Amikor a szereplő lázad

„… és egyszer csak életre keltek a szereplőim, én pedig követtem őket” – mondja a hipotetikus író, az ember pedig bólogat, ó, igen, ez itt a Nagy Titkok egyike, a Jel, hogy az író művész.

Frászt.

Természetesen létezik a jelenség, amikor a szereplők szinte maguktól szólalnak meg, de ilyenkor is fut a háttérben az írói-szerkesztői kontrollprogram: amit épp mond a karakter, az jellemző rá? Igen-nem. Nálam legalábbis ez a helyzet.

A történet azért haladhat egyáltalán előre, mert az író tisztában van azzal mit akar írni (premissza) és ismeri a szereplőit (karakterismeret). Ha a kettő közül valamelyik hiányzik, megakad: vagy látszólag céltalanul csámborognak a karakterek, esetleg  ismeretlen utakra indulnak, vagy pedig azt teszik, amit az író rájuk kényszerít, mégis, valahogy nem áll össze az egész.

Ha a szereplők mást tesznek, mint amit a kitalált cselekmény diktálna, két eset lehetséges: vagy a történet nem illik a szereplőkhöz, vagy a történet nem ezekre a szereplőkre van szabva. Ilyenkor nincs más megoldás, mint változtatni a paramétereken: vagy az előre kitervelt cselekményen kell alakítani, hogy jobban illeszkedjen a szerepelők motivációihoz és jellemükből következő tetteikhez, vagy a szereplőket kell formálni: alakítani a személyiségükön, a múltjukon, hogy logikussá váljon az eltervezett cselekmény (esetenként meg teljes egészében lecserélni őket új csapatra).  Mindkét esetben kuka-újraírás a módszer. (Aki nem képes kidobni a már megírt jeleneteket, ne menjen írónak, vagy írja meg elsőre tökéletesre.)

Ilyenkor egyedül a premissza az, amit érdemes megtartani, már ha az ember ragaszkodik ahhoz, hogy többé-kevésbé azt a sztorit írja meg, amit eredetileg eltervezett – minden más szabadon változtatható.

Ez a képlékenység normális; már önmagában az útkeresés azt jelzi, hogy megindult az alkotói folyamat – nekem mindig gyanús, ha a végeredmény pontosan ugyanolyan, mint a terv volt. Nálam az elnagyoltságot jelent, netán klisét, mivel ahhoz nem kell gondolkozni, a gyári elemek nem igényelnek elevenséget, csak kohéziót és logikát.

A szereplők bonyolult személyiségek, nem csoda hát, ha kacskaringós utakra visznek. Mégis, ha a premissza erősen az agyunkba van égetve, karakter és cselekmény összecsiszolódik, míg végül kialakul az az egység, amely leginkább szolgálja az alaptételünket.

Én általában a regény elején érzem képlékenynek a szereplőket és a cselekményt – jelen esetben inkább utóbbit, mivel a karakterek már adottak, ismerem a múltjukat és temperamentumukat, az Ólomerdő miatt pedig fontos, hogy ne változzanak túlságosan sokat. Előfordult azonban, hogy a könyv végén fordult nagyot a cselekmény, mert a szereplők és a premissza ismeretében másra volt szükség. Az Ólomerdő esetében ilyen volt a finálé: először azt terveztem, hogy a sok nehézség után mégiscsak egymásra talál a család, de ahogy haladt előre a sztori, ez a megoldás egyre inkább sántított, és nem igazolta a premisszát („mindennek meg kell fizetni az árát”). Már a regény felén is jócskán túljutottam, amikor nyilvánvalóvá vált, hogy az eltervezett vég hamis (itt jön be a misztikus blabla: én először megérzem, ha valami nem stimmel a sztorival, mint ahogy az is először zsigeri érzésként jelentkezik, ha egy történés igaz, vagyis a premisszával és a szereplőkkel összhangban van). Ha azzal fejeztem volna be a könyvet, amivel terveztem, akkor erőszakot követtem volna el a szereplőimen (akik kénytelenek azt tenni, amit az író diktál), márpedig ezt az olvasók is észrevették volna. Akkor jött egy beszélgetés kellős közepén a megvilágosodás: „valakinek meg kell halnia”. Rögtön tudtam, ki lesz az a valaki, csak először nem akaródzott kimondani.

A premissza kegyetlen zsarnok.

És hogy miért jutott ez az egész épp most az eszembe? Mert a szereplők már megint nem azt csinálják, amit először gondoltam, és mert tegnap szóba került a jelenség, amikor Wyquinnel beszélgettem (aki szintén egy regény születését követi nyomon a blogjában, sokkal analitikusabban, mint én). Először is, mégiscsak az eredeti narráció marad a megszokott E/3-mal, másodszor: már most látom, hogy változik a szinopszis. Lóna mégis szerepet kap, Emesén pedig többet alakítottak az első regény eseményei és az azóta eltelt hét év, mint gondoltam. Csupa ridegség ez a csaj, következésképp könnyen törik.

A feladat ezért a következő: olyan szituációkat kialakítani, ahol terhelés alá kerül. Orson Scott Card mondta, azt hiszem: az a főszereplő, akinek a legtöbb veszíteni valója van.