A 2010-es írótábor a stílusgyakorlatokról szólt, és bevallom, eddig messze ezt a feladatsort élveztem a legjobban (nem árt néha újra leporolni). Azon túl, hogy befejeztem a Fehér elefánt című novellát, belekezdtem egy másikba is, amely kezdetben csak töredékekből állt, amelyek valahogy mégis összekapcsolódtak, pedig eskü, hogy eredetileg csak játszani akartam a stílusokkal. A hazaúton aztán az egész kép összeállt – nem mondok cselekményt, mert ez nem az, sokkal inkább fintor a tükörnek, pillanatkép arról, amivel íróként, vagy épp szerkesztőként küzdök, és persze van benne sok kacsintás ki és be egyaránt.
A sok borús és depresszív novella után ezt öröm volt írni, bár vérverejtékes öröm, mert stílusokkal játszani korántsem olyan könnyű, mint amilyennek látszik, de határozottan élveztem, hogy ezúttal bármilyen elborult ötlet pironkodás nélkül megmutathatja magát – aztán hátha beépül a végeredménybe.
Ezek vagyunk mi, ez vagyok én, ez a foncsor a vidámparki elvarázsolt kastély homorú tükrein. És persze mint ilyen – tökéletesen eladhatatlan.
A magam részéről viszketést kapok az olyan novelláktól, amelyekben egy író hétköznapi vagy fantasztikus viszontagságairól van szó. Nesze nekem, most írtam egy ilyet, méghozzá olyan mérhetetlenül belterjes valamit, amiben az elrejtett poénok felét csak a szakmabeliek érthetik, sikerrel elfalazva magamat az olvasók többségétől. És mégis szerettem ezt a furcsa írást.
Akármennyire szerettem, sejtelmem sem volt, mihez kezdjek vele, egészen addig, amíg meg nem keresett Varga Bea, aki az Aranymosót igazgatja, hogy ugyan, adnék már neki valamiféle novellát, amit kitehetne az oldalra. Ezt küldtem – mert ha van olyan hely, ahol ezt megérthetik és élvezhetik mások, akkor az csakis olyan lehet, ahol szintén írók gyűlnek össze.
A Saltimus Bór és az elfeledett kéziratok ármádiája tehát mégiscsak megjelent. Hogy kinek mit ad, azt nem tudhatom; én azt tanultam belőle, hogy kísérletezni bátran lehet, és kell is játszani a nyelvvel, formákkal, megoldásokkal, mert az csak gazdagít (ha az írást minden esetben nem is, engem és az eszközeimet bizonyosan) – aztán, hogy sikerült-e megfizetni az árát, döntse el az olvasó.
