h1

A tízszer elkezdett regény

május 6, 2009

Hiába van meg az első jelenet, hiába a vázlat, a premissza, a szereplők ismerete, mindez még nem elég, hogy valóban elkezdjem a regényt, meg kell küzdenem ugyanis az információadagolás problémájával. Eddig nem sikerült felülkerekednem, és ismét csak egy nyúlfarknyi van készen.

A segítség és a gond ugyanaz: ez egy folytatás. Már nem kell megismerkednem a szereplők nagy részével, ismerem a történetüket, a mozgatórugóikat, ugyanakkor nem építhetek arra, hogy az olvasó is. Ezt a regényt nem csupán az Ólomerdő olvasóinak írom, számolnom kell azzal, hogy olyanok is kézbe veszik, akik nem olvasták az előzőt. Számukra a történéseknek éppolyan követhetőnek kell lenniük, mint azok számára, akik követték a korábbi eseményeket. A régi olvasókat pedig nem kéne untatni olyan dolgok összegzésével, amivel már tisztában vannak.

Látszólag összeegyeztethetetlen dilemma. A gyakorlatban persze megoldható, csak nem egyszerű. A megoldást indirekt expozíciónak hívják.

Indirekt expozíciót persze nem csak akkor alkalmaz az ember, ha egyszerre akar ajándékot is vinni meg nem is; segítségével elkerülhetőek a nagy információs blokkok valamint az unalom. A tények ugyanis – tetszik, nem tetszik – untatnak, míg működésben látva a tényeket tovább fennmarad a figyelem. Az emberek utálják, ha a szájukba rágják a dolgokat. Ezt röviden úgy is mondhatnánk: „mutasd, ne mondd!” (amely a leggyakrabban emlegetett és sokszor tévesen használt írástechnikai szabály).

Hogyan használjam az indirekt expozíciót? Például ráutaló szavakkal: ha azt mondom, Emese vizsgaidőszakra készül, tudható, hogy már főiskolára vagy egyetemre jár. Nem kell leírnom, hogy Rózsa sárkány: az első jelenetből mégis kiderül. De a narráció hangvétele is segítheti az indirekt expozíciót, bár jelen esetben azt hiszem, inkább ártana, mint használna, ha mesenarrációt alkalmaznék, noha az rögtön egyértelművé tenné a kereteket. Hosszú expozíciót takaríthatok meg pillanatfelvételekkel a karakterekről, ahol egy-egy szokás, gesztus vagy mondat árul el oldalakat róluk.

Könnyűnek hangzik, de nem az, mert az indirekt expozíció csak akkor működik, ha egyértelmű, fantasy esetén azonban nem mindig tudok az olvasók közös kulturális hátterére építeni. Hogyan tegyem egyértelművé, hogy épp metaforát alkalmazok-e, vagy arra utalok, hogy ez egy varázslatos világ?

Emese belépése a történetbe a legproblémásabb; nála futnak össze a szálak, jelenlegi motivációi az előző könyv történéseinek összegzése, de mindezt az informáiót nem lehet (és nem is szabad) rögtön az olvasóra zúdítanom. Bőven elég feldolgozni azt, hogy félig tündér, és hol van még akkor Lónához, Istvánhoz, Rabonbánhoz fűződő kapcsolata, az azóta eltelt hét év!

Komoly fejtörést okoz nekem ez a lány.

Advertisements

12 hozzászólás

  1. Úgy nem működik, ha az első kötetet csak egy meg nem jelent háttéranyagnak tekinted?

    Aminek érdemes kiderülnie, úgyis kiderül.


  2. Próbálom ezt tenni, de nehéz elvonatkoztatni attól, hogy már megjelent. 🙂 Folyton az jár a fejemben, hogy de hiszen én ezt már elmondtam egyszer.


  3. Szerintem mondd el még egyszer, aztán majd ha ülepszik, könnyebb kivenni belőle a dupla és felesleges információt, mint beleékelni oda, ahová nem is illik. Inkább írj, hadd görögjön! 🙂 De ezt te úgyis jobban tudod 🙂


  4. Szerintem túl sok írástechnikai „szabály” közé zárod magadat és a művet. Agyongondolkozod a kreativitást. Légy spontánabb, ne csak a fejeddel alkoss. Neked is, a könyvnek is jót fog tenni. 🙂


  5. Ez megérne egy bővebb kifejtést, de próbálom rövidre fogni.
    Nem arról van szó, hogy adott szabályhoz építem fel a regényt, sokkal inkább arról, hogy amit el akarok érni, az valamiért nem megy, ezért előbb-utóbb elkezdek gondolkodni azon, mégis mi lehet a probléma. Ha már megvan, akkor pedig orvosolom. Ha már ihletből nem ment, akkor precíziós munkával.
    A spontaneitás olyasmi, ami időnként magától jön, máskor viszont a munka csalja elő – mint ahogy a motort, az agyat is be kell melegíteni. A tudatosság és a fegyelem viszont akkor sem hiányozhat szerintem, ha éppen vágtat az emberrel az ihlet, legfeljebb a háttérbe húzódnak. Ihlet és szív illetve segg és ész kiegészítik egymást, ez a folyamatos, egyenletes szintű írás alapja. Nem mondom, hogy csak ihletből nem lehet megírni egy novellát, mert van ilyen is, de egy regénynél kicsit elbizakodott dolog az ihletre bízni, hogy végig kitartva felépítsen egy működő szerkezetet. Ha az embert éppen megszállta a múzsa, akkor hajlamos elveszni a történetben, csak a pillanat létezik meg a láz. Néha távolabb kell lépni és kívülről megszemlélni a képet. Most épp ilyen időszak van, mert egyszerűen nem működik az, hogy csak leülök és valahogy elkezdődik a történet. Hol kezdődik? Kivel? Hogyan mutassam be őt és a szituációt lépésenként?
    Szóval, van, amikor az ihlet a megoldás. Van, amikor pedig le kell ülni és végigseggelni a nehéz részeket. “Megvan az ideje a megőrzésnek és megvan az ideje az eldobásnak.” 😉
    Nekem most már elegem van abból, hogy sorra dobom ki a jeleneteket, úgyhogy máshogy kell megközelítenem a problémát.


  6. Alakul, alakul, remélem sikerült nekilendülnöd, és akkor menni fog 🙂
    Emese 19 éves… hm… remélem nem egy kiégett gót csaj lett belőle, bár ez is adna egy árnyalatot a dolognak! 😀


  7. Szőke gót? Furcsa lenne.
    Minden esetre már nagyon várom, hogy egyszer a kezembe vegyem a folytatást. Nagyon szerettem az első kötetet, szerintem bármit is hozol ki belőle, ezzel sem leszek másként. Mesét a mese-álmodónak 🙂
    Egyébként pedig drukkolok, hogy a végső mű azzá váljon, amit magad is szeretnél, hogy legyen.


  8. Köszönöm, igyekszem! 🙂


  9. Egy kérdésem lenne: az információ-túladagolást nem lehetne úgy megoldani, mint nagyon sok folytatásnál – egy rövid összefoglalóval? Hogy ne legyen olyan egyszerű, esetleg cifrázhatod úgy, hogy egy meseként mondod el, és az már megadhat egy hangulatot. Vagy esetleg úgy, hogy ez persze nem mese…
    Ez persze csak egy ötlet, a lényeg, hogy rátalálj a helyes adagolásra! 😀


  10. A sok változat között volt ilyen is: amikor meseszerűen összefoglaltam az addig történteket, de nem tetszett.
    Most azzal próbálkozom, amit Komavary is mondott, hogy megpróbálom teljesen új történetként kezelni ezt a mostanit, mintha még semmit nem tudnának az olvasók, a szereplők is ismeretlenek lennének számukra. Újra felépíteni a felvezetést, feszültséget, mintha nem lenne hozott anyag. A belső szerkesztő egyelőre kussol, szerintem ez lesz a helyes megoldás.


  11. Az új kötet legelején egy fülszöveghez hasonló, féloldalas összefoglalása az első kötetnek szerintem nem zavarná a régi olvasókat, az újakat pedig felkészítené a továbbiakra. Lehet, hogy primitív eszköznek tűnik, de sok fejfájást megspórolhatnál vele, illetve ennek híján komplikáltabb megoldásokhoz kellene nyúlnod (két legyet ütni egy csapásra), aminek szintén megvan a maga kockázata.

    Már az is segíthet, ha meghagyod magadnak a kezdő összefoglaló lehetőségét, így a kettős teher nélkül vághatsz neki a regény felütésének. Amikor pedig kész lesz, eldöntheted, hogy önmagában is zökkenőmentesen bevezeti-e az új olvasót, vagy valóban szükség lesz az összefoglalóra.


  12. […] információadagolás problémájába már korábban is belefutottam. Ha Emese maradt volna a fő karakterem, az előzmények miatt érzelmi felindultsága […]



Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s

%d blogger ezt kedveli: