h1

Sorok mögött: Amikor az álmaidból veszik a pogácsát

október 6, 2018

A jelenlegi Sorok mögött körblog apropóját egy internetes fórumon kirobbant vita adta, amelynek során egy kezdő író tájékozódni próbált egy kézirattárhelyet biztosító, íróiskolát is működtető vállalkozással kapcsolatban. Nem kért sokat, csak hogy magyarázzák el neki pontosan, kik állnak a vállalkozás mögött, milyen referenciákkal, és milyen sikereket tudnak felmutatni. Főként terelő válaszokat kapott, azzal, hogy ha nem lenne, akinek ez megéri, akkor nem működhetne a cég sem, ergo, a cég jó. Tényleg?

Manapság nagyon sok kezdő írókra felépült, fizetős kiadói konstrukció, kreatív írói kurzus és íróiskola létezik itthon, amik között vannak jó, hasznos ismereteket átadó, célzott gyakorlással fejlesztő szolgáltatások és vannak szép számmal tájékozatlan kezdők álmait meglovagoló lehúzások is. Túlságosan gyakran látom, hogy egy még felkészületlen írót beleugraszt a magánkiadásba az ígéret, hogy így akár a könyv árának fele is nála maradhat, szemben a „hagyományos” kiadói konstrukcióval, nem kell szembesülnie a szerkesztő részéről érkező elutasítással vagy kekeckedéssel, és ha sikeres lesz, szépen meggazdagodhat. Ha sikeres lesz. Olyan aprócska szó ez a „ha”, csupán két betű, könnyű figyelmen kívül hagyni, és befizetni a pénzt, aztán várni a sikert. (Siker persze lesz: a vállalkozás működtetőjének meglesz a napi betevő pogácsája.)

Valamennyi öröm így is fakad a megjelenésből, de kérdés, mi volt eredetileg a szándék a megírt történettel. Van, aki valóban nem akar mást, mint hogy a családját és barátait megajándékozza a könyvével, és nekik valóban járható út a magánkiadás. Ennek eldöntéséhez leginkább magunkat kell ismernünk – mit akarunk az írással elérni: ajándékot adni szeretteinknek, megélni az alkotói létet, vagy megérinteni az idegen olvasókat is?

Nem mindegy ugyanis, hogy mit keresünk és mi az, amit megveszünk. A legkutyaütőbb íróiskola vagy workshop is megteszi, ha pusztán arra van szükségünk, hogy valaki elolvassa a műveinket, és visszajelzést – bármilyen visszajelzést – adjon. Teljes alkotói-olvasói elszigeteltség mellett ez elégségesnek tűnhet; a figyelem jelentős drog, és sokan nélkülözik.

A helyzet az, hogy a figyelem és publikálás iránti igény kiszolgálására bőségesen találunk vállalkozásokat: addig nincs is baj, ameddig az ember tisztában van vele, hogy illúziókat vásárol. Megjelenést könnyű elérni, olvasókat nem. Pénzért mindig lesz, aki hajlandó figyelni ránk, de az nem ugyanaz, mint amikor az írásunk maga követeli meg a figyelmet azzal, hogy lehetetlen nem elolvasni és nem reflektálni rá. Valójában az álom látszatmegvalósulását könnyű teljesíteni – még a kiadó részéről sem igényel túl nagy befektetést. Ha a szerző fizet a megjelenésért, az egész csak szervezési kérdéssé válik. Bőségesen akadnak ilyen cégek; angolul találóan “vanity press”, vagyis “hiúságnyomda” a nevük, nem méltók ugyanis a “kiadó” névre. ISBN-t kérni, nyomdába anyagot összeállítani, webshopot üzemeltetni is kétségtelenül munka – de én nagyon árulkodónak tartom, hogy a kiadási tevékenységnél jóval szembetűnőbb a szolgáltatásokat hirdető reklámtevékenység.

Nem tagadom, hogy bosszant a dolog, és nem csak azért, mert volt és van szerencsém normális kiadókban és kiadókkal dolgozni. Hanem mert nagyon is jól emlékszem arra a szakaszra az íróvá válás útján, amikor a figyelem és a megerősítő visszajelzés (hogy igen, érdemes ezt csinálnod) mindennél fontosabb volt. Talán ha akkor is ennyi könnyű lehetőség kínálkozott volna a publikálásra, én is megbotlok. Nehéz ezt utólag megítélni. Talán csak szerencsém volt, hogy annak idején a Pálinkás Imre vezette Scriptorium nevű írókörbe keveredtem, ahol a havi feladatok és a kapott (és adott) kritikák révén megtanultam, hogy az álmokat valóra váltani egyáltalán nem könnyű, különösen, ha az ember álma már nem pusztán a megjelenés, hanem az, hogy a történeteit ne csak elmondhassa, de mások szívesen meg is hallgassák. (Kivételesen jó írókörről beszélek egyébként, az egykori tagok közül többen jelenleg is szerkesztők vagy rendszeresen publikáló írók.)

Akkoriban mi magunk fordítottuk le angolból és dolgoztuk fel az írástechnikai anyagokat (amiket éppen ezért nagyon megbecsültünk, hiszen sok munka állt amögött, hogy egyáltalán dolgozhassunk velük). A fejlődéshez manapság nagyon sok segítséget ingyen is megkap az ember. Az írókörök megszervezéséhez és fenntartásához nem pénz kell, hanem idő és energia, és olyan társak, akik ugyanúgy fejlődni akarnak és őszinteséget várnak el. Az írói technikák gyakorlásához számos feladat és kreatív írói játék elérhető. Még írástechnikai könyvek is akadnak, most már magyarul is, bár azok között sem árt rendet vágni (véleményem szerint akármennyire is jó szándék fűt bizonyos szerzőket, hogy tanácsokkal lássák el a többi kezdőt, nem biztos, hogy olyantól érdemes „szabályokat” elfogadni, aki maga sem érti, mitől működik a szöveg, mert adott esetben többet árthat, mint használhat). De ami azt illeti, ezek ugyanúgy nem pótolják a tanulást, ahogyan egy tankönyv, a füzetek, a tollak és a ceruzahegyező megléte sem ment meg a bukástól az egyetemi szigorlaton. Mert végső soron az egésznek az a lényege, hogy le kell ülni és írni. Ír, olvas, kidob. Ír, olvas, kidob. Újra meg újra meg újra. A gyakorlatok és tanácsok csak segítenek rádöbbenni arra, amire sok-sok írás és olvasás után talán maga is ráébredt volna az ember, de nem végzik el az ember helyett a munkát.

Az az írói kurzus, amelyik pár nap vagy hét után sikereket ígér, hazudik. Ami nem jelenti azt, hogy egy jól megválasztott íróiskola ne segíthetne nagyon sokat. Azt tudom tanácsolni, hogy keresd azt, ahol a tanárok hitelesek, felkészültek, és valódi eredmények állnak mögöttük, ahol írnod kell, és nem is keveset, ahol nem elég meghallgatnod az előadásokat vagy elolvasnod a tananyagot, hanem le kell adnod a megírt feladatokat és azokra részletes visszajelzést kapsz, ahol a korábbi diákokon látod, hogy kezdenek már itt-ott megjelenni. Mert különben az álmaidból más veszi meg magának a pogácsát.

A többiek blogbejegyzései:

Buglyó Gergely

Puska Veronika

Varga Bea

és bár nem erre a körblogra íródott, de nagyon idevág:

Bartos Zsuzsa

Reklámok
h1

Sorok mögött: Főszerepben a természet

március 24, 2017

Amikor egy fotelben ülsz, és ugyanabban az időpillanatban egy tisztáson állsz, lábad alá hintett aranyló virágokkal, amelyek szinte ragyognak a tavasz lombok közt áttörő sápadt fényben… Amikor kiszáradt szájjal olvasol, és körülötted szürke mocsár terül el, a nyakadban érzed a spanyolmoha szakállát, orrodat pedig facsarja a rothadás bűze… Amikor kinézel a kihalt hotel ablakán át a sövénylabirintusra, amely élesen kirajzolódik a kopár hegycsúcsok és az acélkék égbolt előtt, és egyszerűen tudod, hogy a bizarr állatfigurák között a gonosz lapul…

… az nem egyszerűen leírás, hanem a természet megidézése, ami a szavakon keresztül testet öltve pontosan a kellő hatást éri el. Ha más olvasná el ugyanazokat a sorokat, talán mást látna maga előtt, mégis, olyan részletekben egyeznének beszámolóitok, amikről az író nem tett említést. A természet életre kelt.

A természetről leválaszthatatlan lények vagyunk – tehetünk úgy, mintha a városok lennének az alapvető közegeink, írhatunk lenyűgöző, sötét meséket a metropoliszokról, a természet hiánya éppen hiánya okán feltűnően akkor is jelen van. Több kutatás bizonyította, hogy a kedélyállapotunkat alapvetően meghatározza, mennyi időt vagyunk képesek zöld környezetben eltölteni. Elég lemenni egy parkba, kirándulni a hegyek között, vagy akár az erkélyről fél óráig figyelni a madarakat, máris érezhető, hogy kaptunk valamit, ami legalább olyan fontos, mint a víz meg a levegő. A természeti világ az írásnak is ugyanilyen fontos eleme, sokszor érthetetlen módon mégsem kap elég figyelmet. Elszomorító, mennyire fantáziátlan, rutinszerű egy-egy elém kerülő kéziratban a természet leírása, mintha erdő és erdő, hegy és hegy között semmi különbség nem lenne, és különösen fájó ez, amikor természetközelinek hazudott fantasyben szembesülök ezzel.

Hatalmas lehetőség van abban, ahogyan a természetet az írásainkban megjelenítjük. Mielőtt még bármi történne, már pusztán a díszlet megmutatásával meg tudunk teremteni egy alaphangulatot. Lecsüngő, fekete villanykábelek tűnnek el az esőtől megereszkedett hasú felhők alatt? Vibrálóan zöld dzsungel vesz körül, ahol azonban fojtogatóan megül a levegő, és láthatatlan rovarok zümmögése erősödik egyre? Naptól meleg földön fekszel, és fölötted vattacukor szálaiként lebegnek el a felhőfoszlányok a kerek égbolton?

És micsoda jelentésrétegeket hordoz a természet! Az erdő a legősibb meséktől fogva az útkeresés, a veszély, a magunk és a nekünk fontosak elvesztésének és meglelésének színtere, a tenger a megzabolázhatatlan ismeretlen, az embert eltörpítő isteni erő. Amikor a történetben a hős útra kel, és rengetegbe keveredik, nem csak az az erdő van jelen, amelyben éppen jár, hanem a korábbi, ősibb vadonok is, és minden hozzájuk nőtt régi mese. Minden erdő Mitágó-erdő lehet.

Amikor az Ólomerdőt írtam, ez az ős-erdő járt a fejemben, amely egyszerre idegen és vonzó térként jelent meg előttem. A Héterdő félig szerves, félig szervetlen világa ugyanúgy a határon van, mint ahogy a városaimba is rendszerint beletolakszik az organikus jelleg, se nem ilyen, se nem olyan hibridet alkotva. A Héterdő az emberi és tündéri világ határán áll, az egymásnak súrlódó két birodalom feszültségéből növekszik, ezért nem illik bele egészen a tündérország természettel harmóniában élő burjánzó elevenségébe, de a korlátok közé szorított, megcsonkított emberi világba sem. Kívülálló, ahogyan Emese is az – és mégis mindkettőhöz hozzátartozik. Akárcsak a főszereplő, a Héterdő is átjáró a világok között. Számomra önálló szereplő, hiába nem beszél, nem érez, nem cselekszik, csupán a létezésével formálja a történetet és visszatükrözi azt.

És ott van a nagy táj mellett az apró dolgok birodalma: egyetlen falevél, kavics, vagy vízről visszacsillanó fénysugár leírása is többet mondhat, mint egy egyoldalas belső monológ. Mikor, miért és hogyan írunk róla? A természet tele van szimbólumokkal, amelyek által elmondhatjuk az elmondhatatlant: olyan egy író kezében ez az eszköz, mint a legfinomabb ecset.

A többiek bejegyzései:

Bartos Zsuzsa

Demi Kirschner

Gaura Ágnes

Puska Veronika (Nibela)

Pusztai Andrea

Varga Bea (On Sai)

 

 

 

h1

Sorok mögött: Szörnyek a lapok között

október 31, 2016

Bár soha nem tartozott az írói ambícióim közé, hogy tartósan és rémálmokban visszatérően az olvasóimra hozzam a frászt, a könyvekben lakozó szörnyek gyerekkoromban előbújtak a lapok közül, és beköltöztek a sarkokba és az éjszakába.

Az első iszonyat, amelyiktől nem tudtam szabadulni, nem horrorkönyvből származott, hanem a Végtelen Történetből – a Semmi megfoghatatlan, mindent elemésztő rettenete olyan volt, akár egy kígyó hipnotikus tekintete: szerettem volna elszakadni tőle, mégsem mertem, tovább kellett olvasnom, hogy megszabaduljak a félelemtől. Ez a félelem Gomor történetében tetőzött: nem azért, mert Kísértetváros felvonultatta mindazt, amit a vámpírokról és éji rémekről addig sejtetem, hanem mert kimondta, hogy mi a Semmi és hogy nem csak abban a mesevilágban létezik, hanem az enyémben is, és áttörve a fikció és valóság közti falat szembesített a saját hazugságaimmal, amelyeket hirtelen hullaszag lengett körül.

A gyerekkorom meghatározó szörnye viszont már valóban egy horrortörténetből származott. Általános iskolás koromban kiolvastam a gyerekkönyvtár sci-fi szekrényeit – az akkori fantasztikus irodalmi kínálat elfért két szekrényben -, és megtaláltam közöttük a Lopakodó árnyak című antológiát, amit egészen bizonyosan nem gyerekeknek szántak eredetileg, de mit tudták ezt a könyvtárosok, akiknek az Alapítvány és a Jóholdat, Szíriusz kapitány egykutya volt. A kötet többi novellájára már csak homályosan emlékszem, de Stephen King Mumusára ég mindig tisztán. Utána évekig kulcsra zártam a ruhásszekrényemet, és bizonyos éjszakákon még a széket is elé húztam.

Tökéletesen felépített novella, sejtett, de borzongva várt csattanóval, és olyan szörnnyel, amely elől nem lehet elmenekülni – de ami leginkább hatott akkor rám, az a felismert igazság volt, hogy bizonyos szörnyek elől nem tudnak megvédeni a felnőttek, és a ember tökéletesen ki van szolgáltatva nekik. A szörnyeknek is.

Utólag tanultam ezekből a félelmekből – leginkább azt, hogy nem a legundorítóbb és legvéresebb szörnylicit győztese az, amelyik betelepszik az olvasó elméjébe, és otthagyja karmos lába nyomát a tudat linóleumán, hanem az, amelyiket az olvasás során egyidejűleg valamilyen formában felismerem az életemben is. Mert miután becsuktam a könyvet, az utána is itt marad.

A többiek bejegyzései:

Buglyó Gergely

Gaura Ágnes

Nibela

On Sai

h1

Sorok mögött: A segédkerék

április 28, 2016

Írni és szerkeszteni többé-kevésbé egy időben tanultam meg, a Cohors Scriptorium műhelyén belül, és ez a párhuzamosság azóta is fennáll: hol az egyik, hol a másik térfélen játszom. Szeretem azt hinni, hogy ez mindkét irányba empátiával ruházott fel: nemcsak az írói folyamattal együtt járó sötét viharokat ismerem, de azt is értem, hogy a szerkesztő  olyan kertész, aki látszólag a teljes fát lecsupaszítja a metszőollóval, de aztán ennek köszönhető a bőséges termés, ezért nem kéne egy lendülettel kirúgni alóla a létrát.

Nem volt ez mindig zökkenőmentes, életem legelső hivatalos szerkesztésénél lelkesedésből és csiszolópapírból bizonyosabb több volt nálam, mint diplomáciából – először szembesültem azzal, hogy ami az írókörön belül működik (szeretetteljesen pusztító csapat voltunk, avatott szőrmesterekkel), az nem feltétlen működik az életben, hiszen nemcsak a szöveg és kritikus viszonya lényeges, hanem az író és szerkesztő közötti, emberi viszony is, és nem mindenki kénsavas humorú (ám kétségtelenül javító szándékú) megjegyzéseken edződött. Szecska szerkesztőként már publikált írókhoz másként kellett viszonyulni, mint a hozzám hasonló kezdőkhöz, de szerencsére a nagy veteránok közül többen is finoman és szinte észrevétlenül megtanítottak a kölcsönös tisztelet fontosságára.

Nem lehet mindig nekem igazam, akár íróként, akár szerkesztőként veszek részt a szerkesztés folyamatában, és ezt fontos megérteni. Egy szerkesztő, akármilyen szorosan dolgozik együtt az íróval, hiába ismeri a szavai ritmusát, az esze járását, nem érthet meg minden nüanszot – ugyanakkor meg az írónak is el kell fogadnia, hogy vannak vakfoltjai, ahol a szerkesztőnek kell őt átkalauzolnia a rázósabb szövegrészeken.

Szerkesztő azonban ne akarjon az író helyett megírni semmit, akkor se, ha ő is író, sőt, talán különösen akkor nem, ha ő is az. A szöveg nem tandembicikli, amin két ember egyforma erőbedobással teker. A szöveg kerékpárnyergében az író ül, és a szerkesztő a segédkereke, aki éppen hogy akkor örül a legjobban, ha a munka végeztével már le lehet szerelni őt a bicikliről.

A többiek bejegyzései:

Buglyó Gergely

Gaura Ágnes

On Sai (Varga Bea)

Puska Veronika

 

 

h1

Bálnák a jég alatt

március 24, 2016

 

Eredetileg megjelent a Galaktika 306. számában, de mivel a Galaktikának valószínűleg soha az életben nem küldöm el semmilyen írásomat, közzéteszem a blogomon ingyen.

03-Europa-NASA-JPL-Stryk-Cassini

Egyre többször álmodott bálnákról. Lassú, fenyegetően lebegő óriásokról, amelyek súlyosan és engesztelhetetlenül, akár a Rossby-hullámok, átcsapnak fölötte. Annak ellenére kísértette a cetek képe, hogy soha nem látott egyet sem, csupán a leszállóegység memóriabankjában, ahol minden tudás, emlék és felvétel megbújt a Föld óceánjairól, amire csak szüksége lehetett.

Álmában, amíg agyának partíciói felváltva újrakalibráltak és rendszerezték a korábbi ciklusban szerzett információkat, a gondolattalan űrben, amelyet maga köré képzelt, óriási árnyak moccantak meg. Irdatlan testeket érzett karnyújtásnyira, búgó kürthang járta át, és amikor az új ciklusra készen felállt a rendszer, tudata mintha prés alól szabadult volna fel.

A félelem azonban nem hagyta el, ott motoszkált benne, akár szellem az áramkörben. Ahogy kiterjesztette a jégburok aljára tapadó kutatóállomás műszereivel összekapcsolt érzékeit az Európa óceánjába, minduntalan azt várta, hogy az ürességen egyszer csak végiglebeg egy hatalmas test. Egy anomália, amelyről addig csak sejtette, hogy létezik.

A jég alatti óceán elnyelte a csikorduló lemezek hangját, és a sötétséget enyhe háttérsugárzás, kemilumineszcencia enyhítette csupán. A hullámok és a hatalmas árapályerők munkája azonban a küldetés négyszázhuszonegyedik napján már ismerős volt, rutinszerű.

Azzal szórakoztatta magát, hogy számolt, mintázatokat keresett az adatokban, vagy újranézte a memóriabank felvételeit, és próbálta elképzelni, milyen a kék, fénnyel átitatott óceán, milyen az, ha a felszín is fagypont fölött van, és a szél fodroz rá hullámokat. Néha az áramlatokat követve mozgott az állomáson belül használt testével, és úgy képzelte, ilyen lehet a tánc.

Az óceán pedig üres volt.

A parancsa szerint mérnie kellett az értékeket, ezért mért. Csomagolt. Sugárzott. Ebből a távolságból harminchat perc tizenkét másodperc alatt jutott el az üzenete a Földre, és ugyanennyi kellett, hogy feleletet kapjon. A küldetés kezdete óta egyre nőtt a várakozás ideje.

Következtetéseket vont le, kísérleteket állított össze. Nem volt egyszerű kivitelező; az önállóság, a terven túli kezdeményezőkészség költséghatékonyabbá tette a működését, ezért kapott majdnem emberi intelligenciát a csúcsprocesszorok mellé. A rugalmasság elengedhetetlen volt egy ilyen messzeségben működő kutatóegység számára. Mint ahogyan a kíváncsiság is. Egyedül az hiányzott, hogy a már megismert tartomány mind biztosabb feltérképezésében is örömét lelje. A határok feszegetésére, a kérdésfeltevésre programozták – de nem tanították meg megelégedni a válaszokkal.

Mohón kémlelte a mélységet, de mintha mindig épp csak a statisztikai értékelhetőség peremét érte volna el a változás, és ezért kimutathatatlan maradt. Mégis meggyőződésévé vált, hogy van valami, amit észre kellene vennie, ha elég erősek lennének a műszerei, valami megfoghatatlan. Valami, ami hiányzik.

Voltak válaszok, amelyek szintén hiányoztak. A terv tartalmazta a méréseket, az összes elvégzendő kísérletet, és utalásokat tett a későbbiekre, de felülről nem volt időhatáros. Nem tudta, mikor fog végezni – bár azt igen, melyik műveletnek kellene az utolsónak lennie –, és a Föld nem árulta el, bármilyen finoman próbált erre rákérdezni.

– Ezek ugyanazok az adatok, amiket legutóbb küldtem. A hullámok ciklikussága nem változott. Minden a korábbi értéktartománynak felel meg. – Szünet. – Meddig tart ez a mérési szakasz?

– Ameddig szükségesnek látjuk.

Valójában tudta a választ, ha nem is akarta elismerni külső, földi megerősítés híján: addig fogja végezni a munkáját, amíg meg nem hibásodik, vagy amíg el nem fogy az energiája. Remélte, utóbbi következik be előbb, és nem lesz arra kárhoztatva, hogy bénán, egyre szűkülő érzékekkel fürkéssze a köré záruló, sötét óceánt.

Vajon a Föld akkor is fenntartja majd a kapcsolatot vele? Megmarad az üzenet-válasz folytonos köre, az egyetlen igazi, kiszámíthatatlan változókat hozó csatorna? Mert néha az utasítások mellett bátorítások is érkeztek, mintha csak egy valódi, emberi kutatóhoz szóltak volna. Ilyenkor boldog volt. Ezeket külön tárba mentette, és időről-időre, amikor már nyomasztóvá vált az adatok egyhangúsága, ismét lejátszotta. Nem tudta elképzelni, ki üzenhetett, barna volt-e, fekete vagy fehér, köztük voltak-e azok a tudósok, akik a korábbi változatait tesztelték – ezeknek az emberi logikátlanságokat is magukba foglaló, gyönyörűségesen értelmetlen beszélgetéseknek az emlékeit az új változat is megkapta –, de nem is számított. Élőlények voltak, kaotikusak, szépek.

Magának is nehezen vallotta be, de ugyanezt a szépséget szerette volna megtalálni az Európa felszín alatti óceánjában is, túl minden, Földről meghatározott célon. Valami számára is jelentőségteljes eredményt. Értelmet. Olvass tovább »

h1

Sorok mögött: Rajongok és írok

január 28, 2016

Amikor a januári Sorok mögött körblogolás témája kialakult, először csak legyintettem – fan fiction? Az engem nem érint. Soha nem írtam, soha nem ihlettem. (Tudtommal.) Nem kellett soha elgondolkoznom azon, rálépek-e másvalaki tyúkszemére, és azt sem kellett felülvizsgálnom soha, hogy valóban olyan toleráns lennék-e egy Emese/Rabonbán slash fictionnel, mint ahogy állítom. (Most, hogy legépeltem, felállt a hátamon a szőr, szóval azt hiszem, nem lennék toleráns.)

Aztán jobban belegondoltam, és rájöttem, hogy valójában de – írtam már fan fictiont, és igenis, aggódtam már amiatt, hogy mit szól hozzá az, akinek az agyából a díszletek kipattantak. Mert lényegében rajongói írásnak számít minden alkalom, amikor másvalaki játszóterére tévedek játszani, másvalaki éppen nem használt, szanaszét szórt játékait, karaktereit, világát, atmoszféráját, stílusát használom, és valójában nem számít, hogy ezt engedéllyel vagy anélkül teszem. Mindkét esetben hozott az anyag, és csupán a hozzá fűződő lelkesedés és megértés mértéke szabja meg, hogy milyen lesz a végeredmény: olyasmi, amit legjobb elsüllyeszteni a fiókba, vagy az internet valamelyik sötét, e célra kijelölt bugyrába, vagy olyasmi, ami esetleg megjelenhet? Fan fictiont írtam tehát, amikor Vampire, 7Tenger és M.A.G.U.S. novellákat írtam, olyan panelek között mozgatva a szereplőimet, amiket mások húztak fel előttem, és óvatosan kellett mozognom, mert a fehér területeket kivéve már mások is jártak előttem, és minden egyes író másnak és másként látta ugyanazokat az épületeket, közösségeket és viszonyokat.

Nem szerettem. Látom és értem, hogy sokaknak biztonságot és szabadságot ad a fan fiction írás, hiszen így megspórolhatják a szereplők, a helyszínek bemutatását – mivel azok tudottak –, és a körülrajongott eredeti többi olvasója szemében a fan fiction írásnak is jut egy kevés a dicsőségből. De ez visszavert fény, nem saját, nem is lehet teljesen az, és ha valakinek arra van igénye, hogy a saját világát, szereplőit, történeteit megcsillogtathassa, egy idő után ki fogja nőni a fan fiction szűk kereteit.

Őszintén szólva én azt sem tudom mondani, hogy a fan fiction azért jó, mert az ember biztonságosan megtanul írni általa. Szerintem jóval nehezebb utat jár be, aki így kezd neki az írásnak, mintha a kezdetektől fogva a saját hangját keresné. Ha nincsen rákényszerítve, hogy bemutasson, élővé tegyen egy-egy szereplőt vagy helyet – mert hiszen ki ne ismerné pl. Hermionét, és mindenki el tudja képzelni Völgyzugolyt –, akkor később, a saját írásainál nem fognak-e hiányozni ennek eszközei? Nem lehetetlen a tanulás, persze, és van, aki sikeresen kitört a fan fiction írói körből és a saját jogán is kiváló íróvá vált, de őszintén szólva én a YA dömpingben elég sok példát látok arra is, amikor a saját írás is pont olyan ízű, mint egy felületesen összetákolt fan fiction.

Magát a rajongást azonban át tudom érezni, amikor annyira éget még az olvasott történet, hogy az ember legszívesebben folytatná, csak hogy megtudja, mi történt aztán; amikor még annyira élénken él a lelki szemei előtt a világ, hogy ha akarná, átléphetne bele; amikor annyira szívén viseli egy-egy szereplő sorsát, hogy legszívesebben megváltoztatná… Ezeket mind tapasztaltam már, és megértem, amikor valaki belenyugvás és a könyv becsukása helyett felveszi a tollat, hogy még tovább életben tartsa az érzést. Ez a tűz a jobb fan fictionöket is áthatja és sugárzóvá teszi – az meg talán csak az én hibám, hogy ilyenkor is arra gondolok, hogy mi mindent érhetne el a szerző a saját hangjával és világával.

De lehet, hogy csak ki kell várnom, hogy megtudjam.

 

A többiek blogbejegyzései:

On Sai

Demi Kirschner

Buglyó Gergely
Moskát Anita
Gaura Ágnes

Bartos Zsuzsa
Puska Veronika

h1

Sorok Mögött: LovePeacePanda és személyes háború

október 22, 2015

Nemrégiben a külföldi sajtóban több helyen is belebotlottam a túltolt politikai korrektség témájába – itthon ugyan nem fenyeget minket az a veszély, hogy bizonyos „felkavaró” témákat a diákok érzékenységére hivatkozva nemkívánatosnak minősítenek az egyetemen, de Amerikában több egyetemen is felmerült, hogy bizonyos műveket figyelmeztetéssel lássanak el, és egy képregényszakos hallgató petíciót indított el, hogy Gaiman Sandmanjét, a Persepolist, a Y, az utolsó férfit és Bechdel (amúgy zseniális) Fun Home-ját kivegyék a tantervből. (Önmagában arról is lehetne írni egy bejegyzést, mennyire megkerülhetetlen ez a négy képregény egy képregényszakon, de a jelen téma kereteibe ez nem fér bele.)

Képzeljük csak el, milyen lenne, ha csupán olyan könyveket olvashatnánk – vagy lennénk hajlandók olvasni – amelyek megfelelnek az érzékenységünknek, világképünknek és értékrendünknek. Kényelmes lenne, ez kétségtelen, de veszélyesen egyhangú. Veszélyesen, mert az emberi elme és a személyiség rugalmassága sokban függ attól, hogyan vagyunk képesek megbirkózni az eltérő véleményekkel. Minden, ami új, eltérő, provokatív, magában hordozza a változás lehetőségét. Ijesztő, nem igaz?

Szeretjük a sémákat, a leegyszerűsítést, hiszen könnyen befogadhatóvá és kezelhetővé teszik a világot. Így vagyunk drótozva – elvégre már az agyunk megkezdi ezt a szelekciót, és a beérkező ingereknek csak a töredékét engedi a tudatunking jutni – és mindig is volt és mindig is lesz vonzereje az olyan könyveknek, amelyek sematizálnak.

Az írás önmagában is egy sematizáló folyamat, a hatás és a történet érdekében kiválasztjuk, mely jeleneteket, gondolatokat és képeket mutatjuk meg az olvasónak, tudván, hogy ez a fiktív világunk szűkítésével jár, de hát ez az ár, amit fizetnünk kell azért, hogy beférjünk a két borító közé. Ha pedig mondanivalónk van, akkor az erősen „célra tart”, és a maga képére formálja a történések bemutatását, mintha csak a kamerán egy bizonyos szűrőt használnánk végig.

De mi történik akkor, ha maga a világkép, amit egy történetben át akarunk adni, végletekig sarkított? Ha olyannyira alá van rendelve, például, a „a jó jó, a rossz rossz” szürkének helyet nem adó fekete-fehér felosztásának, vagy egy sematizáláson alapuló  ideológiának? Személy szerint engem az olvasmányaimban nem igazán szokott vonzani a LovePeacePanda kommandó és az ügyeletes Szemét Nagyúr összecsapása, attól meg egyenesen menekülök, ha a negatív szereplő gonoszságát egyfajta erőszaklista végigpipálásával kívánja szemléltetni a szerző. Az is zavar, ha a véleményét annyira el akarja mondani az író, hogy lehetőleg minél többféleképpen belerágja a számba. Nekem mindig van hiányérzetem, ha nem ütköznek a nézetek, ha nyilvánvalóan egy, ellentmondást nem tűrő véleményre van felfűzve a teljes történet. Egész egyszerűen azért, mert a világ ennél árnyaltabb.

Az árnyaltság pedig hitelessé teszi a fikciót is. Mint ahogy nem mindegy, a díszlet kartonpapírból van, vagy rendesen megépítették és körbejárható, úgy nem mindegy az sem, hogy írás közben végiggondoljuk-e minél több oldalról az adott problémát vagy a karaktereket. Az általunk ajnározott karakter mások szemében egyáltalán nem biztos, hogy vonzónak tűnik, és a tettei sem feltétlenül lesznek helyesek pusztán attól, hogy ő a főhős. Akármilyen téma vagy szereplő van is a rivaldafényben, plasztikusabb lesz attól, ha árnyékot vet és visszatükröződik mások szemében.

Valószínűleg íróként határozott véleményünk van a világról és a történetről, karakterekről és gondolatokról, de egyáltalán nem biztos, hogy nyerünk azzal, ha csak ennek engedünk teret. Ha pedig mi magunk sem vagyunk olyan biztosak az igazunkban, pláne nyerhetünk azzal, ha több oldalról vizsgálunk meg egy-egy helyzetet. Ha van egy véleményünk, amiben mély meggyőződéssel hiszünk, akkor nem kell félnünk attól, hogy ellentétes véleményekkel ütközve elbukik – vagy ha fennáll ez a veszély, érdemes megvizsgálnunk, nem nekünk magunknak kellene-e változtatnunk a hozzáállásunkon.

Számomra mindig gyanús az ellenvélemény és kérdések nélkül álló válasz, mert úgy érzem, terel: szándékosan elhallgatja előlem az alternatív értelmezéseket, előreemészti nekem a világot, hogy nekem már csak kényelmesen be kelljen fogadnom. Végtére is a propaganda is hasonlóképpen működik, és ebből a szempontból a LovePeacePanda kommandó és a személyes háború ugyanolyan ártalmas lehet.

A leegyszerűsített üzenetek – mindegy, milyen szándék van mögöttük – hazudnak, mert a sémákra bontott világ csak nyomokban tartalmazza a valódi világ sokszínűségét. Fontosnak tartom, hogy egy írónak legyen véleménye a világról, de amikor egy történetet írunk, nemcsak az a feladatunk, hogy ezt az egyetlen nézőpontot sulykoljuk, mert az olvasók többsége ettől ugyanúgy irtózik, mint az erőszakos hittérítőktől. Az az üzenet, amely érvek és ellenérvek szűrőjén át jut el hozzájuk, hitelesebb és valóságosabb – és nem kell félni attól, hogy  az olvasó saját maga is képes gondolkodni és esetleg nem pontosan ugyanazt szűri le, mint amit mi gondolunk.

Elvégre a sokat olvasó ember annyiféle élettel, helyzettel, véleménnyel, világképpel találkozik élete során, hogy a miénk csak egy a sok közül – ha jól végeztük a dolgunkat, akkor valami újat adunk neki az írásunkkal. De a következtetést – gondolkodó emberként – neki kell levonnia.

Mi meg fogadjuk el, hogy a mi igazságunk – jóllehet számunkra fontos és minket ez hajt előre – csak egy a sok igazság közül, amik a világot alkotják.

Az írótársak véleménye:

Bartos Zsuzsa

Buglyó Gergely

Gaura Ágnes

Puska Veronika

Varga Bea (On Sai)