h1

A kidobott kezdet

április 27, 2009

A kukába dobott kezdés (vigyázat, Ólomerdőt még nem olvasott látogatók számára spoilereket tartalmaz!):

A szarvas patái fémesen zörögtek az erdő acélavarjában; a fémtörzseken megvillant csillagsugárként derengő bundájának sápadt visszfénye, és a levelekről visszaverődve ezernyi szemet villantott fel, mintha a Rengeteg hunyorogva, baljóslóan követte volna futását.
Talán úgy is volt; elvégre, akik elől menekült, ha éppen úgy tartotta kedvük, mindent láttak, ami a Birodalomban történt, és valamennyi lakó életének sorsszálait megcsavarhatták. A szarvas mégis érezte, hogy ezúttal nem figyelik, csak a madarak riadnak föl a lombkoronákban, ahogy elcikázik az acélerdő fái között, sebesebben, mint a szél, de még nem olyan sebesen, mint a gondolat. A tudat, hogy megszabadult, föllelkesítette: a fű is alig hajolt meg lába nyomán, a levegő pedig édes volt és friss, akár a borsmenta.
Szabad volt, hogy azt tegyen, amit akar; szabad, hogy tévedhessen akár, és nem volt senki, aki megállítsa. Mostohái, akiknek gondoskodása és szigora elől rohant most el, jól kitanították; és ahogy száguldott az erdőben, meleg leheletfelhőkben kikiabálta magából a hatalom szavait, amelyek megnyitották előtte a tündérek és emberek világát elválasztó határt.
A fák sorfala szemre nem változott, csak az ágak nyújtóztak utána, ahogy elrohant közöttük, mintha futásának szele maga után vonta volna őket. Majd megváltoztak; lekuporodtak, már nem ágaskodtak a csillagokig, és fémcsillogásuk is megkopott. Új, nedves és eleven szag férkőzött az orrába: rothadó avar, hajnali harmat és lélegző zöld illata. Patái alatt immár nem a Rengeteg fémavarja kongott-bongott, hanem az emberek világának nyirkos levéltakarója surrogott.
Átjutott a határon, és nem kellett hozzá egyéb, csak az a pár szó, amit oly gondosan őriztek a mostohái; az őrfák sem kapaszkodtak utána, hogy visszatartsák. Szabad volt.
Erre a gondolatra megiramodott a lába, holdsugárként száguldott az erdőben, játékosan ide-oda szökkenve kerülgette a göcsörtös tölgyeket. Addig szaladt, míg ki nem tisztult fejéből a mámor, és elő nem férkőzött a gondolat: vajon itt, az emberek világában is megvan még a hatalma? Vissza tud térni, ha a szükség úgy hozza?
Szíve mélyéről fölmerítette a szavakat, és ugató hangján elősorolta őket; a fák pedig engedelmeskedtek neki. Félrehúzódtak útjából, és még a csillagok is megremegtek. Igen, a varázslat itt is éppúgy működött, mint a határ túloldalán.
Próbaképpen visszarohant a fémerdő peremére, és hol ide, hol oda szökellve végigszaladt a határ mentén. Bármikor visszatérhet, ha ráunna a szabadságra.
De hogyan is unhatna rá?
Fölnevetett, ezúttal nem a szarvas, hanem egy tündér csengő hangján, és nekiiramodott, el a vízmosások, vadászlesek, elektromos vezetéknek vágott irtások mellett, mintha máris birtokában lenne az egész világ.
Nem vette észre, hogy az egyik lesről valaki kapkodva lemászik és a patái által hagyott fénylő csapát követve nyomába ered. S ha észre is vette volna, nem ismerhette föl, hiába volt a végzetnők mostohagyermeke, hogy a botladozó férfi, aki tanúja volt a futásának, épp összeköti sorsát az övével. Egy napon pedig, hiába menekül, szembesülnie kell a két évtizeddel korábbi éjszakával.

* * *

Amikor Nimród négy évvel korábban hazavitte az első barátnőjét, az anyja tüntetően körbenyüzsögte a lányt, kétféle húst sütött és vasárnapi levest főzött, de éjszaka a tetőtéri vendégszobában ágyazott meg neki, egyértelműen jelezve: jobb szeretné, ha mindenki maradna a saját ágyában. Nimród éjfélig forgolódott, aztán fölkelt és felosont a lépcsőn, ám akkor már késő volt: Ágota kedvetlenné vált az enyhén dohszagú paplanok, csipketerítők és porcelán pásztorok között, és aludni akart. Talán annak a két óra habozásnak volt köszönhető, amíg mindketten csalódottan hevertek és nézték a holdvilágot, hogy nem sokkal azután szakítottak.
A második barátnőről nem szólt addig, amíg fél év el nem telt, cserében az anyja a bemutatás után sem igen vett róla tudomást. A harmadiknál pedig…
Nimród a tenyerébe hajtotta fejét, és az abrosz piros kockáit nézte. Albérlőtársai hangosan mesélték egymásnak az előző esti sörözés emlékezetesebb pillanatait. Laci a tűzhelynél állt, a kezében tartott serpenyőben sistergett az olaj a tükörtojás alatt. A rádió a híreket bömbölte.
Hiba volt előző nap felhívni az anyját, és ha már ezt nem állta meg, kár volt elszólnia magát. De beszélgetéseikben mindig volt valami feszültség, ami őt arra ösztönözte, hogy felváltva próbáljon megfelelni és lázadni.
– Próbálj idén jobb átlagot hozni – mondta az anyja. – Magasabb ösztöndíjért.
– Azt hittem, az ember azért tanul, hogy tudjon – felelte Nimród, noha korántsem volt olyan lelkiismeretes tanuló, mint amilyennek szerette mutatni magát.
– Nem olcsó az albérlet Pesten.
– Ki fogom fizetni. – Horkantás a vonal túlsó végén. Nimród szinte látta maga előtt az anyját, ahogy megvetően beleszív a cigarettába. – Nem szükséges pénzt küldened.
– Hogyan fogod kifizetni? Ne csacsiskodj, küldök, mint mindig.
– Majd megoldom. Úgyis albérletet akartam váltani.
– Gond van a bérlőtársakkal? Képzelem.
Nimród érezte, hogy egyre forrósodik gyomrában a düh köve, pedig volt igazság ebben is: Laci és Tamás életritmusa és rendetlensége kezdte kikezdeni a türelmét. Mély levegőt vett és kényszerítette magát, hogy lassan beszéljen. Az utóbbi időben még nehezebb volt az anyjával szót érteni.
–Nem. Össze akarok költözni a barátnőmmel.
Csend a vonal túlsó végén, aztán szárazon: – Aki?
– Nézd, majd megismered, ha legközelebb hazamegyek. Elviszem, jó?
– Neve?
– Emese, de…
– Még összeköltözés előtt akartad bemutatni, vagy csak utána? – Az anyja hangja továbbra is szenvtelenül csengett, de Nimród tudta, ez azt jelenti: vérig sértődött. – Vagy esetleg majd az esküvőn?
– Sajnálom – sziszegte Nimród. – Csak ne rajta verd le, jó?
– Én? – Most tisztán hallotta a cigaretta-rekedt neheztelést. – Édes fiam, én mindig udvarias voltam a barátnőiddel.
– A magad módján.
Halk zörejt hallott a telefonból, amiről nem tudta eldönteni, mi: megvető piházás, vagy szipogás?
– No és ha összebútoroztok, ő fizeti az albérletet, vagy hogy gondoltad? – Szünet. – Vagy számítottál a segítségemre?
Persze, hogy számított; amikor föltette Emesének a kérdést, eszébe sem jutott, hogy változhat az anyagi helyzete, de most, hogy az anyja rákérdezett, megmakacsolta magát.
– Nem szükséges. Emelem az átlagomat. Meg létezik diákmunka is.
– Hát persze. Persze. – Megvető szipákolás. – Nos, kíváncsi vagyok arra a kislányra.
Úgy hangzott, mint egy fenyegetés, és baljós csengése megülte Nimród kedvét. Minek kellett szóba hoznia? Emese nem is válaszolt még.
Laci leült mellé enni. A tojás és a szalonna szaga zsírosan eltelítette Nimród orrát. Félrehúzódott, és maga elé vette a vizsgatételeket, de a betűk szürke csíkokká folytak össze előtte.
Azt a kérdést is elhamarkodta, de hát lehet azt csodálni? Emese észjárását nehéz volt követni, és váratlan kijelentéseivel bárkit képes volt kibillenteni egyensúlyából. Logikája idegen szabályoknak engedelmeskedett, de a végsőkig következetesen ragaszkodott hozzá.
– Nálam alszol? – kérdezte akkor Nimród.
– És aludnánk? – kérdezett Emese, és nevetve hátrarázta haját. Aranyhaj. Azt állította, nem festi, magától olyan fémes a fénye.
–Hát…
–Még nincs itt az ideje – mondta aztán Emese hirtelen elkomolyodva, és megsimogatta Nimród arcát, hogy elvegye szavai élét.
Egy éve a lány még gimnazista volt, szinte gyerek, de ilyen pillanatokban Nimród felnőttebbnek érezte magánál. Szerette volna megragadni ezt a komoly másságot, mégsem volt rá képes: mások könnyen megnyíltak neki, de valahányszor Emese elárult valamit magáról, mindig újabb ajtókat talált a felnyitott titkok mögött, és nem tudta, hány van még hátra.
– Katolikus vagy? – bukott ki belőle.
Emese csengőn, árnyalatnyi keserűséggel nevetett.
– Ugyan. De biztos akarok benne lenni, hogy jól választok. – Bocsánatkérően mosolygott. – Érted, ugye?
Sokféleképpen lehetett ezt érteni. Nimródot forróság öntötte el.
– És ha összeköltöznénk?
Nimród megrázta fejét a tételek fölött. Hülye, gondolta. Micsoda hülye vagyok.
–Kérsz? – tolta elé Laci a serpenyőt, és Nimród fölkapta a fejét.
– Az istenfáját, nem látod, hogy el vagyok foglalva?
Pillanatnyi csend, ahogy a másik kettő meghökkenten ránézett – ritkán emelte föl a hangját. Aztán Tamás kuncogni kezdett, és Nimród beharapta az ajkát. Persze. Városi fiúk. Számukra az istenfáját ósdi szitok, mesékbe illő, nem eleven káromkodás. Bumfordinak és vidékiesnek látta magát a szemükben.
Még ez is, gondolta, és fölkapta a papírjait.
– Nem vagyok éhes – mondta, azzal bevonult a szobájába.
Miért rontok el mindent? – kérdezte magától a rózsaszín virágos falak között – a főbérlő lányának a szobája volt régen. Emese egyszer azt mondta, őszintébb ez a tapéta, mintha Metal Hammerből kiemelt poszterekkel díszítené a falakat. Jobban illik hozzá, az igazi valójához. Több embernek kéne virágok közt élnie, mormolta töprengve, és ujjával megbabonázva követte a rózsaszirmok kacskaringóit, mintha képtelen lenne elszakadni tőle, és újra kéne rajzolnia a mintát. Nagyon szép volt akkor és nagyon ismeretlen. Nimród szíve még így, egy hónap távolából is összeszorult, ha a lány párnán szétterülő hajára gondolt.
Motoszkált benne egy érzés, hogy valamit tennie kéne, amivel bizonyíthat – Emesének, az anyjának, talán önmagának is; amivel helyreüthetné a kisiklott mondatokat, az eltolt leánykérést. Mert voltaképpen az volt.
Micsoda hülye vagyok, gondolta ismét. Még az egyetemet sem végeztem el. Emese még csak most kezdte. Mit akarok tőle?
Alig három-négy tételt olvasott el, amikor megszólalt a csengő. Nimród várt, hogy Laci vagy Tamás kinyitják-e az ajtót, de aztán az órára pillantva rájött, hogy az albérlőtársai már régen elmentek hazulról. Délután négy volt. Lenézett a papírjaira, és fásultan állapította meg, hogy szinte semmire nem emlékszik az olvasottakból. Hogyan telhetett el így az idő?
Megdörgölte a szemét, feltápászkodott, és csak akkor hasított belé: Emese!
Kapkodva kihúzgálta a takaró sarkait, hogy ne gyűrötten heverjen az ágyon, aztán kisietett az előszobába.
– Le ne tépd a kilincset! – hallatszott kintről Emese derűs hangja.
Aztán már bent is volt, és hosszú percekig csak ölelték egymást. Minden rendben van, gondolta Nimród, és beszívta a lány bőrének tiszta illatát – mint a napsütötte rét.
– Akkor ideköltözöl? – kérdezte Nimród valamivel később. Igyekezett könnyed hangot megütni, de fölösleges volt az igyekezete; Emese a komoly témákat mindig komolyan kezelte.
– Még nem – mondta Emese, és a rózsakertes falnak vetette a hátát. Kinyújtotta kezét, és Nimród térdére tette. – Nem miattad.
– Akkor?
– Egyrészt még túl fiatal vagyok hozzá. Aztán nem akarom kirakni az albérlőimet – magyarázta Emese türelmesen.
Persze. Az albérlői. Nimród el is felejtette, hogy Emesének saját háza van Gödöllőn, noha nem ott lakik, hanem a nagynénjével. Könnyű egyeseknek, futott át az agyán, aztán elszégyellte magát. Tudta, hogy a lány anyja eltűnt, az apja pedig meghalt, amikor ő még gyerek volt. Könnyű?
Még jó, hogy ezt nem mondta ki hangosan.
– Adélnak is segítenem kell a kicsivel.
– Van annak a gyereknek apja is – mondta mogorván Nimród.
– Gábor dolgozik.
– Akkor sem te vagy az ő gyámja, hanem fordítva.
Emese türelmetlen mozdulatot tett a fejével.
–Nemcsak erről van szó. Még korai.
Nimród hátradőlt. – Gondoltam.
– Gondoltad? – kérdezte élesen Emese. Nefelejcskék szeme, akár a lézer.
– Három hónapja vagyunk együtt. Ez neked korai. Világos.
Végül is csak magát okolhatta. Egyáltalán nem kellett volna föltennie a kérdést, és akkor nem lenne szükség erre a kínos beszélgetésre sem. Akkor nem derült volna ki, hogy Emese egészen másként látja a kapcsolatukat, mint ő.
A lány hallgatott. Az ajka párszor megmozdult, mintha szólni akart volna, de aztán mégsem mondott semmit, csak a keze szorult össze Nimród térdén, egyre fájdalmasabban.
– Mindennek megvan a maga ideje – mondta végül. – Én… Majd elmondom később – harapta el az alig megkezdett mondatot. – De szeretlek. Nem hiheted, hogy nem.
Közel hajolt, Nimród az ajkán érezte a lány leheletét.
–Tudom – mondta. Egy pillanatra valóban hitte is.
Emese ismét hátradőlt, és kinézett az ablakon a gangra. Hosszan hallgatott, és ujjával öntudatlanul mintákat rajzolt Nimród térdére. Gyakran előfordult, hogy a keze önálló életre kelt, és csomókat, fonatokat karcolt az asztalra, a busz párás üvegére, a konyhapulton szétfolyt tócsába. Amikor észrevette, mit csinál, összerezzent, és ökölbe húzta ujjait.
– No és egy év múlva? – kérdezte hirtelen Nimród. Mosolygott hozzá, hogy elűzze a beszélgetés közben a gyomrába telepedett szorongást.
– Majd akkor kérdezd meg újra – mosolygott vissza a lány.
– Megígéred, hogy gondolkodsz rajta addig is?
Vajon most mi rosszat mondtam? – kérdezte magától, amikor Emese szeme elsötétült, mintha legalább egy tucat ajtó becsapódott volna pupillája tükre mögött.
– Nem szoktam ígérgetni.
– Vagyis nem fontolod meg?
– Nem ezt mondtam. – Emese fészkelődni kezdett az ágyon.
– Nem ígéred meg – mondta Nimród színtelen hangon.
– Nem. – Emese megcsókolta, de a szeme kérlelhetetlen maradt és sötét. – Mennem kell.
Nem húzta vissza.
– Máris?
Emese ismét kinézett az ablakon, és elfintorodott.
– Eszembe jutott, hogy még van egy kötelességem. Utána… beszélünk.
– Akkor…
– Akkor szia.
A szája forró volt, de Nimród hűvösnek érezte. Még az enyém sem volt, gondolta, amikor már elveszítettem.
Először dühös volt, aztán szomorú.
Azután elaludt.

***

Egészen apró repedéssel kezdődött, amely épp csak egy kicsit rengette meg az alvó földet, rázta meg a Rengeteg ágait. Az erdők ezüst-, réz- és vaslevelei halkan összecsörrentek, és egy pillanatra fölriadtak álmukból a madarak, hogy aztán ismét szárnyuk alá dugva fejüket tovább aludjanak. Az alvilági palotákban égő fáklyák lángja megremegett, és a vakondnép sokatmondóan összenézett: „Másik oldalára fordult a földmélyi sárkány.” Ám a rengés ezúttal nem a mélységből indult, hanem a magasból, s éppen ezért, mert okát nem ott keresték, a Birodalom lakói csak akkor eszméltek rá a továbbgyűrűző változásra, amikor az életükben és törvényeikben is jelentkezett.
A tündérek azon az éjjelen fölszabadultak; és szabadságuknál nem volt semmi rettenetesebb.

***

Rózsa idegesen toporgott a vasajtó előtt. A vár szürkén és elrettentő hidegséggel magasodott előtte, falain nagy foltokban barnállott a csipkés mintákat rajzoló rozsda. A hó megült az oromzaton és a tetőn; madarak lábnyomai pettyezték. Valamivel odébb, a fák között egy torony állt, pusztán egy vékony kőpalló kötötte össze a vaspalota komor tömbjével. Az egész épület csöndes volt, mozgás sem látszott, csupán az egyik ablakból sodorta ki a szél a függönyt, az lobogott zászló gyanánt a magasban, mintha valaki integetne neki.
Semmi nem utalt arra, hogy itt ki lakik, a nagy hatalmú várúr nem gondozta a portáját – ha Rózsa csak a rozsdálló falakat, a kiszáradt és bokrokkal benőtt várárkot, a gyökereikkel az útra és a lépcsőre kígyózó fákat látja, azt hihette volna, hogy a hely lakatlan. Így is elfogta az aggodalom: hamisak lennének a Birodalomban keringő híresztelések? Vagy egy több száz évvel ezelőtti korról szóltak, amikor még lakott itt valaki, aki azóta kriptában hever?
További töprengés helyett inkább megfogta a vaskilincset és lenyomta.
Az ajtó nagy sóhajjal tárult, mögötte zsúfolt előcsarnok ásított, nem sokkal melegebb a kinti télnél: a falak mentén régi bútorok, oldaluknak támasztott, tetejükre hányt könyvoszlopok, térképek, rézüstök, fölcsavart szőnyegek, és itt-ott, félredobott kacat módjára, egy-egy arany deréköv vagy ékkővel kirakott tükör.
Rózsa bekémlelt; a teremben semmi nem moccant, hát felbátorodva beóvakodott. Léptei visszhangot vertek a köveken, és egy pillanatra megdermedt. Valami moccant szemben… Csak egy homályos tükör az, jött rá aztán, benne saját másával: nagy szemű, cingár legényke, túl nagy csizmában és kabátban, térdig lógó tarisznyával. Föllélegzett, kihúzta magát, és a szemközti folyosó felé indult. Az egyik asztalon meztelen kardot pillantott meg. Már majdnem kinyúlt volna felé, hogy megérintse, aztán észbe kapott. Nem ezért jött, hanem segítségért.
Lehet, hogy már így is túl sok idő telt el. Már nem lehet helyrehozni semmit. Ha pedig észreveszik… Még belegondolni sem mert. Tisztában volt vele, akkor mi történne; így is eggyel többen tudtak róla a kelleténél.
A legrosszabb ez volt: hogy nem mondhatta el senkinek, pedig a gyász a torkát szorongatta. Hiába zokogta át az éjszakát, nem hozott vigaszt a hajnal, mert egyedül maradt a bánatával. Egyedül kellett maradnia.
– Menjünk – mormolta maga elé, és megszorította tarisznyája szíját. Keze már majdnem indult, hogy kitapogassa a három keszkenőt, még mindig nedvesek-e, de tudta, hogy azok. Akármennyire is szeretné, hogy eltűnjön róluk a vér.
A folyosó végén lépcső vezetett az emeletre. Nagy terembe nyílt: kék-sárga üvegablakokon áradt be a sápadt téli napfény, közepén hosszú asztal, két végében egy-egy kandalló. Az egyikben égett a tűz, és előtte, egy öblös karosszékben, a vár ura ült.
Nem viselt koronát, sem más ékszereket; ruhája kopottas volt és fekete, haja hosszú és kócos, de arca nemes, és ahogy fölpillantott Rózsára, a szemében vörösen csillant a tűzhely fénye.
–Te hívtál? – kérdezte a férfi, aztán Rózsa értetlenségét látva megrázta a fejét. – Valaki napok óta varázslattal szólít.
Rózsa tanácstalanul állt az asztal másik végében. Nem egy ilyen szegényes külsejű férfira számított, azt hitte, a nagy hatalmú úrnak palástja lesz, és a várában is több a csoda, mint otthon. Bár igaz: a nagynénjei sem csodák között éltek, pedig meglett volna a módjuk rá. Elfogta a félsz: mi van, ha rossz helyre jött? Ha a híresztelések csak üres pletykák voltak?
– Nos? Elvitte a cica a nyelvedet? – kérdezte a férfi, majd fölállt, és intett. – Foglalj helyet!
Rózsa óvatosan kihúzott egy széket, és leült a szélére, készen arra, hogy bármikor fölpattanjon.
– Te vagy a vaserdő ura?
– És a rézerdőé, igen. Rabonbán a nevem. A tiéd, fiam?
– Rózsa.
A férfi föllebbentette a vásznat az asztalon álló kosárról, és kivett belőle egy vekni kenyeret.
– Mi járatban, Rózsa? – Nem nézett föl; kanyarított egy szeletet, bőségesen megsózta, aztán odament hozzá, és letette elé az asztalra.
Rózsa megnyugodott. Kenyér és só. Itt nem éri már baj. Fölvette a karéjt és beleharapott, hogy jelezze: elfogadja a vendéglátást. Utána mindketten fölnéztek, és a kezdeti feszültség enyhült.
– Segítségért jöttem. Azt mondták, bármilyen kívánságot teljesíteni tudsz, ha megfizetem az árát.
Rabonbán keresztbe fonta a karját. – Kik mondták?
– A mesemondók. A vándorok. A… madarak.
– Nocsak. – Úgy látszott, mulat magában.
– Nem így van?
A férfi a fejét rázta. – Bármit nem tudok teljesíteni; nem is igen hiszem, hogy lenne, aki képes rá. Hacsak a végzetnők nem.
Miért említette őket? Rózsa most érezte meg, mennyire meleg van a teremben, és fészkelődni kezdett nagykabátjában. Szédült, de nem tudta, a fullasztó hőségtől-e, vagy mert annyira fáj a szíve. Miért emlékeztette Rabonbán a hibájára?
–Mit kérsz, Rózsa? – kérdezte a férfi szelíden, és elétette egy kupát.
Mohón megitta a vizet, csak azután válaszolt.
– A titkot, hogyan lehet föltámasztani valakit.
Rabonbán hátrahőkölt, és fölemelte kezét, mintha rontást akarna elhárítani. Rózsa kipirult arccal, égő szemmel nézte, és visszafojtotta lélegzetét. Mondd… mondd ki, sürgette magában. Mondd, hogy rendben.
Mondd az árát.
– Te gyerek, nem tudod, mit kérsz – szólalt meg végül rekedten a férfi.
Dacosan megrántotta vállát. A túl nagy kabát lecsúszott róla.
– Nem vagyok már gyerek – jegyezte meg hűvösen. – És tudnom kell. Azt mondták, van hatalmad, mert sárkány vére vagy. Neked ismerned kell a titkot.
– És ha ismerem? – Rabonbán indulatosan sarkon fordult, és visszament a kandallóhoz. – Nem kötelességem megosztani veled.
Rózsa nem mozdult. Hosszú percek teltek el így, csak a tűz ropogott.
– Menj el, Rózsa – mondta halkan Rabonbán. – Ez a titok nem ilyen fiatal fiúknak való.
– Hát akkor kinek? – állt föl, és lerázta magáról a kabátot. – Mert fiatal vagyok, engem nem vihet rá a szükség, hogy használjam? Tudod te, mennyi minden múlik ezen? Az egész Birodalom… – Elharapta a mondatot, mielőtt kiszökött volna a száján. Majdnem elszólta magát. Halántéka forrón lüktetett. – Fordulj meg! – kiáltott rá a férfira. – Fordulj meg, és nézz a szemembe!
Rabonbán visszanézett rá. Sokáig álltak egymással szemben, majd a férfi elfordította tekintetét.
– Hát ennyire kell neked?
– Ennyire – mondta rekedten Rózsa.
Rabonbán sóhajtott.
– Hadd mondjak neked valamit, Rózsa. – Ismét fölnézett, és ezúttal a pillantása keményebb volt a vár köveinél is. – Nem gondolod, hogy mindenkit, aki ezt a tudást hajszolja, ugyanilyen szükség hajt? Senki nincs, aki ilyesmire vetemedne, hacsak nem szakad meg a szíve is ezért a titokért.
Rózsa érezte hangjában a kérlelhetetlenséget, és kétségbe esett. Alig érkezett, és máris veszített. Ha pedig nem jár itt sikerrel, akkor mindennek vége. Nemcsak neki, vagy a nagynéninek és az anyjának, hanem az egész Birodalomnak is.
– Sajnálom – mondta Rabonbán. Rózsa ajkába harapva állt, és a fájdalomra figyelt, hogy el ne sírja magát. – Nehéz elveszíteni azt, akit szeretünk. – Rózsa ekkor értette meg, hogy Rabonbán nem azért mondta, hogy sajnálja, mert nem segít. Megdörgölte szemét, aztán dühösen fölnézett megint.
– És ha megígérek bármit, amit kérsz? A nagynénéim megjutalmaznak, ha majd újra élnek…
– Csak a magad nevében ígérhetsz – mondta szelíden a férfi, de gyengédsége csak haragra gerjesztette Rózsát.
– Akkor én! Bármit odaadok, amim csak van, amim csak lesz! Dolgozok neked, éjjel-nappal, megölöm az ellenségeidet, elhozom neked a nőt, akit szeretsz! Mekkora árat ajánljak? – Már kiabált, miközben a férfi csak nézte. – Semmi nem elég nagy ár érte. Mit kérsz?
Aztán elhallgatott, mert észrevette, hogy Rabonbán tekintete elsötétül, és már nem rá szegeződik, hanem valahová a háta mögé. Megpördült, keze ökölbe szorult.
A lépcső tetején egy lány állt. Szokatlan szövetből varrott ruhákat viselt: nadrágot, hosszú tunikát, kendőt a nyakában. Karján kabátot vetett át. Aranyhaja szinte világított a halvány fényben. A szája szegletében keserű fintor, a szemében keménység. Könnyű illat lengte körül, csipetnyi emberszag, akárcsak Rabonbánt.
– Látom, nem előnyödre változtál. – Hangja csalódottan csengett. – Ilyen sokra alkuszol egy kis segítségért?
– Mióta vagy itt? – kérdezte Rabonbán. – Hallottad, mit kért?
A lány közelebb lépett, és végigmérte Rózsát. Futólag elmosolyodott, mintha valami eszébe jutott volna róla, aztán ismét elkomorodott, ahogy a férfira nézett.
– Hívtalak – mondta vádlón. – Napok óta próbállak magamhoz hívni, végül kénytelen voltam magam jönni. Pedig vizsgaidőszak van. Nem egészen így képzeltem a viszontlátást.
Rózsa Rabonbánt figyelte, hátha rájön a pillantásából, ki ez a lány. Melegséget látott, zavart és… szégyent.
– Megszépültél. Olyan vagy, mint az…
A lány türelmetlenül legyintett. – Tudom. Remélem, nem mindenben hasonlítok rá.
Rabonbán sóhajtott.
– Te miért jöttél, Emese?
– Jól van, akkor beszéljünk erről – mormolta a lány, aztán tárgyilagosan folytatta: – Azért jöttem, mert hét éve megígértem neked valamit, és nem szeretnék tovább az adósod maradni.
Valaki, akinek Rabonbán egyszer segített? Rózsa újult érdeklődéssel fürkészte a lányt.
– Azért jöttem, hogy megtörjem rajtad az átkot.
– Milyen átok? – bukott ki Rózsa száján a kérdés.
Amikor mindketten furcsállva ránéztek, észrevette, mennyire hasonlít a barna és a kék szempár szigora, és megszeppent. Van bennük valami közös, gondolta. Nem volt benne biztos, hogy tudni akarja, micsoda.

***

Különös érzés volt újra a Rengetegbe lépni, és a lába csak nehezen talált rá a biztos ösvényre, mintha elfelejtette volna, hogyan vágjon át a határerdőn. Télen még sosem járt itt, és meglepte a látvány – most még idegenebb volt a vadon. Csak néha-néha rikoltott föl egy madár, a kristálytiszta levegőben hosszan visszhangzott. A jégkristályok üvegcsipkeként szegték be a fák koronáját, fehér peremet kanyarítottak a földön heverő fémlevelek köré. Amikor az avarra lépett, egyszerre hallotta a rézlevelek csendülését és a jég ropogását: zenélve haladt egyre beljebb az erdőbe a vasvár felé.
Most pedig ott állt a nagyteremben, és nézte Rabonbánt, aki mit sem változott. Még a tekintete is a régi: magabiztos, lappangó szomorúságtól árnyalt, egyszerre ígér és tagad. A szájára pillantott. Érezte, hogy égni kezd a füle, pedig olyan régen volt!
Csak gyerek voltam, figyelmeztette magát. Azt hittem, Rabonbán lovag, lovagi eszményekkel, de nem az, és ezt akkor is látnom kellett volna. Semmit nem ad ingyen.
Mégis: az első csókot nem könnyű elfelejteni.
– Még mindig csak akkor segítesz, ha fizetnek érte? – kérdezte, miközben kihúzott magának egy széket. A kabátot maga elé tette az asztalra, mint aki csak egy pillanatra foglal helyet.
Rabonbán szemlátomást nem szívesen válaszolt a fiú jelenlétében, aki még mindig az asztal végében tátotta a száját.
– Miért épp most? – kérdezett vissza.
– Szerelmes vagyok.
Nimródról nem szívesen beszélt volna épp Rabonbánnak, és nem csak azért, mert emlékei megzavarták. Ez az erdő, az anyja világa, mindig nyugtalanította, noha vonzotta is. Túlságosan otthonosnak érezte ahhoz képest, amit tudott róla, és amennyi időt töltött benne; ez intette leginkább óvatosságra. Mintha a Rengeteg akart volna tőle valamit.
Pedig már így is épp eleget elvett tőle. Nimródot nem engedi.
– Szeretnél törleszteni, mielőtt férjhez mennél?
– Még nem tudom, férjhez megyek-e. – Emese türelmetlenül intett, nem akart ennél többet mondani.
Kényelmetlen csend telepedett közéjük, és ismét ráébredtek a fiú jelenlétére.
– Mindent megbeszéltünk, amit kellett – mondta neki Rabonbán hűvösen. – Amit kértél, azt nem adhatom meg neked.
– Sokkal inkább: nem akarod megadni.
A kölyök arca pipacspiros volt. Indulatosan kanyarította nyakába tarisznyáját.
– Jól van; megyek. Látom, az én fizetségemből nem kérsz.
Emese számára ismerős volt a dacos düh. Nem olyan régen még maga is ilyen volt, mint ez a fiú.
–Tégy próbát az ólomerdő úrnőjével; a nagynéném – szólalt meg, de Rabonbánt nézte kihívón; merje csak félbeszakítani. – Ő talán segít neked.
– Kétlem, hogy Firene meg tudná adni a választ, amire Rózsa vár.
– Köszönöm – mondta a fiú Emesének, és Rabonbánra ügyet sem vetve sarkon fordult.
Megvárták, míg eltűnik a lépcsőn, aztán összevillant a szemük. Keményen méregették egymást. Most legalább, gondolta Emese, ráébredt arra, hogy én is megváltoztam, nemcsak ő. Régen a gyerek és a felnőtt nézett össze, a riadt és a céltudatos, az óvatos és a vakmerő. Most két, hajszálra ugyanolyan erős akarat állt egymással szemben.
Nem ez volt az egyetlen közös bennük; mindketten tündér és ember nászából születtek, és ereikben, még ha tagadták maguk előtt is, néhány csepp sárkányvér keringett. Mindketten átléphették Héterdő határát. És mindketten tudták, milyen végignézni egy szülő halálát.
– Nem szeretek a Rengetegbe jönni – mondta Emese. – Ha rád nézek, még rosszabb.
– Nem akarlak emlékeztetni; te emlékezel.
– Tudom, és lehetne rosszabb is. Találkozhatnék az anyámmal is.
Nem kerülte el a figyelmét, hogy Rabonbán szája megrándul, mintha savanyúba harapott volna.
– Mesélj inkább az átokról! – mondta, hogy elterelje gondolatait. Végtére is ezért jött.
Rabonbán fölállt, új hasábot vetett a kandallóba. Guggolva, hátát Emesének fordítva válaszolt.
– Arra talán még emlékszel, hogy nem segíthetek, csak ha fizetnek érte, akármennyire is szeretnék. Minden önzetlen tettem büntet azért az egy önzésért, amit elkövettem.
– Komoly büntetés; mit követtél el?
– Volt egy barátom…

Reklámok

3 hozzászólás

  1. […] Itt közzéteszem, mielőtt végleg kidobnám, emlékeztetőül. De figyelem: a regény más lesz. […]


  2. … És én úúúúgy olvastam volna tovább. Sajnálom, néha végtelenül türelmetlen vagyok. 🙂


  3. […] nem szeretnék magammal cipelni fölösleges szavakat. A megbeszélés következtében a korábbi kezdésből szinte semmi nem maradt (remélem, utólag senki nem fogja rajtam számon kérni). Sem az […]



Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s

%d blogger ezt kedveli: