h1

Sárkányölő

április 27, 2009

Mese az Ólomerdő múltjából.

***

Vannak előre elrendeltetett sorsok – az enyém az volt, hogy hőssé legyek. Mindent erre tettem föl: megölöm a sárkányt és elveszem a királylányt. Mit kívánhatnék többet?
Amikor összecsaptam a sárkánnyal, még nem tudtam, miféle jutalom vár rám. Csak tettem a dolgom, amire születtem, amire neveltek. Hiszen legkisebb fiú voltam, születésem éjszakáján nappali világossággal égett egy csillag, egy táltos istállójában szolgáltam meg a kardomért – nap nap után hordtam ki a ganét, egy tányér levesen éltem, és az a ló végig gúnyosan meredt rám. Mindennap elmentem a karóba húzott fejek mellett, és amikor a varjak utánam kiáltottak: „kár, kár, kár érted”, már majdnem föladtam.
Biztos voltam benne, hogy nekem célom van. Egy napon betörtem a lovat; végigtáncolta a Tejutat, patáival csillagokat rúgott le az égről, és gonoszul nyerített. Fogai élesen villantak, akkor már tudtam, hogy kiknek a húsán élt addig.
A sárkányokról csak annyit tudtam, hogy tüzes leheletük perzsel, és a Rengetegben élnek. Nekem pedig le kell győznöm őket, mert ezt mondták a szüleim, ezt a tanítómesterem, ezt az összes koldus, rőzsegyűjtő öregasszony és beszélő állat, akivel utam során találkoztam. Csak a táltos sziszegte oda, hogy sosem fog sikerülni, hogy elbukom, és csontjaimból kutyák szopogatják majd ki a velőt.
A sárkányt Dívnek hívták, ezüsterdőben lakott. A fák csilingelve jelezték, merre hajtom a táltost, mire még mélyebbre vágtam sarkamat a véknyába, hogy szárnyalásra ösztökéljem: meg akartam előzni az árulkodó csengés-bongást.
A sötét vár kapuját a táltos paripa rúgta be – a kapuszárnyak hosszában meghasadtak, mintha csak deszkából tákolták volna őket, nem súlyos ezüstből. Aztán már bent is voltunk az udvaron, a sárkány pedig úgy ágaskodott fölém, mintha a földből nőtt volna ki: szárnyai óriás virágszirmokként nyíltak szét, torka rózsaszínje rám ásított. A kard, amelyet azért kovácsoltak, hogy megölje, szinte magától termett a kezemben, máskor homályos éle fényesen ragyogott, kihívásként.
Megtettem hát.
Azt hittem, hősnek lenni másmilyen lesz, de csak fáradtságot éreztem. Karom sajgott a csapásoktól, kézfejemet marta a sárkány ráfreccsent vére. A kard ismét kopottnak tűnt. Álltam a hatalmas test árnyékában, kerestem a diadal érzését, de nem találtam. A sárkány pillantásának parazsa hamuvá omlott.
Suhogást hallottam, és fölkaptam fejem. Az udvar kövére ömlő vérvörös tóban gyönggyel hímzett ruha vonódott.
Azt hittem, a hercegnők is csak olyanok, mint más lányok. Tévedtem.
Aranyhaja fonatba csavarva koronázta fejét, a belé tűzött búzavirágok kéken fénylettek, de nem olyan ragyogón, mint a szeme.
– Megmentőm… – az ő szájából melegnek tűnt a szó. Épp, mint a csókja volt.
Beleszédültem a győzelembe, a leányba, az illatába.
– Anya?
Vékonyka hang volt, mégis elég, hogy elmúljon a varázslat.
A sárkány mellett szőke kislány állt, arcára csíkot húztak a könnyek. Kezét a kihűlt pikkelyeken nyugtatta, a hercegnőt nézte, majd pillantása rám rebbent. Tekintetünk összeütközött, mint két egymásnak szegezett kard.
A hercegnő megrántotta galléromat, ahogy a kutyák grabancát szokás.
– Menjünk!
– Kié ez a gyerek? – kérdeztem.
Fölnézett a vártoronyra, arca megkeményedett, akár a száradó agyag.
– A sárkányé.
A gyerek szembogara kitágult, sebzetten nézett a királylányra.
– De… – mondtam. Nem gondoltam, hogy ilyen lesz majd, nem értettem, hová lett a diadal mámora, nem tudtam, csak sejtettem, hogy más is van a levegőben; kéretlenül, akaratlanul.
A hercegnő két fehér kezébe fogta arcomat. Ujjai hűvösek voltak, akár egy növény levelei.
– Értem jöttél, nemde? – Belebólintottam két tenyerébe. – Akkor menjünk!A tiéd vagyok.
Hátrahagytuk a kislányt, mert gyerekekről nem szólnak a történetek, de ahogy ellovagoltunk a táltoson, visszanéztem a széthasadt kapura. Az éles pillantás tőrként fúródott vállamba, magamban éreztem akkor is, amikor már hetedhét határon túl jártunk.
Megöltem a sárkányt. Megmentettem a királylányt. Mégis valami nyugtalan éhség maradt bennem.
A hercegnő előttem ült, tarkója világított, mint egy csókokra váró tiszta vászon. Kezét a táltos nyakán nyugtatta. Nem félt az éles fogaktól, a ló pedig nem kapott utána.
– Tudod, ugye, hogy három sárkány van? – kérdezte, rám nézett válla fölött.
Teste úgy sugárzott, mint egy csillag, és már egészen másfajta éhség kezdett gyötörni. Amikor este letáboroztunk, és leszerszámoztam a táltost – csak a kötőféket hagytam rajta, amivel engedelmességre bírtam, s ami az egyedüli visszatartó erő volt, hogy nekem ne rontson és földbe ne tiporja az utolsó porcikámat is –, már a mohóság uralkodott fölöttem. A hercegnő tűzifát szedegetett a földről. Egy szívdobbanás, és mellette álltam, kettő, és a karjaimban volt. Három…
– Még nem – lehelte, eltolt magától.
Vártam, míg az esti szellő kifújja belőlem a forró éhséget.
– De hisz megmentettelek.
–Három sárkány van – mondta, elutasításként és ígéretként egyszerre.
Éjszaka a tűz két oldalán vetettünk magunknak mohaágyat. Nekem nem jött a szememre álom: a hercegnő alakját néztem a lángok fényében, azon gondolkodtam, amit mondott. Hideget éreztem a tábortűz ellenére is, talán mert a táltos éberen és gúnyosan meredt rám a sötétből: két szeme, mint két jeges szentjánosbogár.
Hiszen ez a dolgom. Megölni a sárkányt.
Hátat fordítottam a tűznek, a táltosnak, a hercegnőnek.
Ám legyen.
A hercegnőn járt az eszem, ahogy átkeltem a Rengetegen Rapson sárkány vára felé. A táborhelyen hagytam, hogy baja ne essék – még alig ismertem, és máris úgy óvtam, mintha hópelyhekből tapasztották volna össze, és egy fuvallat is szertefújhatná. Megküzdöttem érte. Az enyém volt, ugyanakkor mégsem.
Rézerdőn lovagoltam keresztül, ahol a fák törzsén moha gyanánt tenyészett a zöld patina, és a leveleknek éle volt. A táltos nyerített, az ágak félrehajoltak útjából, patái felzendültek a fémes avarszőnyegen.
A kisfiú olyan hirtelen szaladt ki elénk, hogy időm sem volt visszafogni a lovat: a táltos fölágaskodott, éles patái sarlókként villantak a nap fénypászmáiban. Nyerítése éhes volt és ádáz.
A gyerek nyomában fiatal nő ugrott az ösvényre, fölkapva elpenderítette az utunkból, majd továbblibbent a bokrok közé. Ott megfordult: vörös haja ragyogott a rézlombok alatt.
– Hó! – kiáltott, és letette a fiút. Szeme dühösen villogott. – Hová ilyen sietősen?
Visszafogtam a haragosan prüszkölő táltost, de a kötőfék szorításának engedelmeskedve lehajtotta fejét.
–Elnézésedet kérem – mondtam a nőnek. – Nem láttalak titeket.
Nézett rám, aztán vállat vont, és kézen fogta a kisfiút. Mögötte kiterjesztették szárnyukat az árnyak.
– Végtére is nem történt semmi. Miért a nagy sietség?
Mentem volna tovább, hátam mögött a hercegnő, előttem a sárkány, én pedig sem itt, sem ott. A kard zümmögött derékszíjamon.
– El kell intéznem valami fontosat – vetettem oda mogorván, de a nő elmosolyodott.
–Titokzatos… Csak nem egy lány miatt vágtattál lóhalálában?
Láttam magam előtt a királylányt, ahogyan a kezét nyújtotta felém a várudvaron, és a szívem elfacsarodott a szépségétől. Egy lány? Kábultan bólintottam.
– Igen, egy lány miatt.
A nő intett, és a kisfiú megismételte mozdulatát. Mintha megáldottak volna, és szívem megmelegedett.
– Akkor hát föl ne tartsalak!
Biccentettem, és megeresztettem a táltos kantárszárát. Száguldottunk, mint a szél, suhantunk, mint a gondolat. A hercegnő képe mindvégig kísért.
Miért kérte, hogy öljem meg mindhárom sárkányt? Miért olyan fontos ez? – kérdeztem magamtól.
Rapson ólomerdőben lakott, vára sötéten komorlott a jeges tó fölött. Árnyékának rám vetülő hidege megborzongatott, de számtalanszor szembenéztem már a félelemmel, és mindig én győzedelmeskedtem. Egy sárkány sem ijeszthet rám, hiszen a legyőzésükre születtem.
Várának barlangmélyén várt rám; amikor kivontam kardomat, mely ismét fényesen ragyogott, akár a hold sarlója, ledobta emberalakját és fölrikoltott. Nyaka alattomosan kígyózott felém, karmai hajszál híján felnyársaltak, de fürgébb voltam nála, és pengém darázs fullánkjaként járta át. Egyszer, kétszer, háromszor.
Elterülve is remegett még a padlón, mígnem levágtam a fejét. Sűrű, feketés vére a padlóra folyt.
Újabb diadal. Én mégis ugyanaz voltam.
A hercegnő csókja is éppoly édesnek bizonyult.
Átadtam neki a levágott fejet, amelyet ő erőlködés nélkül maga elé tartott, farkasszemet nézett a márványfényű szemgolyókkal. Arcáról elégedettség sugárzott, a földre lökte a koncot.
– Miért kellett megölnöm? – kérdeztem tőle.
Lábát a sárkányfejre tette. Hímzett selyemcipellőjén vörös rózsa bontott szirmot.
– Ha ők nincsenek, királynő lehettem volna. Ehelyett szülhettem Dívnek sárkányporontyot! Valóban, miért is kéne megölni őket? – Belerúgta a tűzbe a fejet, az sercegve lángra lobbant. – Uralkodó lehettem volna!
A lángok között a szenesedő fejről pernye szállt föl, majd a sárkányfő a leomló parázs után emberkoponyává lett, és szétporladt, ahogyan a fahasábok is.
– De megfizetnek – mormolta a hercegnő. – Ugye?
Azok a szemek. A karja ölelése.
–Hiszen ez a végzetem – mondtam a parázsnak.
Így hát csatába indultam harmadszor is. Hátam mögött a királylány ült, szoknyája hosszan lobogott utána. Velem volt akkor is, amikor átsétáltam a vonóhídon, és amikor belöktem a vaskaput.
Sárkányokat ölni: ez a dolgom.
Csigalépcsőn ereszkedtünk alá a mélybe, a falak nyirkosan derengtek körülöttünk, mintha egy állat torkába merültünk volna alá. Csak a kardom világított és a hercegnő fehér keze.
A mélyben sárkány aludt puha szőnyegeken, körülötte szétszórva kincsek halma csillogott. A torkában lakozó tűz átderengett nyaka pikkelyes bőrén.
– Szerencsénk van – suttogta a hercegnő. – Öld meg!
Haboztam.
– De hiszen alszik.
– Annál könnyebb megölni.
Fáradtságot éreztem, noha a harc még el sem kezdődött. Fölemeltem a kardot, mely ólomsúlyúnak érződött és éhesen zümmögött.
–Igaz. Mégis…
A sárkány kinyitotta zöld szemét.
Szárnyai betöltötték a csarnokot. Csak könnyen sebeztem meg, mert félresodorta pengém, feje lecsapott. Elugrottam előle, körbetáncoltam, ahogyan tanultam, ahogy az ösztöneim súgták. Kerülgettük egymást, a hercegnő szinte túlkiabálta a sárkány bömbölését.
Aztán egy pillanatra rézvörösen fölvillant előttem a pikkelyes mellkas.
– Most! – rikoltotta a királylány.
Villanás; a sárkány előtt az erdőben látott kisfiú reszketett.
– Ne! – kiáltotta.
Kezemben megremegett a kard, hátratántorodtam.
– Ez a gyerek… – mormoltam. Gondolataim vágtáztak, összezavarodtak.
– Mire vársz?
A sárkány rám nézett, és éreztem, hogy vár valamire. A kard sürgetőn nyüszített kezemben.
–Öld meg! – sziszegte a hercegnő.
Aztán pislantottam, és a világ ismét meglódult. A sárkány nyakával félresöpörte a gyereket, hátra, a párnák és koronák közé.
Már emeltem a kardot ismét.
– Hiszen ez a végzeted! – csengett a fülemben a hercegnő hangja.
A kard lecsapott az előttem nyújtózó nyakra. Szinte nem is éreztem, ahogy átmetszette.
– Igen – mondtam, vártam, hogy elüljön a rángás. Kardomra támaszkodtam.
A sárkány teste megremegett, és holtában összezsugorodott. Még nem ért véget az átváltozás, amikor már tudtam, amit addig csak sejtettem. Aztán megláttam a vörös hajzuhatagot.
Meggörnyedt a vállam. Alig éreztem arcomon a hercegnő kezének hűvösét. Maga felé fordította arcomat.
– Megölted a sárkányokat. Most már a tiéd vagyok.
Neki kellett magához húznia a fejemet. Az én ajkam zsibbadt volt, az övé mohó.
– Menjünk – mondta aztán, és elindult a lépcső felé.
Beteljesítettem a sorsom.
Megöltem a sárkányt. Elveszem a királylányt.
Mit kívánhatnék többet?
Néztem a tetemet, ahogy feküdt a vére által kirajzolt vörös szárnyak között.
– Mindjárt – mondtam halkan, mit sem törődve azzal, a királylány meghallja-e vagy sem. – Még van egy kis dolgom.
Ledobtam a kardot, és nehéz léptekkel elindultam a sárkány felé, hogy befejezzem a munkám.
Ásó.
Kapa.
Nagyharang.

Reklámok

3 hozzászólás

  1. Ez eddig tetszik, egy stilisztikai dolgot viszont megemlítenék, akkor is, ha engem is meglátogat egy sárkányölő… szóval, fővesztés terhe mellett:
    “Csak végeztem a dolgom”
    Nem lenne jobb a “Csak TETTEM a dolgom”? Minden gáncsoskodás nélkül, az előbbi inkább azt jelenti, hogy az illető egy újsággal a hóna alatt félrevonul.
    Persze most lehetne ellenpéldának hozni azt, hogy: “Dolga végeztével távozott”, valahogy a “tettem” akkor is szebben cseng nekem.
    Apróság, de gondoltam, megjegyzem, talán hasznos.
    És most kis házamat körbeveszem lovagcsapdákkal. 😀
    (De amúgy tényleg jó, és kíváncsian várom a folytatást – kevés magyar könyv van benne az azonnal beszerzendők listájára, pl. a Nullapont, nos, ez is ott van)


  2. Köszi, javítva!


  3. […] egy mesét, egy hangosnovellát, és néhány mini-novellát Az Északi Szövetségbe. Nem idén írtam, de […]



Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s

%d blogger ezt kedveli: