h1

Sorok mögött: Szörnyek a lapok között

október 31, 2016

Bár soha nem tartozott az írói ambícióim közé, hogy tartósan és rémálmokban visszatérően az olvasóimra hozzam a frászt, a könyvekben lakozó szörnyek gyerekkoromban előbújtak a lapok közül, és beköltöztek a sarkokba és az éjszakába.

Az első iszonyat, amelyiktől nem tudtam szabadulni, nem horrorkönyvből származott, hanem a Végtelen Történetből – a Semmi megfoghatatlan, mindent elemésztő rettenete olyan volt, akár egy kígyó hipnotikus tekintete: szerettem volna elszakadni tőle, mégsem mertem, tovább kellett olvasnom, hogy megszabaduljak a félelemtől. Ez a félelem Gomor történetében tetőzött: nem azért, mert Kísértetváros felvonultatta mindazt, amit a vámpírokról és éji rémekről addig sejtetem, hanem mert kimondta, hogy mi a Semmi és hogy nem csak abban a mesevilágban létezik, hanem az enyémben is, és áttörve a fikció és valóság közti falat szembesített a saját hazugságaimmal, amelyeket hirtelen hullaszag lengett körül.

A gyerekkorom meghatározó szörnye viszont már valóban egy horrortörténetből származott. Általános iskolás koromban kiolvastam a gyerekkönyvtár sci-fi szekrényeit – az akkori fantasztikus irodalmi kínálat elfért két szekrényben -, és megtaláltam közöttük a Lopakodó árnyak című antológiát, amit egészen bizonyosan nem gyerekeknek szántak eredetileg, de mit tudták ezt a könyvtárosok, akiknek az Alapítvány és a Jóholdat, Szíriusz kapitány egykutya volt. A kötet többi novellájára már csak homályosan emlékszem, de Stephen King Mumusára ég mindig tisztán. Utána évekig kulcsra zártam a ruhásszekrényemet, és bizonyos éjszakákon még a széket is elé húztam.

Tökéletesen felépített novella, sejtett, de borzongva várt csattanóval, és olyan szörnnyel, amely elől nem lehet elmenekülni – de ami leginkább hatott akkor rám, az a felismert igazság volt, hogy bizonyos szörnyek elől nem tudnak megvédeni a felnőttek, és a ember tökéletesen ki van szolgáltatva nekik. A szörnyeknek is.

Utólag tanultam ezekből a félelmekből – leginkább azt, hogy nem a legundorítóbb és legvéresebb szörnylicit győztese az, amelyik betelepszik az olvasó elméjébe, és otthagyja karmos lába nyomát a tudat linóleumán, hanem az, amelyiket az olvasás során egyidejűleg valamilyen formában felismerem az életemben is. Mert miután becsuktam a könyvet, az utána is itt marad.

A többiek bejegyzései:

Buglyó Gergely

Gaura Ágnes

Nibela

On Sai

h1

Sorok mögött: A segédkerék

április 28, 2016

Írni és szerkeszteni többé-kevésbé egy időben tanultam meg, a Cohors Scriptorium műhelyén belül, és ez a párhuzamosság azóta is fennáll: hol az egyik, hol a másik térfélen játszom. Szeretem azt hinni, hogy ez mindkét irányba empátiával ruházott fel: nemcsak az írói folyamattal együtt járó sötét viharokat ismerem, de azt is értem, hogy a szerkesztő  olyan kertész, aki látszólag a teljes fát lecsupaszítja a metszőollóval, de aztán ennek köszönhető a bőséges termés, ezért nem kéne egy lendülettel kirúgni alóla a létrát.

Nem volt ez mindig zökkenőmentes, életem legelső hivatalos szerkesztésénél lelkesedésből és csiszolópapírból bizonyosabb több volt nálam, mint diplomáciából – először szembesültem azzal, hogy ami az írókörön belül működik (szeretetteljesen pusztító csapat voltunk, avatott szőrmesterekkel), az nem feltétlen működik az életben, hiszen nemcsak a szöveg és kritikus viszonya lényeges, hanem az író és szerkesztő közötti, emberi viszony is, és nem mindenki kénsavas humorú (ám kétségtelenül javító szándékú) megjegyzéseken edződött. Szecska szerkesztőként már publikált írókhoz másként kellett viszonyulni, mint a hozzám hasonló kezdőkhöz, de szerencsére a nagy veteránok közül többen is finoman és szinte észrevétlenül megtanítottak a kölcsönös tisztelet fontosságára.

Nem lehet mindig nekem igazam, akár íróként, akár szerkesztőként veszek részt a szerkesztés folyamatában, és ezt fontos megérteni. Egy szerkesztő, akármilyen szorosan dolgozik együtt az íróval, hiába ismeri a szavai ritmusát, az esze járását, nem érthet meg minden nüanszot – ugyanakkor meg az írónak is el kell fogadnia, hogy vannak vakfoltjai, ahol a szerkesztőnek kell őt átkalauzolnia a rázósabb szövegrészeken.

Szerkesztő azonban ne akarjon az író helyett megírni semmit, akkor se, ha ő is író, sőt, talán különösen akkor nem, ha ő is az. A szöveg nem tandembicikli, amin két ember egyforma erőbedobással teker. A szöveg kerékpárnyergében az író ül, és a szerkesztő a segédkereke, aki éppen hogy akkor örül a legjobban, ha a munka végeztével már le lehet szerelni őt a bicikliről.

A többiek bejegyzései:

Buglyó Gergely

Gaura Ágnes

On Sai (Varga Bea)

Puska Veronika

 

 

h1

Bálnák a jég alatt

március 24, 2016

 

Eredetileg megjelent a Galaktika 306. számában, de mivel a Galaktikának valószínűleg soha az életben nem küldöm el semmilyen írásomat, közzéteszem a blogomon ingyen.

03-Europa-NASA-JPL-Stryk-Cassini

Egyre többször álmodott bálnákról. Lassú, fenyegetően lebegő óriásokról, amelyek súlyosan és engesztelhetetlenül, akár a Rossby-hullámok, átcsapnak fölötte. Annak ellenére kísértette a cetek képe, hogy soha nem látott egyet sem, csupán a leszállóegység memóriabankjában, ahol minden tudás, emlék és felvétel megbújt a Föld óceánjairól, amire csak szüksége lehetett.

Álmában, amíg agyának partíciói felváltva újrakalibráltak és rendszerezték a korábbi ciklusban szerzett információkat, a gondolattalan űrben, amelyet maga köré képzelt, óriási árnyak moccantak meg. Irdatlan testeket érzett karnyújtásnyira, búgó kürthang járta át, és amikor az új ciklusra készen felállt a rendszer, tudata mintha prés alól szabadult volna fel.

A félelem azonban nem hagyta el, ott motoszkált benne, akár szellem az áramkörben. Ahogy kiterjesztette a jégburok aljára tapadó kutatóállomás műszereivel összekapcsolt érzékeit az Európa óceánjába, minduntalan azt várta, hogy az ürességen egyszer csak végiglebeg egy hatalmas test. Egy anomália, amelyről addig csak sejtette, hogy létezik.

A jég alatti óceán elnyelte a csikorduló lemezek hangját, és a sötétséget enyhe háttérsugárzás, kemilumineszcencia enyhítette csupán. A hullámok és a hatalmas árapályerők munkája azonban a küldetés négyszázhuszonegyedik napján már ismerős volt, rutinszerű.

Azzal szórakoztatta magát, hogy számolt, mintázatokat keresett az adatokban, vagy újranézte a memóriabank felvételeit, és próbálta elképzelni, milyen a kék, fénnyel átitatott óceán, milyen az, ha a felszín is fagypont fölött van, és a szél fodroz rá hullámokat. Néha az áramlatokat követve mozgott az állomáson belül használt testével, és úgy képzelte, ilyen lehet a tánc.

Az óceán pedig üres volt.

A parancsa szerint mérnie kellett az értékeket, ezért mért. Csomagolt. Sugárzott. Ebből a távolságból harminchat perc tizenkét másodperc alatt jutott el az üzenete a Földre, és ugyanennyi kellett, hogy feleletet kapjon. A küldetés kezdete óta egyre nőtt a várakozás ideje.

Következtetéseket vont le, kísérleteket állított össze. Nem volt egyszerű kivitelező; az önállóság, a terven túli kezdeményezőkészség költséghatékonyabbá tette a működését, ezért kapott majdnem emberi intelligenciát a csúcsprocesszorok mellé. A rugalmasság elengedhetetlen volt egy ilyen messzeségben működő kutatóegység számára. Mint ahogyan a kíváncsiság is. Egyedül az hiányzott, hogy a már megismert tartomány mind biztosabb feltérképezésében is örömét lelje. A határok feszegetésére, a kérdésfeltevésre programozták – de nem tanították meg megelégedni a válaszokkal.

Mohón kémlelte a mélységet, de mintha mindig épp csak a statisztikai értékelhetőség peremét érte volna el a változás, és ezért kimutathatatlan maradt. Mégis meggyőződésévé vált, hogy van valami, amit észre kellene vennie, ha elég erősek lennének a műszerei, valami megfoghatatlan. Valami, ami hiányzik.

Voltak válaszok, amelyek szintén hiányoztak. A terv tartalmazta a méréseket, az összes elvégzendő kísérletet, és utalásokat tett a későbbiekre, de felülről nem volt időhatáros. Nem tudta, mikor fog végezni – bár azt igen, melyik műveletnek kellene az utolsónak lennie –, és a Föld nem árulta el, bármilyen finoman próbált erre rákérdezni.

– Ezek ugyanazok az adatok, amiket legutóbb küldtem. A hullámok ciklikussága nem változott. Minden a korábbi értéktartománynak felel meg. – Szünet. – Meddig tart ez a mérési szakasz?

– Ameddig szükségesnek látjuk.

Valójában tudta a választ, ha nem is akarta elismerni külső, földi megerősítés híján: addig fogja végezni a munkáját, amíg meg nem hibásodik, vagy amíg el nem fogy az energiája. Remélte, utóbbi következik be előbb, és nem lesz arra kárhoztatva, hogy bénán, egyre szűkülő érzékekkel fürkéssze a köré záruló, sötét óceánt.

Vajon a Föld akkor is fenntartja majd a kapcsolatot vele? Megmarad az üzenet-válasz folytonos köre, az egyetlen igazi, kiszámíthatatlan változókat hozó csatorna? Mert néha az utasítások mellett bátorítások is érkeztek, mintha csak egy valódi, emberi kutatóhoz szóltak volna. Ilyenkor boldog volt. Ezeket külön tárba mentette, és időről-időre, amikor már nyomasztóvá vált az adatok egyhangúsága, ismét lejátszotta. Nem tudta elképzelni, ki üzenhetett, barna volt-e, fekete vagy fehér, köztük voltak-e azok a tudósok, akik a korábbi változatait tesztelték – ezeknek az emberi logikátlanságokat is magukba foglaló, gyönyörűségesen értelmetlen beszélgetéseknek az emlékeit az új változat is megkapta –, de nem is számított. Élőlények voltak, kaotikusak, szépek.

Magának is nehezen vallotta be, de ugyanezt a szépséget szerette volna megtalálni az Európa felszín alatti óceánjában is, túl minden, Földről meghatározott célon. Valami számára is jelentőségteljes eredményt. Értelmet. Olvass tovább »

h1

Sorok mögött: Rajongok és írok

január 28, 2016

Amikor a januári Sorok mögött körblogolás témája kialakult, először csak legyintettem – fan fiction? Az engem nem érint. Soha nem írtam, soha nem ihlettem. (Tudtommal.) Nem kellett soha elgondolkoznom azon, rálépek-e másvalaki tyúkszemére, és azt sem kellett felülvizsgálnom soha, hogy valóban olyan toleráns lennék-e egy Emese/Rabonbán slash fictionnel, mint ahogy állítom. (Most, hogy legépeltem, felállt a hátamon a szőr, szóval azt hiszem, nem lennék toleráns.)

Aztán jobban belegondoltam, és rájöttem, hogy valójában de – írtam már fan fictiont, és igenis, aggódtam már amiatt, hogy mit szól hozzá az, akinek az agyából a díszletek kipattantak. Mert lényegében rajongói írásnak számít minden alkalom, amikor másvalaki játszóterére tévedek játszani, másvalaki éppen nem használt, szanaszét szórt játékait, karaktereit, világát, atmoszféráját, stílusát használom, és valójában nem számít, hogy ezt engedéllyel vagy anélkül teszem. Mindkét esetben hozott az anyag, és csupán a hozzá fűződő lelkesedés és megértés mértéke szabja meg, hogy milyen lesz a végeredmény: olyasmi, amit legjobb elsüllyeszteni a fiókba, vagy az internet valamelyik sötét, e célra kijelölt bugyrába, vagy olyasmi, ami esetleg megjelenhet? Fan fictiont írtam tehát, amikor Vampire, 7Tenger és M.A.G.U.S. novellákat írtam, olyan panelek között mozgatva a szereplőimet, amiket mások húztak fel előttem, és óvatosan kellett mozognom, mert a fehér területeket kivéve már mások is jártak előttem, és minden egyes író másnak és másként látta ugyanazokat az épületeket, közösségeket és viszonyokat.

Nem szerettem. Látom és értem, hogy sokaknak biztonságot és szabadságot ad a fan fiction írás, hiszen így megspórolhatják a szereplők, a helyszínek bemutatását – mivel azok tudottak –, és a körülrajongott eredeti többi olvasója szemében a fan fiction írásnak is jut egy kevés a dicsőségből. De ez visszavert fény, nem saját, nem is lehet teljesen az, és ha valakinek arra van igénye, hogy a saját világát, szereplőit, történeteit megcsillogtathassa, egy idő után ki fogja nőni a fan fiction szűk kereteit.

Őszintén szólva én azt sem tudom mondani, hogy a fan fiction azért jó, mert az ember biztonságosan megtanul írni általa. Szerintem jóval nehezebb utat jár be, aki így kezd neki az írásnak, mintha a kezdetektől fogva a saját hangját keresné. Ha nincsen rákényszerítve, hogy bemutasson, élővé tegyen egy-egy szereplőt vagy helyet – mert hiszen ki ne ismerné pl. Hermionét, és mindenki el tudja képzelni Völgyzugolyt –, akkor később, a saját írásainál nem fognak-e hiányozni ennek eszközei? Nem lehetetlen a tanulás, persze, és van, aki sikeresen kitört a fan fiction írói körből és a saját jogán is kiváló íróvá vált, de őszintén szólva én a YA dömpingben elég sok példát látok arra is, amikor a saját írás is pont olyan ízű, mint egy felületesen összetákolt fan fiction.

Magát a rajongást azonban át tudom érezni, amikor annyira éget még az olvasott történet, hogy az ember legszívesebben folytatná, csak hogy megtudja, mi történt aztán; amikor még annyira élénken él a lelki szemei előtt a világ, hogy ha akarná, átléphetne bele; amikor annyira szívén viseli egy-egy szereplő sorsát, hogy legszívesebben megváltoztatná… Ezeket mind tapasztaltam már, és megértem, amikor valaki belenyugvás és a könyv becsukása helyett felveszi a tollat, hogy még tovább életben tartsa az érzést. Ez a tűz a jobb fan fictionöket is áthatja és sugárzóvá teszi – az meg talán csak az én hibám, hogy ilyenkor is arra gondolok, hogy mi mindent érhetne el a szerző a saját hangjával és világával.

De lehet, hogy csak ki kell várnom, hogy megtudjam.

 

A többiek blogbejegyzései:

On Sai

Demi Kirschner

Buglyó Gergely
Moskát Anita
Gaura Ágnes

Bartos Zsuzsa
Puska Veronika

h1

Sorok Mögött: LovePeacePanda és személyes háború

október 22, 2015

Nemrégiben a külföldi sajtóban több helyen is belebotlottam a túltolt politikai korrektség témájába – itthon ugyan nem fenyeget minket az a veszély, hogy bizonyos „felkavaró” témákat a diákok érzékenységére hivatkozva nemkívánatosnak minősítenek az egyetemen, de Amerikában több egyetemen is felmerült, hogy bizonyos műveket figyelmeztetéssel lássanak el, és egy képregényszakos hallgató petíciót indított el, hogy Gaiman Sandmanjét, a Persepolist, a Y, az utolsó férfit és Bechdel (amúgy zseniális) Fun Home-ját kivegyék a tantervből. (Önmagában arról is lehetne írni egy bejegyzést, mennyire megkerülhetetlen ez a négy képregény egy képregényszakon, de a jelen téma kereteibe ez nem fér bele.)

Képzeljük csak el, milyen lenne, ha csupán olyan könyveket olvashatnánk – vagy lennénk hajlandók olvasni – amelyek megfelelnek az érzékenységünknek, világképünknek és értékrendünknek. Kényelmes lenne, ez kétségtelen, de veszélyesen egyhangú. Veszélyesen, mert az emberi elme és a személyiség rugalmassága sokban függ attól, hogyan vagyunk képesek megbirkózni az eltérő véleményekkel. Minden, ami új, eltérő, provokatív, magában hordozza a változás lehetőségét. Ijesztő, nem igaz?

Szeretjük a sémákat, a leegyszerűsítést, hiszen könnyen befogadhatóvá és kezelhetővé teszik a világot. Így vagyunk drótozva – elvégre már az agyunk megkezdi ezt a szelekciót, és a beérkező ingereknek csak a töredékét engedi a tudatunking jutni – és mindig is volt és mindig is lesz vonzereje az olyan könyveknek, amelyek sematizálnak.

Az írás önmagában is egy sematizáló folyamat, a hatás és a történet érdekében kiválasztjuk, mely jeleneteket, gondolatokat és képeket mutatjuk meg az olvasónak, tudván, hogy ez a fiktív világunk szűkítésével jár, de hát ez az ár, amit fizetnünk kell azért, hogy beférjünk a két borító közé. Ha pedig mondanivalónk van, akkor az erősen „célra tart”, és a maga képére formálja a történések bemutatását, mintha csak a kamerán egy bizonyos szűrőt használnánk végig.

De mi történik akkor, ha maga a világkép, amit egy történetben át akarunk adni, végletekig sarkított? Ha olyannyira alá van rendelve, például, a „a jó jó, a rossz rossz” szürkének helyet nem adó fekete-fehér felosztásának, vagy egy sematizáláson alapuló  ideológiának? Személy szerint engem az olvasmányaimban nem igazán szokott vonzani a LovePeacePanda kommandó és az ügyeletes Szemét Nagyúr összecsapása, attól meg egyenesen menekülök, ha a negatív szereplő gonoszságát egyfajta erőszaklista végigpipálásával kívánja szemléltetni a szerző. Az is zavar, ha a véleményét annyira el akarja mondani az író, hogy lehetőleg minél többféleképpen belerágja a számba. Nekem mindig van hiányérzetem, ha nem ütköznek a nézetek, ha nyilvánvalóan egy, ellentmondást nem tűrő véleményre van felfűzve a teljes történet. Egész egyszerűen azért, mert a világ ennél árnyaltabb.

Az árnyaltság pedig hitelessé teszi a fikciót is. Mint ahogy nem mindegy, a díszlet kartonpapírból van, vagy rendesen megépítették és körbejárható, úgy nem mindegy az sem, hogy írás közben végiggondoljuk-e minél több oldalról az adott problémát vagy a karaktereket. Az általunk ajnározott karakter mások szemében egyáltalán nem biztos, hogy vonzónak tűnik, és a tettei sem feltétlenül lesznek helyesek pusztán attól, hogy ő a főhős. Akármilyen téma vagy szereplő van is a rivaldafényben, plasztikusabb lesz attól, ha árnyékot vet és visszatükröződik mások szemében.

Valószínűleg íróként határozott véleményünk van a világról és a történetről, karakterekről és gondolatokról, de egyáltalán nem biztos, hogy nyerünk azzal, ha csak ennek engedünk teret. Ha pedig mi magunk sem vagyunk olyan biztosak az igazunkban, pláne nyerhetünk azzal, ha több oldalról vizsgálunk meg egy-egy helyzetet. Ha van egy véleményünk, amiben mély meggyőződéssel hiszünk, akkor nem kell félnünk attól, hogy ellentétes véleményekkel ütközve elbukik – vagy ha fennáll ez a veszély, érdemes megvizsgálnunk, nem nekünk magunknak kellene-e változtatnunk a hozzáállásunkon.

Számomra mindig gyanús az ellenvélemény és kérdések nélkül álló válasz, mert úgy érzem, terel: szándékosan elhallgatja előlem az alternatív értelmezéseket, előreemészti nekem a világot, hogy nekem már csak kényelmesen be kelljen fogadnom. Végtére is a propaganda is hasonlóképpen működik, és ebből a szempontból a LovePeacePanda kommandó és a személyes háború ugyanolyan ártalmas lehet.

A leegyszerűsített üzenetek – mindegy, milyen szándék van mögöttük – hazudnak, mert a sémákra bontott világ csak nyomokban tartalmazza a valódi világ sokszínűségét. Fontosnak tartom, hogy egy írónak legyen véleménye a világról, de amikor egy történetet írunk, nemcsak az a feladatunk, hogy ezt az egyetlen nézőpontot sulykoljuk, mert az olvasók többsége ettől ugyanúgy irtózik, mint az erőszakos hittérítőktől. Az az üzenet, amely érvek és ellenérvek szűrőjén át jut el hozzájuk, hitelesebb és valóságosabb – és nem kell félni attól, hogy  az olvasó saját maga is képes gondolkodni és esetleg nem pontosan ugyanazt szűri le, mint amit mi gondolunk.

Elvégre a sokat olvasó ember annyiféle élettel, helyzettel, véleménnyel, világképpel találkozik élete során, hogy a miénk csak egy a sok közül – ha jól végeztük a dolgunkat, akkor valami újat adunk neki az írásunkkal. De a következtetést – gondolkodó emberként – neki kell levonnia.

Mi meg fogadjuk el, hogy a mi igazságunk – jóllehet számunkra fontos és minket ez hajt előre – csak egy a sok igazság közül, amik a világot alkotják.

Az írótársak véleménye:

Bartos Zsuzsa

Buglyó Gergely

Gaura Ágnes

Puska Veronika

Varga Bea (On Sai)

h1

Sorok mögött: A család ereje

július 10, 2015

A fantasy zsánerében az árva főhős toposz, és nem véletlenül – aligha indulhatna el kalandozni, ha a családja felé is köti a felelősség, és a ha a cél az, hogy pozitív színben tűnjön fel, nem lehet olyan seggfej, hogy csak úgy otthagyja a szüleit, testvéreit, amikor megrendül a világ, hadd boldoguljanak, ahogyan tudnak.

tatooine_lukeLuke vajon elindult volna-e Obi-van Kenobival, ha Owen bácsit és Beru nénit nem ölik meg? Harry Potter sem lenne ugyanaz, ha nem kéne folyamatosan felnőnie a szülei miatt vele szemben támasztott elvárásokhoz.

A szülőknek persze nem kell feltétlenül meghalnia; van, hogy elszakadnak a szereplőtől, vagy olyan helyzetbe kerülnek (ők, vagy  a karakter), hogy nem képesek segíteni neki. A magára utaltság a lényeg, a tudat, hogy a karakternek magának kell megoldani a problémáit, a család addigi védőhálója nélkül. A színen nem lévő szülő ráadásul motivációt adhat, hiszen ilyenkor adott a rejtély, a soha meg nem ismert szülő képe, amelyben a karakter a jelen problémáinak magyarázatát, kiváltó okát keresi. Vagy ha a szüleit (vagy a szülői szerepet betöltő szereplőket) megölték, bosszút állhat értük, és sokszor épp ez az esemény, a biztos családi menedék szétrobbanása indítja el az útján…

A szülők mellett a testvérek, nagybácsik, nagynénik, unokatestvérek, nagyszülők is eltünedeznek, családi szempontból sokszor szinte teljesen légüres térben zajlik a történet (arról nem is beszélve, milyen ritka az olyan fantasy, ahol a főhősnek van gyereke, és az nem halt meg és nem rabolták el). A történetet így nem terheli a főhőst visszahúzó család, nem kell gondoskodnia másról, csak azokról, akiket a történet során magáénak vall, tudatos választás útján építve ki magának a bajtársakból, barátokból, szövetségesekből egy új családot.

Megvan tehát az előnye annak, ha a főhős, úgymond, üres lappal indul, és az élete úgy íródik, ahogyan az olvasó is olvassa a könyvet – az író szempontjából mindenképpen ez a kényelmesebb megoldás, a főhősét nem akadályozzák a nem a fő konfliktusból származó, „mellékes” kötelezettségek, nem aprózódik el a sztori, és nem merül fel olyan kérdés, hogy de ha él a család, miért nem beszél velük a karakter, miért nem vesznek részt az életében. Vagy éppenséggel miért nem oldják meg helyette a problémát…

harry_potter_parentsA hátránya viszont az, hogy meg kell dolgozni azért, hogy ne írói lustaság legyen csupán a család hiánya, ne egyedül a dramaturgiai kényelem legyen a szempont, hanem az árvaság, a szülőktől való elhidegülés komoly szerepet játsszon a karakter életében.

Mert család akkor is van, amikor nincsen. A család a múlt, a gyökerek, amelyekből a karakter kinő, és a család a jövő is a gyerekek képében, és ezt figyelmen kívül hagyni hiba. Aki árva, az egy hiányt kerülget egész életében, ez a lyuk éppolyan meghatározó a személyiségében, mint a hozzá közel álló személyek. A saját emlékek helyett mások emlékeiből, információmorzsákból és vágyálmokból épít fel magának képet a sosem ismert családról, és ilyen szempontból mindegy, hogy a szülők meghaltak-e, vagy eltaszították maguktól a gyereket, mindenképpen fájdalommal kapcsolódik össze a család fogalma.

Valamilyen örökséget mindenképpen magával hordoz a karakter, és ha a szülők, a testvérek nem is jelennek meg egy történetben, legalább az írónak tudnia kell, kik voltak. Ha valamilyen oknál fogva csak színen kívül mozognak – például a karakter egy nyári táborban van, bentlakásos iskolában tanul, vagy másik országba utazik –, akkor is kell, hogy legyen valami világos kép arról, mit csinálhatnak mind ez idő alatt, hogyan reagálnak ők a szereplő hiányára. Ha a karakter ugyanis kilép a családból, hogy megbirkózzon valamilyen feladattal, a hátramaradottak számára nem áll meg az élet, és bennük is  változásokat indíthat el a szereplő távozása.

Kicsit benne van talán az árva hősök mozgatásában az is, hogy az író is szeretne elszabadulni a nemszeretem kötelességektől, szabadon szárnyalni az írásban, azzal foglalkozni, ami számára fontos és érdekes, és ebbe nem férnek bele a cselekményből kizökkentő hangok, a kényszerű puttony, amit egy család jelenthet a karakter életében.

A magam részéről azonban izgalmasabbnak tartom, ha látom a családot a főhős mögött, tudom, honnan jött, milyen konfliktusok és küzdelmek állnak mögötte, és érzem azt, hogy hús-vér emberek vették, veszik körül. Most pedig, anyaként, nagyon hiányolom az olyan fantasyt, ahol a főszereplő szülői szerepet is betölt. A hősi tetteket és az izgalmakat nem zárja ki a család.

farseer-trilogy-2Nagyon szeretem például Robin Hobb Látnok-ciklusát, ahol a főszereplő FitzLovag árva fattyú. Szüleit nem ismerte, apjáról is csak mások elmondásából alakít ki valamiféle képet, családja azonban van: a nagyapja elutasítása, egyik nagybátyja pártfogása, a másik nagybátyja gyűlölete, apja feleségének pótanyai szeretete körülveszik és formálják a személyiségét. A szemünk láttára nő fel, alakítja a királyi család, amely a sajátja, még két apafigura is kerül mellé Burrich és Chade személyében. A királyságot kívülről fenyegető veszély és a belülről emésztő konfliktus pedig rajta és a családján keresztül csapódik le, izgalmas és gazdag cselekményt teremtve. Igazán jó konfliktus nem létezik emberek, emberi érdekek és érzelmek nélkül, és mennyivel szövevényesebb és érdekesebb az, ha nemcsak a főszereplőben látjuk ennek visszhangját, hanem a közvetlen környezetében is! A Látnok-ciklus csodálatosan jó fantasy, amely képes egyszerre családi- és királydrámaként és epikus fantasyként is működni, tökéletes egyensúlyba hozva a nagyléptékű és a családon belüli eseményeket.

Nem véletlen az sem, hogy az Ólomerdő-sorozat mindamellett, hogy klasszikus, felnőtté válásról szóló és „a hős útja” típusú történet, egyúttal családtörténet is. Ebben különbözik talán legmarkánsabban az alapul szolgáló népmeséktől. Azokban a szülők vagy jutalmazó-büntető szerepkörbe kényszerült alakok (pl. a királylány apja, aki átadja koronáját és fele királyságát, vagy a gonosz mostoha, aki megbűnhődik a végén), vagy pedig, ha egy szülői alak a főszereplő, a gyerekeik szorulnak a peremre (pl. a szegény emberes mesék, ahol etetni kell a sok pulyát).  az Ólomerdő története azonban elválaszthatatlan Emese családjától.

Szerettem volna, ha több generáció is megjelenik a történetben és tevőleg hatnak is egymásra, meg akartam mutatni azt, hogy a szülők és gyerekeik egyetlen hosszú láncolatba illeszthetők, ahol az idősebb nemzedék feladatokat hagy a fiatalabbakra, azok pedig további bonyodalmakat adnak tovább az új generáció számára. Nem létezik egyetlen örökség, sokkal inkább hatások soha véget nem érő sora, és mint ahogy az egyik mozgató gondolat a sorozatban az, hogy „mindennek meg kell fizetni az árát”, a másik az, hogy „minden következményeket szül”. Ugyanannak az elvnek a két – hátra- illetve előretekintő – arca.

Nem volt elég tudnom, milyen utat jár be Emese – mint ahogy egy családi hiba indította el rajta, úgy volt helyénvaló, hogy a családja később is kísérje őt. Még ha kamaszként úgy is gondolja, hogy a kötöttségeket, a családot hátrahagyni egyet jelent a felnőttséggel, a valódi függetlenség nem kell, hogy gyökértelenséget jelentsen. Ő is azon gondolkozik, hogyan fogja élni a saját életét, megszökik, hátat fordít, bezárkózik… de nem véletlen, hogy amikor végre saját magára, a saját szerepére rátalál, a családját is megtalálja újra, és ott vannak körülötte gyógyulófélben, hegekkel mindannyian. A család ereje nélkül ő nem lenne sehol… nem lehetne az, aki. A kitartása, ami talán az egyik legerősebb jellemvonása, ott gyökerezik István makacsságában, ahogy minden éjjel elindult megkeresni Lónát, ott van Lóna próbálkozásaiban, hogy újra felépítse a kapcsolatot, ami megszakadt egykor közöttük, és ott van Adélban is, aki végképp idegen a tündérek világában, mégis bemerészkedik az unokahúga kedvéért. Emesét legalább annyira a családja tette azzá, aki most, mint az utazás, a megélt szenvedések, a veszteségek, a tehetségében meglelt öröm. (És most idecitálhatnám azt a jelenetet, amikor egy szereplőt a róla őrzött emlékein keresztül építenek fel újra, de már így is sokat árultam el azok számára, akik még nem olvasták a könyveket.)

Mint ahogy abban, hogy én író lettem, szerepe van az én családomnak – közvetve, közvetlenül –, úgy Emese is csak általuk lehet hőssé. Akár elismeri ezt, akár nem. Én azért tudom…  Bármi vár is még rá, bármennyi nehézség, viszontagság, árulás és hiba, a családhoz mindig van visszaút – néha még a halálon túlról is.

A témában született többi blogbejegyzés az írótársaktól:

Bartos Zsuzsa

Buglyó Gergely

Gaura Ágnes

Moskát Anita

On Sai

Puska Veronika

h1

Sorok mögött: Szerethetetlen

május 14, 2015

Íróismerőseimmel hónapról hónapra feldobunk egy-egy témát, amit aztán több oldalról körbejárunk. A mostanit egy olyan jelenség indította el, ami talán már korábban is létezett, de a könyvesblogok elszaporodásával és a Moly azonnali visszajelzést kínáló értékelőfunkciójával sokkal láthatóbbá vált: a szerethető karakterek iránti igény alapigénnyé változott, én legalábbis egyre többször figyelek fel olyan értékelésekre, amelyek hibaként róják fel a szerethető karakterek hiányát. De tényleg minimálisan elvárható alapelem a karakterek szerethetősége?

11903429Mikor lett vajon kritérium a szerethetőség és miért? Csekélyebb értékű egy regény akkor, ha az olvasó nem szereti meg a szereplőket?

Nehezemre esik azonosulni ezekkel a véleményekkel (bár éppenséggel megértem azt az igényt, hogy az ember szeretne együtt izgulni vagy nevetni a szereplőkkel, ne adj isten, felnézni rájuk valami miatt), mert olyan sok könyv van, amelyik megrendített, elgondolkoztatott, elszórakoztatott tőlem fényévekre álló karakterekkel is, és ezek óhatatlanul, vérig sértve előtolakodnak ilyenkor. Fiatalkorom egyik meghatározó könyvében, a Minden ember halandó-ban Régine önző és felszínes, Fosca pedig apatikus. A Lolitában Humbert Humbert legfeljebb megérthető, de nem felmenthető, Janet az Egy tenyér ha csattan-ban végtelenül ostoba liba. No és Rudolf Lang? A „szerethetőség” az ő esetében, és még sok más nagyszerű mű esetében egyszerűen értelmezhetetlen fogalom. Pedig ezek mind ragyogó regények szereplői. De nem is a hibákkal terhelt, esendő karakterek létjogosultságát szeretném védeni, inkább azzal foglalkoznék, kell-e íróként idomulni ehhez az igényhez.

Az attól függ, mi a célunk az írással.

Először is, a felsorolt példák nem véletlenül szépirodalmiak. Az egyik kemény igazság az, hogy aki szórakozásból olvas könyvet, az szórakozni szeretne, drukkolni a szereplőknek, vagy éppen ellendrukkolni a lenyűgöző rohadékoknak, és ez eleve meghatározza, milyen személyiségjegyekből lehet gazdálkodni. Ha azonban nem a szórakoztatás felől közelítünk, hanem bizonyos emberi állapotok, sorsok, jelenségek feltérképezése a cél, nehéz és nem is cél megmaradni a komfortzónában.

tumblr_ngqpj7NS6C1tts3f4o1_500A szimpátia mindig kettőn áll, és merem állítani, hogy azon, akiben az érzés megszületik, legalább annyira múlik, mint azon, aki kiváltja. A barátainkat, sőt, szerelmünket is van, aki nem bírja elviselni, akit pedig mi utálunk, azt mások szeretik, akármennyire furcsának is találjuk ezt. Hogyan tudnának akkor egy könyv szereplői teljesíteni egy ennyire képlékeny, ennyire befogadófüggő kritériumot?

Vannak persze olyan személyiségjegyek, amelyek valószínűbbé teszik, hogy az olvasónak tetszeni fog az adott szereplő. Ha kedves, ha humoros, ha segítőkész, az közelebb hozza őt, pláne, ha még bátor vagy hősies is mellé. Ez egyértelmű, vannak viszont egyéb eszközök is, amik kiválthatják a szimpátiát: ilyen a szerencsétlen sors, a karakter sajnáltatása, vagy pedig személyiségjegyeinek lekerekítése, minden sértő, bántó, konfliktust magában rejtő elem kiradírozása. Már akinél. Míg például az esetlen hősnőket sokan kifejezetten szeretik, hiszen megfelelő önbizalomhiány esetén könnyű velük azonosulni, én a falnak megyek tőlük; mások a karcos, bunkó karaktereket utálják, engem meg nem zavarnak, amíg a történet működik. És persze megszereti  az ember azokat a karaktereket is, akik minden körülmények között viccesek és lazák. És mondok még egyet: ha a többi karakter minden hiba, tévedés, bajkeverés ellenére makacsul szereti a főhőst, akkor az olvasó el fogja nézni neki a botlásokat. Hiszen mások is szeretik, bizonyára van okuk rá.

Bevallom, én szeretem a konfliktusos karaktereket. Akkor is, ha hibáznak, ha tyúkszemekre lépnek rá, ha küzdenek azért, hogy jobbak lehessenek. Persze egy ellentmondásos, feszültségekkel terhelt karakter, aki belegázol mások érzékenységébe, ritkán szeretetreméltó. De lesz helyette valami más – feltéve, ha jó az író: érdekes lesz. És bizonyos szintű elfogadás, nyitottság és empátia mellett mégis megszeretjük kicsit, hiába vitatkoznánk vele sokszor, hiába nem értünk egyet a döntéseivel, hiába vernénk néha szájba. Akkor most mégis szeretjük? Nem furcsa ez?

Szerintem nincs olyan kategória, hogy szerethető. Csak különálló emberek és olvasók vannak, akik különféleképpen állnak a karakterekhez. Bármelyik karaktert meg lehet szeretni, bármelyikkel lehet szimpatizálni, bármelyiket meg lehet érteni. Bárki lehet szerethető, nem kell hozzá más, csak valaki, aki szereti. (Minimum az alkotója, az író.) Az igény, hogy egy karakter érdekes legyen, vagyis komplex, néha ellentmondásos személy, aki akár katalizátora lehetne az eseményeknek, kevésbé van kitéve az olvasó szubjektív szimpátiájának, és sokkal nagyobb befolyással lehet rá az író – feltéve, ha képes átgondolni és megragadni egy többrétegű, bonyolult szereplőt.

Kell-e az ilyen karaktereket szeretni? Nem kell. Az író is hibát követ el, ha arra törekszik, hogy a karakterei mindenkinek tessenek, hiszen minél nagyobb halmaznak akarunk kedvezni, annál általánosabb vonásokra tudunk csak építeni; és az olvasónak is meg kéne értenie, hogy a karakterek iránti szimpátiája részben tőle függ. Nem minden könyvben, karakterben fogja megtalálni a harmóniát, de oly sok egyéb van még, amitől egy könyv szórakoztató, elgondolkodtató, megrázó lehet.

No de mit akarunk? Olvassák és szeressék sokan a könyvünket? Akkor írjunk jó fej szereplőkről. Ha meg nem baj, hogy nem szeretik tömegek a karaktereinket, akkor legyenek olyanok, amilyennek a történet szerint lenniük kell, bármiféle csúfságnak látszanak is. Nem írunk minden olvasónak. És nem minden könyvnek vagyunk mi az olvasói. Az a lényeg, hogy legyen közös halmaz írói cél és olvasói igény között, és aki ott tartózkodik, az elégedett legyen azzal, amit kap.

Van némi személyes érintettségem is, ugyanis a saját írásaimmal kapcsolatban is felmerült a téma (és ezzel hasonlóképpen van minden olyan írótársam, aki nem egyértelműen jó vagy szórakoztató karakterekről ír), ugyanis Emese, az Ólomerdő-sorozat főszereplője nem kedves. Egy cseppet sem. Kamaszodik, a történet kezdetén még idegesítően énközpontú, és sokszor makacsságból hibázik. Bár fejlődik, érik, és egyre több áldozatot hoz másokért, soha nem lesz meleg, gyengéd. Elutasító mások szánalmával, sőt, segítségével szemben is. Szándékkal ilyen, szerettem volna minél nagyobb ívben kikerülni a Mary Sue-ság látszatát is, és bevallom, én ilyennek szeretem a karaktert. Önfejűnek, néha frusztráltságig önállónak, saját utat keresőnek.

De attól még, hogy én szeretem, nem kell, hogy más is szeresse, a történetének pedig működnie kell akkor is, ha nem akarjuk padtársunknak választani. Ha a karakter hibázik, annak következményekkel kell járnia, és akár kedves másokhoz, akár pokróc, arra a többieknek reagálniuk kell.

A történeten belül egyébként Emese maga is beleütközik (majd) a szerethetőség elvárásába:

„– Nem könnyű szeretni téged. Nem vagy valami kedves – mondta Rabonbán.

– Kedves? – villant meg Emese szeme, a hangja vágott. – Kedvesnek kéne lennem, hogy szeress? Letörni a tüskéket, hogy megsimogathass? Tudod, mi lennék akkor? Egy nyomorék sün, akit az első róka felfal. Nem – mondta csendesebben. – A szeretetért annak kell tennie, aki szeretni akar, az ő hiányossága, ha nem képes rá. A tüskétlen sün viszont egyre inkább csak másokra lesz utalva, és ha nem szeretik, nem marad semmije, amivel megvédje magát… még a sün nevet is elveszíti. – Fölemelte tekintetét. – A szerethetőség túlértékelt dolog. Amikor gyerek voltam, megmentettél, és most én is megmentelek téged, és ebben a kedvességnek egyáltalán semmi szerepe nincsen. De ha megint bajba kerülnék, azt szeretném, hogy mellettem legyél. És te? Te mit szeretnél? Ki legyen melletted? Valaki, aki kedves? Vagy valaki, akiben megbízhatsz?”

A többiek szerint:

Bartos Zsuzsa

Brandon Hackett

Buglyó Gergely

Gaura Ágnes

Laura Arkanian

Moskát Anita

Puska Veronika

Róbert Katalin

Varga Bea