírva a feszültséget, berántanak egy deus ex machinát, hogy megmentsék a szereplőt.

Ez probléma. Ahol nincs valódi tét és valódi veszteség, ott súlytalanok lesznek a konfliktusok és elvész a feszültség. Még rosszabb, ha kilóg a lóláb, és az olvasó is érzékeli, hogy az író megszeretett egy karaktert és túlságosan védi, netán Mary Sue-t kreált. A tetteknek nem csupán az életben kell, hogy következményük legyen, hanem a fikcióban is. Ok és okozat nem torzítható az író ízlése szerint, nem teheti a történetet vágyteljesítő eszközzé anélkül, hogy ne veszítene erejéből és hitelességéből.

Ha tehát a történet megkövetelné, muszáj megkínozni a szereplőt. Veszítse el, ami a legfontosabb neki, miután megmutattuk, mi a legfontosabb (a háttérinformációk között, mintegy mellékesen felsorolt megölt családtagok nem számítanak ügyesen kivitelezett bemutatásnak), méghozzá úgy, hogy ezt a cselekmény is megkövetelje. Próbáljuk kerülni a gombnyomásra kiváltott érzelmeket (pl. a katona a lövészárokban elővesz egy családi fotót, a gyereket és a nőt most látjuk először, de tudjuk, hogy az író azt akarja, hogy érezzünk együtt a karakterrel, gyerünk, mert hamarosan meg fog halni, és ez milyen szörnyű): az indokolt veszteséget nem kerülhetjük ki, ugyanakkor indokoltnak kell lennie.

Azokat az írókat csodálom, akik képesek mindig egy kicsit jobban csavarni az elvárásaimon és a szívemen. Megszerettetnek egy szereplőt, aztán tönkreteszik vagy teljesen elveszik. Így válik igazivá a veszteség.

Próbálom tanulni ezt a szadizmust, próbálom a megszeretett karaktereket védőháló nélkül a magasba engedni. Ha hibáznak és leesnek, akkor pedig félreállni és nézni, ahogy lezuhannak. Nem lehetek oltalmazó édesanyjuk, mert a vattával kitömött történet nem éri el a hatást, amit megcéloztam.

Most pedig kicsit szomorúan, de ugyanakkor kérlelhetetlenül írok tovább, mert kegyetlennek kell lennem.

Reklámok

8 hozzászólás

  1. csupa fontos dolgot fogalmazol meg, nagyon sokat segít.
    köszönöm!


  2. Na, Martinnak nincsenek ilyen problémái, aminek az az eredménye, hogy az ember a Song Of Ice And Fire-ben inkább igyekszik távol tartani magát a karakterektől (ami sokszor nem megy persze, mert hitelesek). Az egész teteje, azt hiszem, a Storm of Swords Red Weddingje volt… Martin nyilatkozta, hogy azt a jelenetet fájt neki a legjobban megírni.


  3. Nálam is volt olyan, hogy majdnem elbőgtem magam, mikor rájöttem, hogy a sztori megköveteli, hogy az egyik szeretett szereplőm meghaljon. De ez van. Írni kemény dolog. 🙂


  4. Már amióta először szóba került egy szereplő halála, azon gondolkodom, hogy az Ólomerdő világában vajon tényleg a halál a legrosszabb ami történhet a szereplővel? (illetve az ő halála az ami a leginkább megviseli a szeretteit?)


  5. Nem, többféle veszteség létezik, és általában a halállal sem csak a halálból eredő veszteség jár; úgy gondolom, hogy *SPOILER ON* Emese számára legalább akkora veszteség volt az, hogy el kellett küldenie az anyját, mint az, hogy meghalt az apja. Máshogyan veszítette el, de ugyanúgy nem kaphatja vissza a régi anyját, mintha meghalt volna.*SPOILER OFF* No és ott vannak a különféle átkok, amik a szereplőket sújtják… Bár tény, hogy a halál (többnyire) eléggé végleges, és utána kicsi az esélye annak, hogy „megmenthessem” a szereplőt. Aki meghalt, annak vége, nincs reboot. (Megint csak: többnyire.)


  6. Nem olyan rég olvasom a blogodat, leginkább csak bele-belekapok a bejegyzésekbe, ez a téma viszont elég közelről érint (szerepjátékosként elég gyakran futok bele szadista mesélőbe – hát atya ég.).

    Szerintem Emesének nagyobb csapás volt elveszteni az apját, mint elküldeni az anyját. Nagyon erős volt ez a vég a könyvben, többek közt ettől lett olyan keserédes, hogy nem tudtam hirtelen eldönteni, hogy most vágjam a sarokba és dühöngjek miatta, vagy örüljek neki, hogy erős volt az író, és úgy fejezte be a regényt, hogy ilyen erős hatást váltott ki az olvasóból. Az utolsó oldalakat én személy szerint végigreménykedtem, hogy majd történik valami csoda és feléled szegény fickó, de nem – és végül ezt a veszteséget már az a csók sem tudta ellensúlyozni. Emiatt nyugtalan maradtam a történet után, folyamatosan újrajátszottam magamban a jelenetet. Elképzeltem, milyen lett volna, ha életben hagyod az apát, de úgy meg elveszett volna a történet hangulata; így végül elfogadtam, és utána már a könyv vége is tetszett. Azért, bevallom, még mindig reménykedem kicsit, hogy visszatérhet valahogyan.^^”

    Ami meg a szadista írókat illeti, szerintem túl sokan vannak, akik szabályosan szénné alázzák a karaktereiket, kínozzák őket, míg lelki nyomorékot nem gyártanak szerencsétlenből, és később valami lanyha, aprócska kis pozitívummal próbálják megnyugtatni az olvasó lelkét, de az már régen késő. A kegyetlenségben is meg kell találni a határt, különben a szórakoztatás után nyugtalan, csupabú hangulatot hagyhat hátra az ilyesmi. Oké, igazából írók alatt itt most a szűk környezetemet értem, akik zug-írók vagyunk, de tényleg elképesztő, mennyien gondolják, hogy történet csak akkor kerekedhet egy ötletből, ha a főhős nyomorog (és egyáltalán nem sajnálják, hogy bántaniuk kell őt, sőt). Mintha másféle múlt nem lehetne érdekes.

    Az Ólomerdőben nekem tökéletes volt az egyensúly, nem hiába jelenleg a kedvenc könyvem. Első eset volt, hogy kb. minden tíz percben libabőrös lettem egy írástól.:)


  7. Köszönöm a tartalmas hozzászólást!
    Én is úgy gondolom, hogy meg kell tartani az egyensúlyt (remélem, többé-kevésbé sikerül is; a most írt folytatásban Emese még megjár egy poklot, de a lezárásban szeretném már én is megjutalmazni) – teljesen igaz, hogy a kegyetlenségben is meg kell tartani a határt. Igazából ez a határ nem annyira az elszenvedett szörnyűség mértékében található, sokkal inkább abban, hogy annak volt-e funkciója (például elindította-e a hőst egy úton, megbüntette-e valami hibájáért stb.), vagy sem. Az önmagáért való szadizmus ugyanúgy zavaró lehet, mint a ki nem érdemelt jószerencse.
    Remélem, Emese még nem számít lelki nyomoréknak, bár az tény, hogy (SPOILER!) elég súlyosan rányomja a bélyegét a lelkére az apja halála – hosszú távon mindezek a viszontagságok egy erős, tetteiért felelősséget vállalni képes lányt/nőt faragnak belőle. A hős útja sosem könnyű, már a mitológiában sem, és a veszteség is hozzájárul ahhoz, hogy az lesz, aki.
    (Istvánt tekintve pedig egy srófra jár az agyunk, de nem árulhatok el többet. Szerencsére, mivel a közvetlen folytatást kisregény méretben tervezem, hamarosan kiderül, tulajdonképpen mi is történt Emesével és az apjával.)


  8. Igen, ugyanarra gondoltunk.:) A szenvedésnek kell, hogy legyen valamilyen funkciója, különben csak “perverzió” az egész.
    Neeeeem, Emese határozottan nem lelki nyomorék.:D Az egy egészen más kategória.



Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s

%d blogger ezt kedveli: