h1

Amikor a szereplő lázad

május 19, 2009

„… és egyszer csak életre keltek a szereplőim, én pedig követtem őket” – mondja a hipotetikus író, az ember pedig bólogat, ó, igen, ez itt a Nagy Titkok egyike, a Jel, hogy az író művész.

Frászt.

Természetesen létezik a jelenség, amikor a szereplők szinte maguktól szólalnak meg, de ilyenkor is fut a háttérben az írói-szerkesztői kontrollprogram: amit épp mond a karakter, az jellemző rá? Igen-nem. Nálam legalábbis ez a helyzet.

A történet azért haladhat egyáltalán előre, mert az író tisztában van azzal mit akar írni (premissza) és ismeri a szereplőit (karakterismeret). Ha a kettő közül valamelyik hiányzik, megakad: vagy látszólag céltalanul csámborognak a karakterek, esetleg  ismeretlen utakra indulnak, vagy pedig azt teszik, amit az író rájuk kényszerít, mégis, valahogy nem áll össze az egész.

Ha a szereplők mást tesznek, mint amit a kitalált cselekmény diktálna, két eset lehetséges: vagy a történet nem illik a szereplőkhöz, vagy a történet nem ezekre a szereplőkre van szabva. Ilyenkor nincs más megoldás, mint változtatni a paramétereken: vagy az előre kitervelt cselekményen kell alakítani, hogy jobban illeszkedjen a szerepelők motivációihoz és jellemükből következő tetteikhez, vagy a szereplőket kell formálni: alakítani a személyiségükön, a múltjukon, hogy logikussá váljon az eltervezett cselekmény (esetenként meg teljes egészében lecserélni őket új csapatra).  Mindkét esetben kuka-újraírás a módszer. (Aki nem képes kidobni a már megírt jeleneteket, ne menjen írónak, vagy írja meg elsőre tökéletesre.)

Ilyenkor egyedül a premissza az, amit érdemes megtartani, már ha az ember ragaszkodik ahhoz, hogy többé-kevésbé azt a sztorit írja meg, amit eredetileg eltervezett – minden más szabadon változtatható.

Ez a képlékenység normális; már önmagában az útkeresés azt jelzi, hogy megindult az alkotói folyamat – nekem mindig gyanús, ha a végeredmény pontosan ugyanolyan, mint a terv volt. Nálam az elnagyoltságot jelent, netán klisét, mivel ahhoz nem kell gondolkozni, a gyári elemek nem igényelnek elevenséget, csak kohéziót és logikát.

A szereplők bonyolult személyiségek, nem csoda hát, ha kacskaringós utakra visznek. Mégis, ha a premissza erősen az agyunkba van égetve, karakter és cselekmény összecsiszolódik, míg végül kialakul az az egység, amely leginkább szolgálja az alaptételünket.

Én általában a regény elején érzem képlékenynek a szereplőket és a cselekményt – jelen esetben inkább utóbbit, mivel a karakterek már adottak, ismerem a múltjukat és temperamentumukat, az Ólomerdő miatt pedig fontos, hogy ne változzanak túlságosan sokat. Előfordult azonban, hogy a könyv végén fordult nagyot a cselekmény, mert a szereplők és a premissza ismeretében másra volt szükség. Az Ólomerdő esetében ilyen volt a finálé: először azt terveztem, hogy a sok nehézség után mégiscsak egymásra talál a család, de ahogy haladt előre a sztori, ez a megoldás egyre inkább sántított, és nem igazolta a premisszát („mindennek meg kell fizetni az árát”). Már a regény felén is jócskán túljutottam, amikor nyilvánvalóvá vált, hogy az eltervezett vég hamis (itt jön be a misztikus blabla: én először megérzem, ha valami nem stimmel a sztorival, mint ahogy az is először zsigeri érzésként jelentkezik, ha egy történés igaz, vagyis a premisszával és a szereplőkkel összhangban van). Ha azzal fejeztem volna be a könyvet, amivel terveztem, akkor erőszakot követtem volna el a szereplőimen (akik kénytelenek azt tenni, amit az író diktál), márpedig ezt az olvasók is észrevették volna. Akkor jött egy beszélgetés kellős közepén a megvilágosodás: „valakinek meg kell halnia”. Rögtön tudtam, ki lesz az a valaki, csak először nem akaródzott kimondani.

A premissza kegyetlen zsarnok.

És hogy miért jutott ez az egész épp most az eszembe? Mert a szereplők már megint nem azt csinálják, amit először gondoltam, és mert tegnap szóba került a jelenség, amikor Wyquinnel beszélgettem (aki szintén egy regény születését követi nyomon a blogjában, sokkal analitikusabban, mint én). Először is, mégiscsak az eredeti narráció marad a megszokott E/3-mal, másodszor: már most látom, hogy változik a szinopszis. Lóna mégis szerepet kap, Emesén pedig többet alakítottak az első regény eseményei és az azóta eltelt hét év, mint gondoltam. Csupa ridegség ez a csaj, következésképp könnyen törik.

A feladat ezért a következő: olyan szituációkat kialakítani, ahol terhelés alá kerül. Orson Scott Card mondta, azt hiszem: az a főszereplő, akinek a legtöbb veszíteni valója van.

Reklámok

7 hozzászólás

  1. Hmm… erről Neil Gaiman is szokott panaszkodni, hogy van, amikor a szereplői primadonnáskodnak.
    “(Aki nem képes kidobni a már megírt jeleneteket, ne menjen írónak, vagy írja meg elsőre tökéletesre.)”
    Erre meg Tamora Pierce mondta, hogy pont azoknak kell legjobban átírni a történetüket, akik szerint erre semmi szükség. De mintha az Utolsó Egyszarvú sem úgy “nézett volna ki” eredetileg, amit mi ismerünk, hanem a Vörös Bika helyett Fekete Út volt, Fortuna anyó karneválja helyett pedig egy kétfejű démon. De lehet, hogy rosszul tudom…
    (OFF: Ja, a Scalzi-féle menőnek tűnő sci-fi ötletekhez: ha a világunk olyan lesz, mint a Futuramában, akkor ezek miatt nem igazán kell aggódni. Ha olyan robotokat építenek, mint Bender, akkor nemcsak kiszolgálni lesz lusta, de ahhoz is, hogy hatékonyan lázadjanak; az űr-McDonalds ellen meg addig nincs kifogásom, amíg az űrlényekre is gondolnak, és nemcsak emberek szolgálnak fel, de embereket is… a Happy Meal menühöz pedig ajándék szonda jár)


  2. Igen, Az utolsó egyszarvú is sokat változott, bár pontosan nem tudom, mennyit, mert nincs meg az az exkluzív kiadvány, amiben az “eredeti” változat megjelent. 🙂
    Futurama meg kötelező 😀


  3. Érdekes erről olvasni, hogy ki hogy alkot, és eddig úgy vettem észre, hogy ez mindenkinél nagyon más. Pl King arról írt, hogy van, hogy szinte nem is fut át az agyán a történet, hanem csak “íródik”, és asszem J. Goldenlane mondta egyszer (bár nem biztos, h ő volt), hogy a regényei azt csinálják vele, hogy írják magukat, majd az ihlet a sztori felénél otthagyja, hogy “nesze, oldd meg egyedül”.


  4. Nálam is volt már olyan, hogy a sztori szinte megírta magát és végig kitartott a lázas ihlet állapota, de ez csak novella esetén volt így, amikor szinte együltő helyemben írtam meg az egészet – regénynél lehetetlen hónapokon át ugyanabban a tudatállapotban leülni írni. Csodálom, aki képes rá.


  5. Én is elgondolkodtam a fentieken, és lenyűgözve figyelem azt a hihetetlen kontrollt, ami alatt az egész folyamatot tartod. De halkan felmerül bennem egy tiltakozó hangocska is, amely szerint az alkotás nem lehet ilyen vegytiszta “kémiai képlet”. Saját vélemény, persze, és természetesen bevállalom az ezzel járó hipotetikus írói minőséget is. 🙂


  6. Azért korántsem akkora a kontroll, mint fentiekből tűnik, de megérzésekről nehezebb értekezni, ezért azoknak nincs nyoma. 😀
    Hiszen épp a kontroll inog, amikor a szereplők lázadozni kezdenek. Az ember csak remélheti, hogy egy irányba halad velük, ha meg nem, vagy alkalmazkodik, vagy keres olyan szereplőket, akikkel jobban megértik egymást. 😉


  7. […] meg az jutott eszembe, hogy legalább ennyire fontos, hogy az író higgyen a karaktereiben, akik néha mintha teljesen függetlenek lennének […]



Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s

%d blogger ezt kedveli: